Január 19-én tartották az emléknapját a magyarországi németek kitelepítésének. Tudni érdemes, ez a központi emléknap, számos másik helyi dátum él a köztudatban és a gyakorlatban, mind-mind máskor a különféle sváb illetőségű településeken. A Kárpát-medencében évszázadok óta éltek és élnek hol nagyobb, hol csekélyebb számban németek, főként svábok és szászok. Elvitathatatlan az is, hogy a két nép kapcsolata, a magyaré és a németé szorosan összefonódott.
Mint mindenkivel, konfliktusaink velük is lehettek és voltak is, de cáfolhatatlanul összekötött minket történelmünk folyamán az egymásra utalt társ- és sorsközösség. Mindkét nép kölcsönösen hatott egymásra kulturális értelemben, gazdagította a másikat. És az is kétségbevonhatatlan tény: ki lehet jelenteni, a magyar hazának számos nagy alakját adták, de általában véve igaz a sokszor hallott, talán egy idős asszony száját szomorúan elhagyó mondat, mikor feltették 1946-ban a vonatra:
mi, svábok, jó magyarok voltunk…
De mi is történt itt 1946 és 1948 között?
A hivatalos adatok szerint mintegy 220-230 ezer németnek kellett elhagynia marhavagonokban Magyarországot. Jól jellemzi az akkori szituációt, hogy igyekeztek minél inkább felkorbácsolni a hangulatot a hazai németek mint olyan népelem ellen, mely kollektíven bűnös a világháború borzalmaiért. Id. Antall József (igen, a néhai miniszterelnök édesapja) nem kertelt, így vélekedett:
Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, hogy minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől.
Mondta Antall, aki nem sokkal korábban még zsidókat mentett, de valamely oknál fogva ez a humanista magatartásforma a németek felé már nem munkálkodott benne. Holott olyanokról volt szó nagy többségében, akiknek az égvilágon nem volt több közük a háború kirobbantásához vagy általában véve bármely politikai természetű kérdéshez, mint a nem sváb származásúaknak.
„Elég volt a soproni hazaáruló németség aknamunkájából! Elég volt abból a gyalázatos mesterkedésből, amely azt igyekezett bebizonyítani, hogy Sopron német város!” – harsogta egy soproni propagandalap, arcátlanul elfelejtkezve arról, hogy nem sokkal korábban, 1921-ben éppen a bőven német többségű Sopron nyilvánította ki népszavazás útján, hogy hű kíván maradni a magyar hazához.
De ez ott és akkor mit sem számított, ugyanis összeurópai kontextusban érdemes rátekintenünk az akkori eseményekre, Európát akkor a győztesen bosszújának szelleme lengte be, ennek következményeként 12-14 millió németet űztek el lakóhelyéről a világháborút követő években Kelet-Európából. A legtöbbet, úgy 7 millió embert Lengyelországból és a Baltikum térségéből, 3 milliót pedig Csehszlovákiából. Jó vastagon emeljük ki, hogy utóbbiból magyarokat is telepítettek ki (máig érvényben vannak a Benes-dekrétumok).
Az 1941-es utolsó népszámlálás adta az adatbázist ahhoz, ki számít németnek. Egyszerű a képlet, aki akkor annak vallotta magát, kitelepítendő volt. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki vállalt vagy nem vállalt szerepet a politikában, hol harcolt, vagy egyáltalán, mi volt a viszonyulása a hitleri nemzetiszocializmushoz, tagja volt-e a Volksbundnak vagy sem. Bár egy tagság sem jelentett feltétlenül eszmei kötődést, mivel ez volt a hazai németek egyetlen államilag elismert szervezete, ők rendezték például a falunapokat.
De skandalum, ha szimpatizált ezekkel az eszmékkel? Akkor már meg is teremtődött a jogalap a kitoloncolásához? Ez már önmagában bűncselekmény? Ilyenkor hol a „felvilágosult nyugat” és a „népek önrendelkezési joga” és egyéb más, demokrata varázsszó? Sehol. „Kérek valami jó rovarirtót… Svábok ellen” – így uszított például a Ludas Matyi nevű kommunista hecclap, mely aztán hasonló stílusban tudósított a „népbíróságinak” csúfolt, valójában vérbírósági perekről, ahol fizikailag semmisítették meg az akkori magyar intelligencia jelentős részét.
Mai napig tartja magát egy legenda, hogy jó, rendben, „nem volt szép” a kitelepítés, de mégsem haltak meg, jobb élet várt rájuk. Ez ebben a formában hazugság. Egyrészt, s ez valóban bizonyítja a magyarországi svábok szeretetét a magyar föld iránt, sokan leugráltak a vonatról, életük kockáztatásával igyekeztek visszaszökni, másrészt ahová vitték őket, ott finoman szólva is idegenkedve fogadták az újonnan jövőket, főleg azt tekintetbe véve, hogy Németország totális romokban hevert, ott minden várt rájuk az első pillanatban, csak mesés élet nem. Munka viszont annál több. És ők dolgoztak is, de ennek ellenére évtizedekkel később, mikor már kevésbé volt feszült a helyzet, igen nagy számban költöztek vissza Magyarországra. A hazájukba, és ennek köszönhető, hogy a végül is a ki nem telepítettekkel együtt, akik megúszták az elhurcolást, vagy azok leszármazottaikkal összefogva, az egykori sváb településeken újra útjának indult a német hagyományőrzés és kulturális élet. Mert a „dunai svábok”, ahogy ők hívják magukat, gondolkodása, kultúrája csak itt értelmezhető és élhető meg valóságosan, a szülőföldjükön.
A magyarországi németek himnusza:
Sokat elmond azért, mennyiben megmaradt kollektív emlékezetükben az 1946-os kitelepítés, hogy akik maradtak, vagy később visszatértek, és már itt érte őket a rendszerváltás, milyen riadalommal figyelték, mikor 4 évvel később a posztkommunisták (az MSZP) nyerik a választást. Főként természetesen az idősebbek, de ismeretségi körömben is vannak olyanok, akik elmesélték nekem, bizony fontolóra vették, hogy Németországba költöznek, mielőtt lezárják a határokat, mondván „visszajöttek a kommunisták, és kezdik újra”.
A legfontosabbat ki ne hagyjuk. Találós kérdés: ki vezényelte le a magyarországi kitelepítéseket? Segítek, ugyanaz, aki az ún. „padláslesöprési miniszter” volt. Így sincs meg? Akkor szabad a gazda; Nagy Imre. A jelenkori balliberális oldal egekig magasztalt idolja, aki ugyan az 56-os események forgatagában valóban a rövidebbet húzta, s lett a belső bolsevik leszámolás áldozata, de semmiképpen sem a tisztán és hitelesen antikommunista 1956-é.
Vonjuk le azért a konklúziót: a baloldal ma Magyarországon tisztel egy színtisztán etnikai alapú, a kollektív bűnösség jegyében levezényelt művelet végrehajtóját.
Emlékezzünk, emlékeztessünk tehát a napokban a magyarországi svábokat ért jogfosztásra, mert esetükben tökéletesen lemérhető, mi a különbség a között a ma oly’ sokszor hangoztatott „magyar az, aki annak vallja” magát jelmondat és a valóság között. Mert nem attól válik valaki magyarrá, hogy érdekből annak vallja magát, és nem elsősorban a vérsége alapján, hanem attól, ha vállalja a sorsközösséget ezzel a nemzettel jóban és rosszban. Értékeit, szokásait, hagyományait és kultúráját tiszteli, saját népi identitásának megélése nem áll ellentétben a magyaréval, épp ellenkezőleg, kiegészíti, gazdagítja azt. Voltak és vannak népcsoportok, melyeknek a történelem folyamán ez igen döcögősen ment és megy.
Szerényen jegyzem meg, igyekezzenek követni a „dunai svábok” példáját.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
