Június 7-én, pünkösdhétfő estéjén a budapest-városmajori Jézus Szíve-templomban került sor Farkas Ferenc „Tenyerembe írtalak” – Elbeszélem, mit tett velem Isten… című könyvének bemutatására. A szerző a Nyolc Boldogság Közösség laikus tagja, ötgyermekes családapa, eddig ugyancsak öt unokája született. A kötet a Marana Tha Kiadó gondozásában jelent meg.
Farkas Ferenccel és fiával, Áronnal Nényei László, az Emmánuel Közösség tagja beszélgetett. Kérdésére, miben áll a lázadás szelleme, ami mindenkor megkísérti a tizen-huszonéveseket, Farkas Ferenc azt válaszolta: kisgyermekként, a hatvanas–hetvenes években nagyon közel állt Istenhez, az anyai nagymamája révén, aki illegális hittanórákat szervezett, de aztán jött egy fordulat, amikor leírta a titkos naplójában: már nem hisz Istenben, nem akar templomba járni. Nem csupán Isten, hanem minden tekintély ellen lázadt, ami lehet, hogy családi örökség, de az is elképzelhető, ennek eredője a dél-alföldi vidék, a Viharsarok, ahol felnőtt. Előfelvételis katonaként, majd magyar–történelem szakos hallgatóként (1987-ben diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen) szinte az anarchista gondolkodás gyűlölködő szellemiségében élt, hajszolta a kalandokat, élményeket. Egyetemre csak módjával járt, barátaival kocsmákban időzött, esténként jazz- és rockklubokba jártak, kipróbálták a füves cigit is. Később azonban, amikor olvasni kezdte az evangéliumokat, rádöbbent, hogy az Istenre való teljes ráhagyatkozásnál nincsen radikálisabb dolog a világon.
Farkas Ferenc felidézte, életreszólóan meghatározó élmény volt számára, amikor a nyolcvanas években egyetemistaként találkozott a nagyvárosi prédikátorral, a pünkösdista Sitkei Ferenccel, aki azonnal azt mondta neki: „Fiam, nem jó úton jársz, de Isten meg tudja változtatni életedet, be akar tölteni Szentlelkével.” Kinyitotta bibliai idézetekkel és Jézus-képpel dekorált táskáját, és két kis papírkötésű könyvet nyomott a kezébe: az egyik az Apostolok cselekedetei volt, a másik pedig a Nem részegek ezek című könyv. Ez a pünkösdi megújulás első tapasztalatait írta le az Egyesült Államokban, és teljesen felforgatta az ifjú Farkas Ferenc gondolkodását, felébresztette benne a vágyat: bárcsak őt is érnék ehhez hasonló élmények.
A kötet szerzője kiemelte a váratlan találkozások fontosságát. Rengeteget kapott olyan emberektől, akik nem szégyellték felvállalni, hogy Krisztus követői, és erről folyamatosan vagy bizonyos helyzetekben tanúságot tettek. Többször is megszólították az ilyen személyek, szinte kiemelték a hitetlenségből, a kétségbeesésből. Lényeges az is, hogy ha nehéz helyzetben vagyunk, ne féljünk segítséget kérni és tanúságot tenni.
A könyv címe Izajás próféta könyvéből vett idézet (49,16). Farkas Ferenc megosztotta: az, hogy Isten a tenyerén hordozta és hordozza őt és a feleségét, Erikát is, számtalanszor megnyilvánult az életük során. Amikor a nyolcvanas években, harmadéves egyetemistaként feljöttek Budapestre, két bőrönddel, nem volt szállásuk. Ez néhány évvel a Sitkei Ferenccel történt találkozást követően történt. Elmentek a Felszabadulás téri (ma Ferenciek tere) ferences templomba, belebotlottak Katona István atyába (az Emmausz Közösség megalapítójába, a Marana Tha Kiadó igazgatójába), aki éppen a misére készült. Beszéltek neki a lakhatási gondjaikról, és ő szerzett nekik albérletet.
Később, amikor Franciaországban éltek, Noémi lányuk születésekor súlyos komplikációk adódtak. Félő volt, hogy idegi károsodás érte a babát, néhány napot inkubátorban töltött. Végül egy két méter magas orvos vizsgálta meg, beleültette a kisbabát a hatalmas tenyerébe, nézte egy darabig, megtartja-e magát, majd elmosolyodott, és tömören csak ennyit mondott: „Elle est parfaite” („Tökéletes a kislány”). Majd hozzátette: nincs szükség további vizsgálatokra. Néhány évvel később Farkas Ferencben tudatosult, hogy ez a jelenet egy csodálatos evangélium. Az Úr szerető tekintete tökéletesnek, beteljesedettnek lát minket. A kezében tart, hiszen ő maga mondja: „A tenyerembe írtalak!”
A beszélgetésből kiderült, hogy Farkas Ferenc és felesége, Erika alapítóként vettek részt a Nyolc Boldogság Közösség péliföldszentkereszti csoportjának létrehozásában. Amikor azonban visszajöttek Franciaországból, elküldték őket a közösségből. Az akkor már ötgyermekes család Hódmezővásárhelyre költözött, itt építkeztek, Farkas Ferenc gazdálkodó lett. Ekkor visszaesett az alkoholizmusba, évekig küzdött vele, végül felesége válaszút elé állította: vagy hajlandó alávetni magát a terápiás elvonókúrának, vagy el kell költöznie. Farkas Ferenc bejelentkezett a szigetvári kórház rehabilitációs osztályára, de úgy érezte, negyvenöt évesen vége az életének, innen már nincs kiút, Isten végleg elhagyta. Ám főorvos segítője azt mondta neki: „Nem, Ferenc, erről szó sincs! Isten nem hagyta el magát, maga hagyta el Őt, és most vissza kell térnie hozzá!” Farkas Ferenc úgy idézi fel: ez a mondat kellett ahhoz, hogy visszataláljon Istenhez. Egyúttal arra kérte a jelenlévőket, mondjanak ilyen mondatokat másoknak, mert könnyen lehet, hogy ezen fordul meg valaki élete. Isten ugyanis soha nem hagy el bennünket, ezt csak a gonosz akarja elhitetni velünk.
Hasonló megpróbáltatásokat, tapasztalatokat élt át Farkas Ferenc legidősebb gyermeke, Áron. Kisgyermek volt, amikor a szülei létrehozták Péliföldszentkereszten a Nyolc Boldogság Közösséget, látta ennek minden örömét, nehézségét. Idővel azonban úgy érezte, hogy a Biblia már nem ad neki semmit. Sok mindent kipróbált, és szenvedélyfüggő lett. Ez az állapot tizenöt évig tartott nála. A fordulópontot az jelentette, amikor évekkel ezelőtt meghívták húgának esküvőjére. Áron akkor éppen néhány hete tiszta volt, de komoly elvonási tünetektől szenvedett, a családjától már lélekben eltávolodott, semmi kedve nem volt jelen lenni az esküvőn. Végül mégis elment. Rossz volt a kedve, kiáltástalannak látta az életét, hiszen harmincévesen nem ért el semmit, tizenöt éve drogfüggő volt, de legbelül mégis érezte, Istennek ez nem számít. A szentmisén egy lány könyörgött azokért a fiatalokért, akik nem találják a helyüket az életben, és a végén ránézett. Áron rádöbbent, hogy ez róla szól, és Isten itt van vele, nem hagyta el, várja, hogy visszatérjen hozzá.
Ezt követően éveket töltött az olaszországi Cenacolo Közösségben, ahol a szenvedélybeteg fiatalokat kezelik. Ma már vallja: amikor úgy érezzük, kilátástalan a helyzetünk, nincs erőnk, sem kedvünk lépni, lélekben feladni készülünk, igazából ekkor kell lépni, és bízni az Úr irgalmában, megtenni az elő lépést a szabadulás felé. Az első lépést pedig követi a többi. Nagyon sokszor megtapasztalta ezt – nem más ez, mint Isten folyamatosan működő kegyelme.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
