Hosszú ez a szöveg, de remélem, blogom olvasói képesek az sms-nél hosszabb szövegek elolvasására is.
Szóval hosszú lesz, de érdemes figyelmesen elolvasni, minden hibájával, olykor ügyetlen fogalmazásával együtt is.
És egy kérdés, elöljáróban: látni fognak fényképeket, amelyek minden bizonnyal egy kanadai pride felvonuláson készültek. A képeken azt látják, amint egy felnőtt homokos szájon csókol egy az apja(?) nyakában ülő négy éves forma kisfiút. És azt, amikor egy másik a farkát mutogatja öt-hat éves kisfiúknak, kislányoknak.
És ezt lehet? Ez nem pedofília? Ha buzi vagy, nem lehetsz többé pedofil? És még ezek mernek felháborodni a pedofil papok miatt! Ocsmány, undorító gazemberek!
Elrettentő jövőkép Kanadából, ahol már szinte kötelező…
Kanada, ahol már a katolikus iskolákban is van gender-kurzus, hogy 7 évesen megtanulják a szexpózokat, és ahol a homoszexualitás a legnagyobb érdem. Vannak 4 éves “nemváltók”, 12 évesen élhetnek szexuális életet legálisan. Tabunak számit a bevándorlás problémája, és egy sor egyéb társadalmi probléma, de kötelező jó példaként elfogadni a melegeket. Olvasó levele.
Egy külföldön élő magyar állampolgár vagyok. A minap hallgattam meg az “A Budapest Pride és ami mögötte van – kerekasztal-beszélgetés a Polgári Mulatóban” nevű youtube-videót (kattints ide a megtekintéséhez – a szerk) és meg kell mondjam, hogy nagyon régen nem éreztem ennyire megelégedettnek magamat, hogy végre ezeket valaki így kimondja.
Nagyon rögös az életutam, hat országban éltem, és az elmúlt húsz évben szinte ennek a “gay”-problémának az egyre nagyobb növekedését látom mindenütt. Semmi mást nem. Borzasztónak tartom, hogy már Magyarország is beleesett az egy hónapos „Pride” ünneplésébe. Amikor megnéztem ezt a videót, úgy éreztem, muszáj vagyok írni Önöknek.
Életemnek egy nagyobb részét éltem Kanadában, a “pride”- és a “gay”-mozgalmak fellegvárában, és meg kell mondjam, az egyik oka annak, hogy eljöttem onnan, hogy úgy éreztem, már nincs szabadságom; nemcsak nekem, de senki sem beszélhet erről a témáról objektíve. Megkönnyebbülés volt hátat fordítani annak a Kanada nevű majomparádénak. Hozzáteszem, hogy a tény, hogy most nem ott kell élnem, az nem az én érdemem, hanem a Mindenhatóé, aki, ahogy odavitt, hogy nézzem meg ezt a modern erkölcsi-testi-lelki fertőt, úgy megadta azt is, hogy nézzem meg, milyen az, amikor nem fertőzött a társadalom. Nagyon hálás vagyok az Úrnak azóta is.
Az alábbiakban megpróbálom történetekbe foglalni, hogy hogyan is kezdődött ez az egész, és mi lett belőle. Talán a magyarországi “ellen-gay” aktivistáknak ez tartalmaz olyan információkat, amelyek hasznukra lehetnek a harcuk során.
Valamikor 2000. fele a kanadai társadalom ott tartott, hogy a homoszexualitás (vagyis a „gay”), az teljesen elfogadott dolog volt a családon belül, talán azért, mert már akkor borzasztó sokan voltak. Eleinte a fehér családok húsz-huszonöt éves korú férfi tagjairól jött a hír, hogy “gay”, aztán lassan jöttek a hírek az ugyanilyen korú lányokról, hogy “lesbian”. Akkoriban még egy keresztény vallású ember a vallásra hivatkozva kezdeményezhetett egy beszélgetést (nem vitát!) arról, hogy az Úr annak idején Ádámot és Évát teremtett, nem Ádámot és “Ádám kettő”-t, de a gay emberek mindig mindenre ugyanazt mondták: az akkor volt és az ember változik. A Szodoma- és Gomorra-történetre is ezt mondták, de teljesen felesleges is volt erről beszélni nekik, mert az egész Bibliát úgy, ahogy van, teljesen leseperték az asztalról. Az ok: ezek csak történetek, amik szájhagyomány útján terjedtek, nyilván a fele sem igaz.
Következő körben megjelentek a mindenféle reklámok a gay emberek részvételével:
Banki reklám: két felnőtt férfi sétál a homokos tengerparton levetett cipőkkel, de nagyon stílusosan öltözve (a homoszexuális férfiak arról híresek, hogy nagyon adnak a megjelenésükre), és alatta a felirat: “Ne aggódjon az időskori nyugdíja miatt, inkább élvezze az édes házaséletet!”
Alsónadrág-reklám: két homoszexuális nagyon fiatal fiú, talán alig 16 évesek – félmeztelenül, csak egy alsógatyában ölelik egymást. Az üzenet: “Szeretem a kényelmet.”
Virgin Mobile reklám: “Amikor a pillanat elkap, akkor beszélni kell” – és a képen két pasi csókolózik vadul.
Most csak ennyi jut eszembe sajnos – vagy talán inkább nem is sajnos, mert az agyam lezárja ezeket az emlékeket.
Ezeket a reklámokat buszmegállókban meg buszokon helyezték el, lehetőleg, hogy mindenki lássa, pl. a gyerekek is. A kicsi gyerekek fel sem figyeltek rá, nekik ez volt a természetes, hogy hát persze, két pasi csókolózik, vagy két nő, vagy egy pasi, egy nő – teljesen mindegy. Ennek most, 2018. fele meg is vannak a következményei – ami bizonyíték arra, hogy a homoszexualitás nagyon tanulható folyamat.
Nagyon nem élveztem ezeket a reklámokat nézni, kicsit sem. Sajnos ezt nem lehetett kimondani Kanadában, mert a kanadai ember erre azonnal támadásba lendült: “Oh, szóval akkor homofób vagy? Hiszen a szexuális vonzalom az genetikailag kódolt! Csak mással mennek ágyba és kész!” Na, hát ezek voltak azok a szövegek, amiket én nagyon utáltam, de nem volt rá módom, hogy bármit is mondjak vagy tegyek.
Később az egyetem ideje alatt azt vettem észre, hogy az egyetemi kávézók mellett van az iroda: a Positive Space. Egyszer be is mentem megkérdezni, hogy egészen pontosan mit csinálnak itt. Elmondták, hogy hát azokat az embereket vadásszák, akik homofóbok, mert sajnos nagyon sok ilyen van az egyetemen. Ezen kissé meglepődtem, mert én úgy vettem észre, hogy nagyon sok “transgender” meg “gay” van az egyetemen. De, hogy olyanok is, akik ezt ellenzik? Ez nekem sosem derült ki. Talán azért, mert a legjobb érdekünk felfogásából egyikünk sem állt ki sehova ilyenekről beszélni. Elfogadtuk, hogy ha valaki homoszexuális, akkor át kell menni ezen tény felett, ha pedig akkor jön elő a szekrényből, akkor kitörő örömmel kell fogadni, hogy „jaj de jó”!
Az egyetem pedig tele volt „gay” és „transgender” tanulókkal. Fiúk kifestett körmökkel, műszempillákkal, rózsaszínűre festett hajjal. A divattervező-osztályban volt egy elfuserált „transgender” koreai tanuló, akinek az arca női arc volt, de a teste az férfitestnek megmaradt. Sokszor láttam és hallottam őt csevegni a lányokkal az osztályából, mindig a fordrászokról beszéltek meg a műkörmökről.
Az én csoportomban is volt egy San Salvador-i származású pima indián tanuló, aki egyszer elmondta nekem, hogy ő is homoszexuális. Félelmeimet átlépve elkezdtem tőle kérdezgetni, hogy mióta tudja ezt magáról, és mikor érezte ezt így először. Ő mesélte, az ő szavait idézem: “Eldöntöttem, hogy nem akarok a nőkkel semmiféle kapcsolatot, mert nem akarok gyereket. Ezért úgy döntöttem, hogy jobb homoszexuálisnak lenni.” Ennek a fiúnak szintén nagyon borzasztó története van, de Kanada bővelkedik ezekben a nagyon borzasztó történetekben. Valaha régen a szülei elmenekültek San Salvadorból, de ahogy megérkeztek Kanadába, a diplomájukat nem fogadta el az ország. Megjegyzem, ez tipikus kanadai jelenség: gyere csak gyere, de úgy kezelünk, mint egy barlangi embert, aki épphogy megtanult kiegyenesedni. Ennek a fiúnak is az anyukája takarítóként dolgozott, az apukája meg autómosóként, és ez így is maradt az elkövetkező harminc évben. Letelepedtek a kanadai ipartelepen, Hamiltonban, ahova kizárólag a színesbőrű populáció szeret költözni, talán ez is a „kinship” része, vagyis, hogy az azonosak az azonossal akarnak maradni. (A magyarországi romák is ott telepedtek le, ott fenyegették a postást minden hónapban, mikor a segélyeket hozta.) Ez is az Új Világnak az egyik mítosza, hogy itt mindenki beolvad – nem igaz, most már Toronto is egy salátástál, vagyis külön laknak az olaszok, a kínaiak a rettentő sok szeméttel, amit csinálnak, a vietnámiak, a törökök, a szomáliaiak – akik nagyon nagy fejfájást jelentenek ma Kanadának a négy feleséggel meg huszonöt gyerekkel – de erről sem szabad beszélni. Mint oly sok minden másról sem.
Osztálytársam szülei hát letelepedtek Hamiltonban, és élték a kanadai álmot a totális mélyszegénységben. Vagyis házuk volt, meg ennivaló is volt, de a ház Kanada legrosszabb környékén volt, az ennivaló pedig úgy, ahogy van méreg, amit a boltban lehet kapni (csak zárójelben teszem hozzá, hogy az ennivaló Kanadában, az több, mint borzasztó, és, hogy minden friss kanadai megismeri a minőségi éhezés fogalmát. Cukor meg zsír van minden mennyiségben, de rendes vitamint azt vadászni kell. Cseppet sem meglepő, hogy a túlsúly meg az elhízás az rettentő nagy probléma). A gyerekek a környékbeli katolikus iskolába jártak, ahol teljesen konfrontálódott bennük a kanadai élet meg a katolikus egyház, és pl. az osztálytársam is úgy döntött, hogy nem kér ebből, és soha be nem tette a lábát a templomba utána. (Szintén zárójelben: Kanadában nagyon szeretik a pedofil papokkal reklámozni a katolikus egyházat. Tény, hogy ez a probléma létező, de töredékében sem annyira, mint amennyire elmondják ezt. Ha pedig erről akarnak beszélgetni, akkor javaslom, hogy inkább a judaista egyházakban előforduló, szintén pedofil eseteket tanulmányozzák. Az jobb.) Ő mesélte el az élete nagy fordulópontját, amikor “eldöntötte”, hogy homoszexuális lesz: nagyon szenvedett attól, hogy – bár a családja katolikus – az apukája minden egyes, előttük elmenő fiatal lánynak megnézi a hátsó felét. Az osztálytársam akkor 14-16 éves volt, mentek a papával valahova, ő meg ült az anyósülésen (Kanadában csak autóval lehet közlekedni – ez is egy rettenetes probléma, de erről sem ildomos beszélni), és megálltak a piros lámpánál a zebra előtt. A zebrán átment egy miniszoknyás kamaszlány, mire a papa: odanézz fiam, milyen jó segge van, látod ezt? Mire az osztálytársam: „Apa, anya a feleséged, igaz?” Mire a jó papa már nem válaszolt, viszont az osztálytársam hallotta, amikor éjjelente a szülei egymással veszekednek. Az apuka szeretett agresszív is lenni, olyankor az anyukának adott egy, vagy inkább kettő pofont, de megfenyegette, hogy erről nem beszélhet. Az osztálytársam hallotta ezeket, és akkor mondta az ominózus sorokat: “Eldöntöttem, hogy inkább homoszexuális leszek.”
A 2010-es évek elején egyre több és több furcsaság jelent meg ez ügyben. Az egyik szomszédunk “megváltozott”. Reggelente, mikor siettem a buszhoz, gyakran láttam az anyukát meg az apukát csomagolni a kocsit az aznapi programokhoz. Aztán egyszer csak elkezdtem látni két anyukát. Nem értettem, mi történt, de a barátom felvilágosított: pár hónappal azelőtt az apuka elment egy műtétre, és nőt csináltak belőle. Most már mellei vannak, és széles combjai, hosszú haja, és nőies ruhái, de megmaradt a szakálla, hiába is borotválja, és megmaradt a férfias arcéle. A gyerekek pedig továbbra is “daddy”-nek szólítják. A pár együtt maradt, vagyis akkor az anyuka is leszbikus – vagy igazán nem is tudom, de erről nem lehetett kérdezni semmit sem. Mindenesetre, mikor megláttam őket, akkor már nem akartam úgy köszönni, hogy „Hello, Mr. Archer”, mert nem tudhattam, mi az új neve. Borzasztó volt.
A kedvenc kávézómban megjelent egy ugyanilyen család. Először csak azt láttam, hogy két pasi, de aztán az egyik pasiról nem tudtam eldönteni, hogy ez most férfi vagy nő. Ugyanez a jelenség: széles csípő, nagy comb (a kövérség is rettentő erős probléma Kanadában, és ez még a „gay” embereket is érinti), hosszú haj és szakáll. Kisbabájuk is volt, és ez a kisbaba valamiért engem nagyon szeretett, mindig odajött hozzám a kávézóban. Így kissé összebarátkoztam a zsidó származású párral, akik New Yorkból költöztek Torontóba, és egymás férjei voltak.
Egy ismerősöm akkor 16 éves lánya is előállt a nagy hírrel: ő is leszbikus. A szülők semmit nem tudtak sem tenni, sem mondani, csak azt, hogy: „Okés”. A lány nagyon súlyos súlyproblémákkal küzd, mert már nem tud magára rendes ruhát venni. Ugyanis 16 éves kora ellenére az XXXL sem elég nagy neki. A leszbikus hír örömére össze is költözött egy másik lánnyal, akivel nem volt együtt mint pár, de ahogy Ő mondta: gyakorolunk.
Így tudtam meg, hogy ez egy elfogadott gyakorlat Kanadában: két gyerek összeköltözik – gyakorolni.
Nálunk is elkezdődött: az idei Budapest Pride-on jó sok “szülő” kihozta a gyermekét:
Azt is szeretném azért elmondani, hogy az egészséges szexualitás is szabadra van eresztve Kanadában. A jog szerint az első szexuális aktus legalsó korhatára az 12 év – feltéve, ha a partner nem öregebb két évvel. Vagyis egy 13 éves lány és egy 14 éves fiú bőven élhet szexuális életet annak teljes hosszában, és ez valóban így is van, ez Kanadában cseppet sem meglepő. Az, hogy a kislány terhes lesz, szintén nem, mert az abortusz a mai, modern technológiákkal mindössze egy háromórás procedúra, amiben a várakozás is benne van. Szülői engedély nem kell hozzá, a kislány bemegy a kórházba, ha elmúlt 13 éves, akkor azonnal végrehajtják a műtétet, fizetni nem kell érte, aztán este hazamegy, és vacsoránál mar senki nem vesz észre semmit sem. Ez a történet nagyon gyakori. Egy török jóbarátomnak műtötték a térdét, és én mentem el vele a kórházba. Előtte is és utána is egy-egy kamaszlány várta a műtétet.
Az egyetemen egyre jobban begyűrűzött a kör körülöttünk, a „nem gay”-ek körül. Minden ajtón megjelent a Positive Space plakátja – emlékeztetve minket arra, hogy nem lehet a „gay” emberektől ilyeneket kérdezni, hogy mióta tudja magáról, hogy homoszexuális, és hogyan figurázták ezt ki. Hupsz, akkor az én beszélgetésem az osztálytársammal is illegális volt. Ha valaki homoszexuális, ilyen kérdésekkel találkozik, vagy bármiféle negatív komment jön hozzá, akkor rohanhat a pincébe az „LGBTQ Positive Space”-be, akik meg sem állnak a dékánig, és akkor repül a kérdező onnan.
Építészetet tanultam, és a tanárok arra biztattak minket, hogy olvassunk építész magazinokat. A kanadai építészeti és lakberendezési újságokban egyre több „gay” pár jelent meg. Egy ponton túl már ők dominálták az újságokat: bemutatunk egy nagyszerű modern, sleek, akármilyen házat, lakást, kunyhót, amiben egy boldog család él, és a képeken ott van két apuka. Meg a két anyuka. X számú gyerekkel.
Az, hogy gyerekeket fogadhatnak örökbe, az is a kilencvenes években indult, de ténylegesen a gyerekek csak valamikor 2000 után jelentek meg. Sok, nagyon sok. Azok a gyerekek, akiket a szülők feladtak – többnyire azért, mert a szülők maguk drogfüggők, (a drogozás is nagyon nagy probléma Kanadában) – na ezeket a gyerekeket adták ki „gay” pároknak.
Természetesen ezzel egy időben a torontói lakóházakat elárasztották a plakátok: Tüneményesen gyönyörű szőke kisfiú mondja: „nagyon szeretem a két mamámat!” Ugyanilyen gyönyörű fekete kislány mondja: „nagyon szeretem a két papámat!” Csakhogy mindenkinek eloszlassák a kételyeit, hogy a gyerekeknek nem apa kell meg anya, hanem két szerető szülő – és kész.
Az is természetes, hogy a filmekben is megjelentek a két apukás vagy két anyukás párok. 2005 óta minden hollywoodi filmben ott van legalább egy azonos nemű pár, akik mindig nagyon boldogok, nagyon szeretik egymást, és körülöttük az egész világ úgy hülye, ahogy van, de ők nagyon normálisok. Néha ezek az üzenetek rejtetten jönnek, mint pl. az All you need is love című filmben, amit egyébként otthon láttam Magyarországon, és nagyon meg is döbbentem tőle. Fiatal pár házasságra készül, és az utolsó pillanatban kiderül, hogy a fiú „gay”. A házasságot lefújják, de a lány anyukája és a fiú apukája – akik akkor már kb. ötven akárhány évesek, na ők összejönnek. Szép történet, de benne van az üzenet: a „gay” fiatalokkal sincs semmi gond. Így lehet átmosni az egész lakosság agyát.
A környékünkön volt egy leszbikus pár, ők is kaptak két kislányt. Ez a leszbikus pár korábban cserkészvezető volt. Kanada, a fejlődés jeleként, úgy emlékszem, 2010. óta fogad el „gay” embereket a mozgalomban, de hozzáteszem, hogy Kanadában még mindig külön vannak a cserkész fiú és külön a lány csoportok, és a kettő között a legkisebb keveredés sincs! Ami annak igazolása, hogy Kanada – amennyire előrehaladottnak tartja magát, annyira kőkori.
Életem egy pontján a Starbucks nevű gyönyörűségben kellett állást vállalnom, és ott jött az igazi döbbenet: körülöttem minden pasi homoszexuális volt. Az elején meg voltam lepődve, de aztán már úgy is kezdtem a beszélgetést, ha valaki új baristát vettek fel és az fiú volt: „És van most barátod?” Két dolgot kellett megtanulni, sőt elfogadni. Egy: a körülöttem lévő fiúk homoszexuálisok, kész. Kettő: azt kell kérdezni tőlük, hogy most éppen van-e barátod, mert a barátok hamar jönnek mennek, sokszor csak egy éjszakára maradnak, ez az ideális, ez a jó a homoszexuális körökben.
A másik meg, hogy fogyasztanak: ész nélkül fogyasztanak. Mindent: márkás ruhákat, fodrászhoz mennek, kozmetikushoz, műkörmöshöz, masszázsszalonba, parfümériába, organikus boltba – és cseppet sem félnek a pénz költésétől. A torontói „Gay Village” [szó szerinti fordítása: homoszexuálisak falva – a szerk.] alighanem többet produkál a kanadai GDP-hez, mint egész Ontario, akkora ott a vásárlóforgalom. Sőt, a „Gay Village”-ben üzletet nyitni biztos út a sikerhez: ott semmi szolgáltatás nem megy tönkre. Minden szalonra, boltra, kávézóra akad kb. 1000 vásárló.
A Starbucks Seattle-ben
Párszor átmentem a „Gay Village”-en, ahol néha kellett dolgoznom a Starbucks-ban, na ott jött az igazi agymosás. Nemcsak a dolgozók, de nyilván a vendégek is homoszexuálisok voltak, és meg kell mondjam, hogy nagyon rendes emberek voltak, de ők maguk is megmondták: nem jó amit csinálunk. Sokan közülük istenkereső emberek voltak, és nem is értették, hogy az Úr miért csinálja ezt velük, hogy homoszexuálisnak teremti őket és közben meg ők hinni akarnak az Úrban. Sokat beszélgettem azokkal a fiúkkal, aki annak idején, valaha régen még csak nézték a posztereket a buszon, hogy két pasi csókolózik.
Kanada nagyon sok bajjal küzd. Ezeknek a bajoknak a többsége nem megoldható pár év alatt, sőt generációk alatt sem. Példának ezeket a fiúkat szeretném felhozni. A legnagyobb többség egészségtelenül túlsúlyos volt. Ami azt jelenti, hogy 120 kiló vagy több. Természetes, hogy az iskolában bántották őket, mert Kanada az iskolai terror megteremtője. Az is természetes, hogy ezek a fiúk nem mentek be a testnevelésórára, de annak még a környékére sem. Az is természetes, hogy mindegyik fiú valami súlyosan sérült családból jött, ami azt jelenti, hogy a szülők legalább elváltak, de lehet, hogy más tragédiák is tarkították a családi történetet. Drogfüggőség, alkoholizmus, családon belüli erőszak, és persze szegénység. Na, hát ezek a szerencsétlen kamaszok valahol ott 14 éves koruk fele kitalálták, hogy ők homoszexuálisok. Így legalább valamiféle esélyük volt arra, hogy közel kerülnek egy emberi lényhez, még ha nem is lányhoz. Addigra már ugyanis erre a kijelentésre, hogy “homoszexuális vagyok” egyet lehetett mondani: kitörő örömmel, hogy „jajjjjjj de jó!!!!!” – és az a szerencsétlen, az élet által már megnyomorított 14 éves kisfiú öt percre bekerült a figyelem középpontjába. A fiúk a hajukat mindenféle színűre festették, a színek közül a fűzöld volt a leginkább valósághű, a pupilla, a foszforeszkálós sárga és a Sunny D narancs mellett. A körmüket megnövesztették, és kifestették. Közben pedig a pelyhedző szakállukat is meghagyták, amitől főleg nagyon szép látványok voltak. Ehhez még jött a magassarkú cipő meg a miniszoknya, meg a szőrös láb, és a kisfiú arról kérdezi a már 50 éves kipróbált homoszexuálisokat, hogy mitől férfi egy férfi.
Bízvást mondom, hogy a torontói „Gay Village” középkorú és mégidősebb „gay” populációja vadászott ezekre a szerencsétlen sorsú, minden téren megnyomorított gyerekekre. Többször láttam őket csevegni, beszélgetni aztán eltűnni a szemközti házban, ami a legális „gay brothel” volt. Nem jut eszembe most a neve magyarul, de ez az ahol a prostituáltak dolgoznak. Kanadában vannak ilyen helyek. Sok, nagyon sok. „Spa”-nak hívják, és semmi köze a fürdőhöz meg a masszázshoz, ezek bizony prostituáltak, akik ott dolgoznak.
2008-ban a barátom és én szakítottunk, és én kiköltöztem a Yonge és Eglinton környékre. Nyilván ezt Magyarországon nem tudhatják, de ez egy nagyon szép és jó környéke Torontónak, tele modern, szép házakkal (kb. mint a cipősdoboz, olyan szép, mert a modern építészet is olyan szép, és nyilván ez is rájátszik arra, hogy annyi sok homoszexuális van Torontóban. Ahogyan a társadalom az építészet léképeződése, úgy az építészet is a társadalom léképeződése) parkokkal, Starbucks-szal, boltokkal. És homoszexuálisokkal. Erre akkor jöttem rá, mikor észrevettem, hogy minden szomszédom egyedülálló férfi vagy nő, maximum egy kutyusa van, akit mindig levisz a parkba – és persze mindig összeszedi a kutyakakit. Később megtudtam, hogy a „single ghetto” nevű helyre mentem, ahol a lakosság 90%-a homoszexuális, de közel 100%-a egyedülálló. Volt a sarkon egy iskola, parányi kis épület, benne kevert gyerekekkel – na ez a kanadai jövő. Nincs gyerek, és aki van, az nem fehér. Viszont Kanadának van magas szintű bevándorlása, igaz, hogy a bevándorlók nagy százaléka (nem az összes, de majdnem) az látható kisebbség, akiről nehéz elképzelni, hogy valaha valamikor majd csinál valamit, bár nyilván reménykedni lehet. Mást nem nagyon. Óva inteném viszont bármely kelet-európai országot ettől a problémamegoldástól, mert ez nem fog menni egyről a kettőre. Szomali Abdul és Mohammed arról híres, hogy 13 éves korára tanulja meg leírni a nevét – de természetesen erről sem szabad beszélni.
Aztán jött a „Pride”. Újdonsült kanadai barátaim, akik Iránból jöttek és akkoriban avanzsálódtak kanadaivá, megkértek, hogy menjünk el nézzük meg, még sosem láttak ilyet. Mondtam, hogy szerintem nem kaland, utoljára 2002 fele voltam „Pride”-on, és akkor is borzasztó volt, amúgy sem szeretem az elektromos zenét. A barátság viszont nekem nagyon fontos, és így velük tartottam. Öt perc után megbántam. Az hagyján, hogy minden tele van a nemi szervet mutogató pasikkal, de az egyik sarkon arra adtak tanácsot, hogy hogyan, melyik pozícióban jobb a behatolás! Ki legyen az a fiú, aki a lány szerepét kapja, és ki nem. És persze a tömeg őrjöng ettől, az örömtől, hogy igen, igen, igen!
Szeretném elmondani, hogy még azokban az időkben, amikor DVD-ről néztük a nemzetközi filmeket, akkor a DVD hátoldalán mindig volt egy leírás arról, hogy a filmben milyen szexuális jeleneteket lehet majd látni. Például: egy férfi és egy nő csókolózni fog. A nő leveszi a blúzát és láthatók lesznek a vállai.
Ezen utasításokat a kanadai családok mindig elolvasták, hogy vajon lát-e az a 8 éves kisgyerek valamiféle illetlen dolgot. Amikor a „gay” parádéra mentek, akkor valamiért nem voltak ilyen fenntartásaik, pedig ott durvábbakat láttak a gyerekek. Ehhez kepést nagyon boldogan lengették a szivárványos zászlót.
A kanadai világképben a homoszexualitás az egy genetikailag kódolt valami, nagyon sok iskolai plakáton ott volt egy újszülött keze, rajta a szalag, amit az újszülöttnek adnak, mikor megszületik, és ráírva: GAY. Ezzel teljesen kizárják annak a lehetőségét is, hogy az ember kérdezzen barmit is a „gay” haveroktól, mert hát ugye minden a genetika.
Ugyanez a története a depressziónak, ami Kanadában szintén népbetegség. A depresszió az rossz döntésekből szokott születni, és egy teljesen a környezetnek alárendelt valami, de Kanadában ezt a lithium hiánya okozza. Aki hát depressziós, az elmegy az orvoshoz, aki azonnal kiírja 8 hétre, aztán kap hozzá egy rakás lithium tartalmú gyógyszert, amitől úgy fog viselkedni, mint aki nagyon részeg, csak ül és les egy helyre. Ebben az állapotában kell remélnie, hogy majd jobban lesz. Hát sokkal jobban ugyan nem lesz, de a függőség az kialakul, mert utána élete végéig szedheti a lithium tartalmú mérget – és a gyógyszergyártók ennek nagyon örülnek.
2013 nyarán megtették a „Pride” felvonulást egy egy hónapos eseménynek. A város tele volt “educational booth”-okkal, vagyis olyan kis sátrakkal, ahol a „gay” emberek mondják el, hogy milyen tapasztalataik vannak a többségi társadalommal szemben.
Akkor már nem is lepődtem meg azon, hogy egyre-másra jöttek elő a korábbi haverok is, hogy “I am gay” [homoszexuális vagyok – a szerk.]. Egyetlen választ lehetett rá adni: „Jaj de jó, gratulálok!” – és lehetőleg meg is ölelni ezt a szerencsétlen flótást. Aki több esetben 120 kiló és ténlyleg semmi vonzó nincs rajta.
A „gay”-ek után jöttek a transzvesztiták. A Starbucks-ban is megjelent egy Dora nevű fekete nő – akiről később derült ki, hogy igazából férfi. Afrikából jött egyenesen Kanadába, hogy ott aztán a bordélyházban dolgozzon. Reggelente bejött mindig egy kávéért, és az arab barista a házban mindig úgy szolgálta ki, hogy egy szót nem szólt hozzá. Ezen aztán Dora felháborodott és az üzletvezetővel akart beszelni, hogy én “fizetek a kávéért, nem szívességet tesz nekem ez a straight kis f*sz”. Az üzletvezető nem tehetett mást: kirúgta az arab fiút, aki amúgy maga is menekült volt.
2014 fele jelent meg a gyerekek nemének az átalakítása. Ehhez egy vírussal terjedő videó járult hozzá, amit javaslom, hogy nézzék meg, ha tehetik, a címe: Raising Ryland. Ez egy kislányról szól, aki siketen született fehér, középosztálybeli családba, akik persze mindent megtettek érte, hogy megtanuljon hallani és beszélni. Valahol 3 éves kora fele kezdett el beszélni, és azonnal úgy reagált magára, hogy ő fiú. Aztán a szülők egy évig nyúzták a helyzetet, és végül valahol ott Ryland 4. születésnapja fele elvitték őt fodrászhoz, ahol kapott fiús frizurát meg fiús ruhákat, és onnantól kezdve boldog volt.
Nem szeretem megítélni sem elítélni ezt a helyzetet, hasonló helyzetben én nem tudom mit tennék. De egy biztos: ezek a helyzetek úgy ugranak fel most a gazdag, fehér világban, mint a gomba az eső után. Amerika, Kanada, Ausztrália, Anglia tele van a nemüket megváltoztatni akaró 4-14 éves fehér, középosztálybeli gyerekekkel. Nagy ritkán látható egy-egy fekete, vagy ázsiai gyerek, de a nagy többség az fehér. Valamiért ez az állapot még nem ért el Kelet-Európába, de könnyen lehet, hogy ez csak idő kérdése. Egy lengyel ismerősöm azt mesélte, hogy már Varsóban is vannak ilyen gyerekek, akiknek kilencedikben még Gabriel volt a nevük, de a tizediket már Gabriellaként kezdték. Németországban hajtották végre a műtétet.
Valami nagyon rosszul alakult az amerikai kontinensen, hogy mi ez, erről nagyon sokat lehet vitatkozni. Mint kanadai magyar, én az üres életet, a céltalanságot okolom, azt, hogy nincs miért élni, nincs miért küzdeni, és, hogy a szexualitás volt az élet legnagyobb öröme, ahhoz viszonyítottak mindent.
Azok a gyerekek, akik nemet változtatni akarnak, azokat erre specializálódott orvosokhoz, lehet vinni. Ezek az orvosok a pszichológus és az orvos keverékei, és ők mondják meg, hogy a hormonblokkolókat mikor kell elkezdeni szedni. Ez lányoknál valahol ott 8-9 éves korban kezdődik, amikor a hormonok először elkezdenek termelődni – bár akkor még tünetek nélkül, fiúknál valamivel később. A hormonblokkolók hatására nem alakulnak ki a másodlagos nemi jellegek, vagyis a kislányokon nem jelennek meg a mellnövekedés első tünetei, a kisfiúk pedig nem kezdenek el mély hangon beszélni és arcszőrzetet növeszteni. Ennek alighanem a „transgender” gyerekek örülnek a legjobban. Aztán kapják az igazi lórúgás hormonokat: amikor megkapják az ellenkező nem hormonjait, vagyis hogy a férfi másodlagos nemi jellegek jelenjenek meg a kislányon és fordítva. A nemi szerveik nem változnak meg, tehát adva van egy tipikusan kamaszlány kinézetű egyén, akinek pénisze van.
Ez a procedúra nagyon sok idő és – gondolom én – nagyon sok pénz az ontarioi meg a nem ontarioi gazdaságnak. És itt jön a trükk: a családoknak ez nem kerül semmibe.
Kontrasztként csak annyit szeretnék mondani, hogy ha valakinek fáj a foga és el kell mennie fogászatra, ott minden vizsgálatért kegyetlenül megvágják, mindenért fizetnie kell, még a levegőért is, amit ott szív. De a „transgender” gyerek, az ingyen megy orvoshoz, hogy a nemét átalakítsák.
Ezek a gyerekek, miután a hormonjaikat teljesen széttrancsírozták, soha többé nem lesznek szülők. Ami azt jelenti, hogy ha valahol ott 35 éves kora fele eszébe jut, hogy hát jó lenne, ha lenne csemetém, akkor erre már nincs lehetőség. Ezt az állapotot pedig a szülők idézik elő nekik, néha már 4 éves korukban, ami azért mondjuk ki: teljesen eszement.
Nem szabad elfelejtenem, hogy ehhez az őrülethez az egész társadalomnak kell asszisztálnia. 2012. fele jelentek meg először a plakátok az egyetemeken minden mosdó előtt, hogy “Right to pee” (jogom van pisilni). Hétköznapi életre lefordítva: ha az egyetemista lány álldogál a sorban a mosdó előtt, és megjelenik mögötte egy pasi, akkor még véletlenül sem lehet odafordulni hozzá, hogy „ooooo, bocsánat, ez a lány mosdó” – mert ezért a kis megjegyzésért repülhet az egyetemről (az egyetemi oktatás színvonalát tekintve ma már tudom, nem ez a világ vége – sőt.) Ugyanis az a fiú, aki mögötte áll a sorban, nagyon könnyen lehet, hogy lány. Ugyanez igaz a férfivécére, az a nő, aki ott áll és várja a sorát, lehet, hogy férfi.
Építészek hamar megtalálták erre is a megoldást, és én úgy tudom, hogy 2015 óta kötelezően a középületekben nem férfi és női mosdót kell tervezni, hanem csak: mosdót. Minden kis helyiség lezárva a fény- és hanghatások elől, és odabent vécé van és csap, és hogy odabent férfi van-e vagy nő, az teljesen mindegy. Amennyire én emlékszem, soha, egyetlen tanárunk sem emlékeztetett minket arra, hogy a középületekbe tervezzünk baba-mama szobát, vagyis ahol a fiatal mamák nyugodtan megszoptathatják a kisbabáikat. Nincs is ilyesmi Kanadában, legalábbis én egyet sem láttam.
Sajnos az egész amerikai társadalom úgy, ahogy van: eszement. Sajnálom a kemény szavakat, de ez van.
Miután így szétbuherálták a kanadai társadalmat, cseppet sem meglepő, hogy az iskolai tananyagokat is ehhez kellett igazítani. 2013-ban hoztak egy döntést, de lehet, hogy 2014. volt, hogy az iskolai szexuális nevelést át kell alakítani. A gyerekek már 4 éves korban megtanulják a nemi szervek neveit, aztán 6 éves korban tanulják a “rendes” szexuális aktust, utána pedig az alternatívákat: 7 éves kor fele a homoszexualitást, és valahol utána a többi viselkedést: pl. az állatokkal való közösülés tényét és formáit.
Az állatokkal, főleg kutyákkal történő szexuális aktusról én sokáig nem tudtam, aztán egy ismerősöm mondta el a Skippy nevű jelenséget – amikor a nők a nemi szerveikre mogyoróvajat kennek, és a kutya azt onnan lenyalja. Tudom, hogy ez gusztustalan, de ezzel – állítólag – nagyon sokan élnek Kanadában. Az állatvédők tiltakoznak, de nincs miért, mert a kutyusokat amúgy jó helyen és jó kezekben tartja a gazdi, csak néha a kutyának egyéb dolgai is vannak, pl. Skippy.
Ezzel egyidőben jelent meg a Queer Kids’ Stuff (itt a csatorna – a szerk) nevű videóblog a Youtube-on, ahol egy – hm, hát nehéz eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, de mindenesetre egy fiúnak kinéző, de inkább nőnemű – egyén arra tanítja a gyerekeket egy kismackó segítségével, hogy hogyan lehet megállapítani, hogy valaki fiú-e vagy lány. Vagyis: az összezavarás, a tudatos gyerekrombolás mar óvodában elkezdődik. Vagyis inkább: hároméves korban, mert Kanadában nincs óvoda.
A gyerekek hát nemi szerveket, gender identitást tanulnak, geometria meg irodalom helyett.
Az is természetes, hogy ennek hatására nagyon sok szülő kivette a gyerekét az iskolából, és beíratta a katolikus iskolába.
Kanadában háromféle iskola van:
1. A magániskola, ahol van órarend, szaktanár, könyvek, és persze egyenruha. Meg megemlékezés a Holokauszt-tűlélők napjáról.
2. Az állami, aminek a szintjét a szomáliai tanulókhoz igazítják. Nagyon szeretik Magyarországot felhozni, hogy a hetvenes években a roma tanulók közül mindenkit értelmi fogyatékosnak nyilvánítottak, és külön iskolába helyeztek. Ők is tudják, hogy ez hülyeség: a roma tanulók nem tudták hozni a nem roma tanulók szintjét, mert nem beszéltek otthon magyarul, mert az egész kultúrájuk nem épül az iskola, meg a munka, meg a felelősség köré. Na, Kanada ezt úgy akarja elkerülni, hogy már eleve leviszi a szintet a szomáliai gyerekek szintjére, vagyis még hatodikban is csak 20-ig kell tudni matematikából teljesíteni. A szomáliaiak azért még így is kiesnek. A fehérek pedig végigszenvedik az iskolát, de sokan járnak magántanárhoz délutánonként, ahol valamiféle tudást csak felszívnak.
3. A katolikus, ami kb. a kettő ötvözete. Van rendes oktatás, egyenruha, beosztás, szaktanár, de ehhez katolikusnak kell lenni. Egy romániai zsidó ismerősöm a bukaresti piacon vett keresztelőlevelet a gyerekeknek, ahol állítólag 20 dollárért bármit meg lehet venni. Tette ezt azért, mert a katolikus iskolában ingyen – majdnem ingyen – van a jó oktatás. Az oktatás pedig Kanadában egy szolgáltatás, és ingyen nem adják.
Hát mivel a katolikus iskolák nem akartak belemenni ebbe az újfajta tantervbrűe, ami a szexualitás körül mozog matematika és irodalom helyett, hát nyomást helyzetek rájuk. Nem tudom, mi volt az a nyomás, feltételezem, hogy jópár ember elveszítette az „easy job”-ot (könnyű munka, vagyis az a munkahely, ahova csak be kell menni, aztán nyolc órán át Facebookozni, konditerembe menni, kávézni, csevegni, majd hazamenni és mindezt nagyon jó pénzért). De az ontarioi kormány keresztülvitte az akaratát: 2015. óta már a katolikus iskolákban is a szexuális pozíciókat tanítják 7 éveseknek.
Feltételezem, hogy a dolog itt nem áll meg, de meg kell mondjam, hogy az egész történet, az a Róma utolsó napjai című történethez hasonlít. Török barátaim szerint az Oszmán Birodalom is akkor bukott meg, amikor elfogadták a homoszexualitást, utána pár évvel eltűntek. Ugyanez volt Róma, a görögök, a svédek szerint a vikingek is.
Már nem vagyok Kanadában, sőt az összes barátom eltűnt, amikor ez az új oktatási rendelet kijött, meg amikor a Black Lives Matter mozgalom leblokkolja az utakat randomszerűen. Román jóbarátnőm, mikor megtudta, hogy terhes, utasította a barátját, hogy most megyünk haza Romániába, a szegény Romániába a gazdag Kanadából, mert nem akarják, hogy a gyerekük ennyi szennyel legyen körülvéve.
Akkoriban jelent meg Dr. Jordan Peterson 12 rules for life [12 szabály az élethez – a szerk.] című könyve, amit mindenkinek nagyon ajánlok. Ahogy én látom, Dr. Peterson a magyaros életet javasolja a kanadaiaknak, ami azért annyira nem egyszerű Kanadában, de Magyarországon pl. teljesen könnyű megvalósítani.
Végezetül csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm a feltöltését ennek a videónak, én, aki tizenéve nem beszélhetek a valós érzéseimről a homoszexualitást illetően, most úgy érzem, végre beszélhetek. Nagyon szeretem ezt Kelet-Európában, hogy itt lehet beszélni – még lehet. Teljesen érthetetlennek tartom, amikor az oktatási rendszer “reformjáért” tüntetnek, meg mikor azt akarják, hogy otthon is legyen gender kurzus – úgyanúgy, mint Kanadában. Meg kell állítani ezt a kórt, mert ez nem vezet sehova máshova csak, a romlásba.
Köszönöm, hogy elolvasták hosszú és talán kimerítő gondolataimat. Nekem jól esett kiírni magamból.
Szeretnék kívánni Önöknek sok erőt ehhez a harchoz, kitartást, sok jóbarátot, sok hitet, és én mindenképpen imádkozom azért, hogy Magyarország elkerülje ezt a fertőt, amiben a Nyugat már fuldoklik.
Ha bármiben segíthetek Önöknek, kérem, jelezzék. Teljesen egyetértek az Önök gondolataival.
(Névtelenséget kérő Szent Korona Rádió olvasó levele)
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
