Forgács Alajos október 15-én volt hetvenéves. 1980-ban szentelték pappá. Szolgált a Palócföldön, a fővárosban Békásmegyeren és Kelenföldön, most pedig a Városmajorban plébános. Sokan a Katolikus Rádió vagy az EWTN televízió szentmise-közvetítéseiről ismerhetik őt, ugyanakkor ő az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye vagyonkezelője is.
– A Dunakanyarban, Zebegényben született. Mik a legelső emlékei a szülői házból?
– Három-négy éves koromra nyúlnak vissza az első emlékeim. Munkás, de szép gyermekkort élhettem meg. Műveltük a földjeinket; nem voltunk gazdagok, de megvolt mindenünk, ami kellett. Egészen kisgyerekkorunktól be voltunk fogva a munkába. Két és félezer tő málnánk volt, az a bizonyos nagymarosi gurulós málna. Több mint húsz mázsányit adtunk le belőle évről évre. Ezt a rengeteg málnát metszeni, kapálni kellett. A szedésre tudtunk napszámost fogadni, de a többi munkát mi végeztük el a szüleimmel. Volt egy kis krumpliföldünk, kukoricaföldünk is, ami a mindennapi betevőt megadta.
– Milyen volt az otthon légköre?
– Nagyon kiegyensúlyozott. Ám hamar, tizennégy éves koromban megszűnt a gyermekkorom, mert kollégiumba kerültem Budapestre, ahonnan csak havonta egyszer járhattam haza szombat délutántól vasárnap estig. Nem voltam még tizenhat éves, néhány nap választott el a születésnapomtól, amikor meghalt az édesanyám. Hat évre rá, amikor a katonai szolgálatomat töltöttem, édesapám is követte őt. A gyerekkoromról az a kép él bennem, hogy ott van az iskola, a földjeink, a focipálya, a hegyekben kamaszsrácként bunkereket építünk. Emlékszem, amikor hazatértünk a munkából, focizni mentünk, vagy csatangoltunk a gyerekekkel. Sok időt töltöttünk a hegyekben, a Börzsönyt fiatal koromban úgy ismertem, mint a tenyeremet.
– Gondolom, a csoda szép zebegényi templomba jártak.
– Ott is kereszteltek. A szüleim azt mondták, négyéves voltam, amikor először ministráltam. Vajda József volt akkor a plébános, akit aztán elhelyeztek, és váci segédpüspök lett. Kiskamaszként Liska Zoltán volt a plébánosom. Amikor meghalt, tizenhét éves koromban Dékány Vilmos került hozzánk, őt később esztergomi segédpüspöknek szentelték.
– Sok veszteséget élt át fiatalon, meghalt az édesanyja, a szeretett plébánosa. Hogyan tudta feldolgozni a gyászt?
– Annyira természetes volt bennem az istenhit, hogy biztosra vettem, ők a Jóistennél vannak, az élet pedig pörgött tovább a mindennapokban. Gondolom, visszavetett, hogy meghalt az édesanyám, de olyan régen volt már, több mint ötven éve, hogy nem is emlékszem, min mentem keresztül akkor…
– A szüleire hogyan emlékszik vissza?
– Nagy-nagy szeretettel. Felnőttként én már nem élhettem meg a velük való kapcsolatot, sem az apa és fia, sem az édesanya és a fia kapcsolatát.
– Azt sem tudták, hogy papnak készül?
– Édesanyám nem, mert még csak másodikos középiskolás voltam, amikor elvesztettem őt, és akkor nem gondoltam a papságra. Vasútgépészeti szakközépiskolába jártam. Édesapám már tudta, hogy papnak megyek, 1973-ban érettségiztem, akkor mondtam neki.
– Mit szólt hozzá?
– Csak annyit mondott: „Fiam, ezt nem gondoltam volna.” De ha két-három hónappal előbb megkérdezett volna erről, akkor még én sem gondoltam volna… Mindig jártam hittanra. Amikor kollégista voltam Budapesten, akkor is megkerestem, hova járhatnék. A kollégiumban elég szigorúan vették az eltávozást, és egyszer kicsit késve érkeztem haza. Jött a tanár úr, a kollégium vezetője, kérdezte, hol voltam. Mondtam, hogy hittanon. Csak annyit válaszolt: „Köszönöm, fiam.” Ettől fogva nyugodtan járhattam hittanra, pedig a hetvenes évek legelejét éltük. Korábban csak azt tudták rólam a kollégiumban, hogy a biológiatanárral nagyokat vitatkozunk, mert mindenáron meg akar győzni a darwini elméletről. Később jutott a tudomásomra, hogy a kollégiumvezető édesapja református lelkész volt; akkoriban, persze, nem hozakodtak elő ezzel.
– Mikor érezte meg, hogy a papságra hívja a Jóisten?
– Nem volt semmi rendkívüli élményem. Az egyik hittanórán, aminek a témájára már nem emlékszem, szóba került az is, hány pap halt meg, hány működik, hányan jelentkeznek az egyházmegyében. Ezután,
Amikor Dékány Vilmos atyának előálltam azzal, hogy szeretnék szemináriumba menni, annyit mondott: „Már vártam.”
– Nem ijedt meg a hívástól?
– Nem, benne voltam a sodrásban. Szeptemberben elindultam ezen az úton, majd az első szemináriumi év után elvittek katonának. Ösztöndíjas voltam a MÁV-nál, de amikor rájöttek, hogy nem a vasútnál fogok dolgozni, megkaptam a behívót. Két évet töltöttem Nagyatádon, ebben az időben halt meg az édesapám. Huszonegyen voltunk kispapok, de a többiek mind előfelvételisek voltak, én voltam az egyetlen, akit a szemináriumból hívtak be. Katonaság alatt még az édesapámhoz és az öcsémhez jártam haza, utána már inkább a szemináriumban töltöttem a nyaraim jelentős részét, az lett az otthonom.
– Mit tart a legnagyobb ajándéknak az életében?
– Nem tudnék egyetlenegyet kiemelni, de
Folyton kaptam újabb feladatokat, pozíciókat. Ahogy a Szűzanya mondja: „Magasztalja lelkem az Urat, mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát.” Pontosan ezt éreztem én is, mindig.
– Milyen életeseményekben tapasztalta meg ezt?
– A katonaság alatt például kiképzőtisztes lettem anélkül, hogy tisztes képzőbe jártam volna. Talán azért, mert sportos voltam, ugyanis korábban atletizáltam. Varsányban, az első szolgálati helyemen három évig voltam káplán, aztán a főnökömet elhelyezték Szécsénybe, így én lettem a plébános, kilenc évig. Nógrádsipek volt a filiánk, a két faluban együtt akkor, a nyolcvanas években háromszáz hittanosunk volt, heti harmincöt hittanórát tartottunk az iskolában, minden osztálynak. Palócföld kitett magáért, ott nem volt kecmec. Az asszonyok keményen felléptek a hittanbeiratkozásnál, nem lehetett befolyásolni őket olyasmivel, hogy most már nincs beiratkozás, amit persze az utolsó pillanatban közöltek, és az idejét nagyon szűkre szabva állapították meg. Rengeteget kirándultunk a gyerekekkel, Hollókőre mentünk biciklivel, a Velencei-tóra utaztunk busszal. Évente kétszer vezettem zarándoklatot Mátraverebély-Szentkútra, mert egyszer a varsányiakkal, másszor a meg nógrádsipekiekkel mentem.
– A gyümölcsöző lelkipásztori szolgálatból hogyan került 1992-ben az esztergomi szemináriumba prefektusnak?
– Németh László, Paskai László bíboros titkára kérdezte, elvállalnám-e, hogy az esztergomi szemináriumban prefektus legyek. Nehezen kezdtük a szemináriumi életet, mert a szatmári irgalmas nővérek épületét, amelyben addig a szeminárium működött, a nővérek visszakérték, és az egyházmegye vissza is adta nekik. De hol legyen akkor a szeminárium? A Kis-Duna-parti Volán szálló lelakott épületét vásárolta meg a főegyházmegye. Nem volt benne kápolna, élet viszont igen, hiszen ötvennégy, ötvenöt kispapunk volt. Akkor vettük át a Vitéz János Tanítóképző Főiskolát, és Gaál Endre atyával, a szeminárium rektorával megbeszéltük, ha már a hallgatóknak a Prímás-szigeten van a gyakorló iskolájuk, hadd járjanak oda a kispapok is hittant tanítani. Így ők hozták a gyerekeket a vízivárosi templomba, ami szintén megtelt élettel.
Öt év után vágyakoztam már a pasztorációra. Míg Esztergomban szolgáltam, a nagycsaládosok felkértek, hogy álljak az élükre. Szívesen tettem, hiszen úgy gondoltam, az igazi papi élet mégiscsak a lelkipásztori élet. Időközben az Esztergomi Hittudományi Főiskola a Pázmány Péter Katolikus Egyetemhez került. Nekem nem voltak meg azok a tanulmányi feltételeim, amelyek ehhez az intézményhez szükségesek voltak. Beszéltem Paskai László bíboros atyával, mert úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor felállhatok, de úgy gondoltam, ha prefektusként továbbra is szükség van rám, akkor maradok.
– Így aztán előbb Békásmegyerre, majd Kelenföldre helyezték.
– Békásmegyeren volt a Mustármag Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium, ami akkor még ökumenikus intézményként működött, majd katolikus lett. Amikor meghalt a kelenföldi plébános, Krichenbaum József atya, felkértek, hogy legyek az utódja. A Szent Gellért-plébánián félkész templom, félkész urnatemető várt. Tizenkilenc esztendőt töltöttem ott, s ezalatt nemcsak köveket, hanem közösségeket is építettünk. A hatvanas életéveimben jártam már, amikor jeleztem bíboros atyának, örülnék egy dispozíciónak, hogy a megszokottság ne üljön rám, és új lendületet kapjon a kelenföldi plébániai élet is. Sok közösség formálódott ott, negyvenöt-ötven ministránsunk volt. A húsvéti vigílián ők már az utcán jártak, én pedig még a sekrestyében voltam, olyan hosszú volt a ministránsok sora. A káplánoknak is köszönhető ez a szép közösségi élet. 1983-tól tizenhét káplánom volt, az első Matolcsy Kálmán, de Ocsovai Gábor is mellettem szolgált, aki ferences szerzetesként Grácián atya lett.
– Mi volt az, amit nehézségnek tapasztalt az életében?
– Mindent inkább feladatnak láttam, amit meg kell oldani, nem nehézségnek. Mindig voltak mellettem segítők – káplántárs, diakónus, plébániai munkatársak –, akikhez fordulhattam. Amikor Kelenföldre helyeztek, folytatni kellett a félbemaradt építkezést. Felvettük a kapcsolatot Kiss András építésszel, a tervezővel, és mindig annyit léptünk előre, amennyit az anyagiak engedtek.
– Számított az is, hogy annak idején műszaki iskolába járt?
– Egyszer valóban felhasználtam a középiskolai évek alatt szerzett műszaki ismereteimet. Az elődöm ígéretet tett arra, hogy a Szent Gellért-templom urnatemetőjében lehetőség lesz szórásos temetésre is. Így gondolkodnom kellett, hogyan tudnánk megoldani, hogy a hozzátartozók méltóképpen tudjanak elbúcsúzni a halottól. A homokórát, amely a hamvak lebocsátására alkalmas, én rajzoltam meg és készíttettem el. Az üvegbúrákat és a köztük lévő rudakat úgy kellett kialakítani, hogy a hamvak lassan peregjenek le. A homokóra méltó szimbólum a búcsúhoz, jelképezi az időt és az örökkévalóságot is.
– Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye vagyonkezelőjének nevezték ki. Nem nehéz papként pénzzel foglalkozni, komoly felelősséget vállalni az anyagiak terén?
– Egy plébános életéhez hozzátartozik a gazdálkodás. Ha nincs affinitása az anyagiakhoz, kérjen segítséget, hiszen minden közösségben vannak olyan hívek, akiknek ez a szakmájuk. Nekem könnyű a dolgom, mert a hivatalban vannak könyvelők, főkönyvelő, adminisztrátor és építész is. Sok tapasztalatra tettem szert a Szent Gellért-plébánián. Félretettünk egy összeget tartaléknak, amihez szükség esetén hozzá tudunk nyúlni, majd folytattuk az építkezést. Így lett a templomban oltár, ambó és keresztelőkút, a bíboros úr kérésére pedig két szobrot készíttettünk a monumentális feszület mellé. Szent János evangélista és a Boldogságos Szűz szobrával így egy Golgota-kompozíció jött létre. Nagyon szeretem azt a feszületet, mert az Úr Jézus keze nincs felszögezve a keresztfára, olyan, mintha épp magához akarna ölelni. A gyerekeknek meg is jegyeztem, olyan, mintha csak azt mondaná: „Ki jön az én váramba?” Az elektromos orgonát felváltottuk sípos orgonával. Folytattuk a külső keresztutat, a Szent Sír betonalapjaira pedig szobrokat állítottunk, és létrehoztuk a parcellákat.
– Hogyan került 2020-ban a Városmajorba?
– Kértem bíboros atyát, ha lehet, hadd menjek kisebb helyre, mert kicsit elfáradtam. A városmajori Jézus Szíve-templom lett ez a „kisebb hely”. Voltak már itt közösségek, de a járvány mindent „leültetett”. Indítottunk Alfa-kurzust, Szentlélek-szemináriumot, és minden évben meghirdetem a katekézist azoknak, akik nem részesültek valamilyen beavató szentségben. Szeretném, ha lenne apaklub is, a Szent Gellért-plébánián ez szépen működött. Érdekes, ott a cserkészet indult be nehezebben, aztán egyszer csak mégis lett; itt, a Városmajorban pedig jelentős a cserkészet, külön lány- és fiúcsapat is van. De nem elég egy közösséget létrehívni, tovább is kell vinni. A káplán atya ügyesen teszi ezt, sikerült megszólítania a gyerekeket, a fiatalokat. Amióta itt szolgálok, szerdánként meglátogatom az egyházmegyében a papokat, elbeszélgetek velük.
– Hogyan, miből töltekezik ebben a tevékeny és termékeny papi életben?
– A szentmisékre, a lelki hétvégékre és a bibliaórákra készülődéseim jelentik számomra a töltődést. Reggel hét órakor mutatok be szentmisét, utána gyóntatok, ha nem jön gyónó, imádkozom. A mindennapok imádságai és a papi lelkigyakorlatok táplálnak.
– Ha visszatekint az életére, miért a leghálásabb?
– A hivatásomért. Azért, hogy az Úr meghívott a papságra. Annak idején azt mondtam, soha nem vagyok biztos abban, hogy ez az én utam, de hiszem, hogy ez az. Mert mindig ott van egy százalék esély arra, hogy talán mégsem. Egész életünkben keressük Isten akaratát, sokszor megkérdezzük magunktól: vajon amit teszek, az az Isten akarata? Ez nagyon nagy kérdés. De mi az Isten akarata? Belső hang? Külső körülmények? Valószínűleg mindezek együtt.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 17-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
