A kommunistáknak óriási veszélyt jelentett a hazai német közösség magatartása, összetartó ereje, vallásossága.
Tercsi néni mintegy pótnagymamaként vette körül gyermekkoromat, és így nyomot hagyott felnőtt életemben is. Mintaszerű gyümölcsösében rengeteget garázdálkodtam, s csodáltam munkabírását, pontosságát, segítőkészségét, mély vallásosságát. Ma látom, felnőtt fejjel, hogy egyénisége származásában is gyökerezett, hiszen Klausz Terézia sváb nemzetiségű volt. Évszázadok óta itt élt családja a Pilis vidékén. A háború azonban mindent megváltoztatott. Hitlernek már nem maradt ideje a magyarországi németek áttelepítésére, Sztálinnak a győztes szövetséges hatalmakkal karöltve viszont igen. Tercsi nénit csak azért nem telepítették ki 1946-ban, mert férje nem volt német. Itthon maradt, de testvéreit, rokonait, barátait, 1032 svábot kitelepítettek Pomázról. Nagypapám kísérte orvosként a vagonokba zsuppolt szomorú németeket, akiknek mindenüket elvették. Pest megye területéről hatvanezer, az országból pedig mintegy negyedmillió magyarországi német volt kénytelen elhagyni szülőhelyét. A második világháború utáni igazságtalan, a kollektív bűnösség elve alapján elüldözött német lakosokkal 1946. január 19-én gördült ki az első vonatszerelvény Magyarországról. A kisemmizett németek a vagonra azt írták fel búcsúzóul: Isten veled, Hazánk!
A középkori, több hullámban lezajlott betelepülések döntő fontosságúak voltak a Magyar Királyság számára. Az új német telepesek rengeteg értéket hoztak magukkal, nemcsak létszámuk miatt, hanem szaktudásuk, szorgalmuk, vallásosságuk révén. Egy volt sváb falut még ma is felismerünk rendezettsége miatt. Szokásaik és erős közösségi összetartozásuk mellett ők sem maradhattak ki az asszimilációból. A 18. század második felére megerősödött a német városi polgárság, amely Bécs káros politikája miatt, gazdasági érdekeit tekintve egyre inkább a magyar polgársághoz kötődött. A más nemzetiségeknél is kialakult hungarus-tudat területi kapcsolatot jelentett, a Magyar Királyságban élő népek meghatározását. A 19. századi polgári nemzeti mozgalmak megindulásával sem tűnt el ez a magyarországi németség számára, mint más nemzetiségeknél. Inkább az asszimiláció egyik útja lett. A németségnek hazánkban nem volt nemessége, ez is oka lehetett, hogy igyekeztek a magyar nemességhez hasonlítani szokásaikban, öltözködésükben. A később betelepülő délvidéki németségnél is tetten érhető, hogy a 19. század derekára ez a hungarus-eszme többet jelentett területi meghatározottságnál, érzelmi kapcsolatot is kifejezett a magyar svábok számára.
Természetesen a hazai németségnek is volt történeti öntudata, a korábbi betelepülőknél ez már a 17. században megerősödött. Azonban a kulturális felsőbbrendűségi tudat, valamint a reformáció bonyolult hatása sem választotta élesen ketté a magyarságot és a németséget. Kivételt képeznek ez alól az erdélyi szászok, akiknek sajátos útjuk 1848-ra is különálló irányt eredményezett. Bennük is volt hungarus-tudat, de elválaszthatatlanul a német nemzeti tudattól és a szász önállóságtól. Ráadásul ez inkább erdélyi tudat volt. A Szepességben élők öntudata azonban teljesen összeolvadt a magyar nemzeti érzéssel. Frőlich Dávid, késmárki matematikus alkotta meg 1641-ben a Deutschungar fogalmát, amelyet más részeken élők is átvettek. A cipszerek és gründlerek számára a szepesi öntudat védelmezte a hagyományaikat és népi jellegüket, de nem lett német öntudat. Kialakult egy feszültségmentes, harmonikus egyensúly a körülöttük élőkkel. Ha nem is ennyire jellegzetesen, de hasonló játszódott le a nyugati határszélen élőknél is. A pozsonyi Karl Daniel Nitsch a hungarus-tudat egyik első megfogalmazója volt, s a Karl Gottlieb Windisch polgármester vezette pozsonyi tudós kör is a „magyar szellemű, német nyelvű” eszmét hirdette.
A magyarországi németek szülőföldjükhöz való ragaszkodásukat jól szimbolizálja, hogy az 1848-1849-es szabadságharcot – az erdélyi szászok kivételével – nagy tömegében saját ügyüknek tekintették, és a küzdelem a magyarsággal közös történelmi élménye és érdeme lett a hazai németségnek. Így fordulhattak elő olyan mosolyogtató helyzetek a csatatéren, mint ami egy szepességi önkéntes vadásszal történt, aki odakiáltott az osztrák katonának németül: „Megállj te átkozott német kutya, majd megmutatjuk neked!”
A pest-budai németek szerepére idézzük még fel Haynau táborszernagy hirdetményét, amelyet a főváros elfoglalása után adott ki: „Bennetek, kevesek kivételével, keserűen csalatkoztunk, azért békés érzelmeitek nyilvánításainak feltétlen hitelt nem adhatunk. Ti, nyelvre és szokásokra nézve nagy részben németek, ismét részt vettetek azon törekvésben, mellyel egy istentelen szájhős egy magyar köztársaság ábrándos épületén munkált.”
Patriotizmusukat a következő generációk is megörökölték, ahogyan egy cipszer származású evangélikus lelkész feljegyezte: „A szellem azonban a szülői házban is lelkesen magyar volt, s ha édes atyánk este az asztalnál az akkori szokás szerint az 1848/49-es élményeiről és küzdelmeiről beszélt és sebhelyére is rámutatott, több mint egyszer a lelkünkre kötötte: Gyermekeim, mi Zipser németek vagyunk, de ha tudnám, hogy csak egyetlen idegszál is van bennetek, amely nem a magyar hazával érez, azt rögtön kitépném a testetekből.”
Épp ezért a világháború után a kommunistáknak óriási veszélyt jelentett a hazai német közösség magatartása, összetartó ereje, vallásossága. Nagy Imre belügyminiszter terjesztette a minisztertanács elé a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. A győztes nagyhatalmak kicsinyes bosszúja az ártatlanokon, és az akkori magyar kormány gyengesége és hibái miatt 1945 és 1948 között törvényesnek hazudott rendeletekkel végrehajtották a kitelepítéseket, és a németek ingatlanjainak 74 százalékát elkobozták.
A magyar országgyűlés 2012-ben hozott törvényt „a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztetést, kisemmizést elszenvedő magyarországi német közösség emberi jogokat súlyosan sértő és igazságtalan elhurcolásáról”, és január 19-e lett ennek emléknapja.
A kitelepítettektől mindenüket elvették, mégis valójában nem ők vesztettek a legtöbbet, hanem mi, akik itt maradtunk – nélkülük.
Hernády Zsolt
történész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
