Július 4-én az óbudai Szent Péter és Pál-templomban Sivadó Balázs örökfogadalmas szalézi szerzetest áldozópappá szentelte Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök. Sivadó Balázs a szalézi rend és a papság felé vezető útjáról beszélt lapunknak.
Egymásra figyelés, derű és a Jóistenbe vetett bizalom: gyermekkorában, a családjában leginkább ezek az élmények határozták meg Sivadó Balázs életét, akinek útja a szalézi szerzetespapi hivatásig vezetett. Magyarországi és olaszországi tanulmányai során számos helyen megfordult, nemzetközi közösségekben szerzett tapasztalatokat, sokfelé szolgált a fiatalok között, és mindeközben személyes meggyőződésévé vált a szalézi pedagógia egyik legfontosabb alapelve, mely szerint a misszióra a misszióban kell készülni.
Balázs családjának története és a szalézi lelkiség különös módon, egy gondviselésszerű késés eredményeként fonódott egymásba. Így mesél erről: „A nagyapám gyerekkorában Szécsényben a ferencesekhez kötődött. Ez a kapcsolat sok évvel később is meghatározó volt számára: amikor már felnőttként Budapesten élt a családjával, és a pici Üllői úti lakásból két nappal karácsony előtt a belvárosba költözhettek a nyolc gyermekükkel, akkor is a ferencesek templomába akart szentmisére járni a szeretteivel. Az ünnepi misére menet azonban késésben voltak, így a hozzájuk közelebb lévő Egyetemi templomba tértek be. Khirer Vilmos atyának rögtön feltűnt a népes család, s miután megtudta, hogy a gyerekek zenélnek, templomi zenei szolgálatra hívta őket. Ebben a templomban működött akkoriban Dauner János szalézi szerzetes is, akinek a vezetésével létrejött a Don Bosco Ének- és Zenekar.
– idézi fel a régi időket Balázs, majd így folytatja: – Később ebben a közösségben ismerkedtek meg a szüleim. Édesapám görögkatolikus kispapként az Egyetemi templom mellett, a Központi Papnevelő Intézetben tanult, és a kórus életébe bekapcsolódva találkozott édesanyámmal. Az ismeretségükből idővel gyönyörű házasság lett, amely a görögkatolikus papi szolgálat mellett teljesedett ki. Otthon megtapasztaltam a Jóisten szeretetét és Don Bosco lelkiségét. A nagyszüleim és a gyerekeik is a Gondviselésbe vetett nagy bizalommal éltek, hitték, hogy ő mindig megadja a segítséget.
– emlékszik vissza a gyermekkorára Balázs. Azt is elmeséli, hogy kamaszként, a szülei könyvespolcán talált könyvből ismerte meg Don Bosco életrajzát, s a szent hivatástörténete már akkor mélyen megérintette.
Együtt, szépet
Sivadó Balázs 1992-ben született, nagycsaládban nőtt fel. Örömmel gondol vissza gyermekéveire: „Az egy másik korszak volt. A mi figyelmünket még nem vonta el az a sok dolog, ami a mai digitális korszakban a családok többségében kihívást jelent. Nálunk megvoltak a családi programok, kirándulások, a természet szeretete, a közös játékok, a kreatív alkotás, a közös imák és a szentmisére járás. Egyszerű körülmények között éltünk, de fontos volt a közösen eltöltött minőségi idő. Nagy szerepet játszott az életünkben a zene, már kiskorunktól kezdve meghatározó volt a családunkban. Koncerteket adtunk, kamarazenei versenyeken, fesztiválokon, városi rendezvényeken, még idősotthonokban is szerepeltünk. Anyukám családjánál ez már korábban kialakult, és ezt a mintát követtük. Testvéreimmel később más-más irányba indultunk, de a zene szeretete mindenkit elkísért.”
Balázst mindkét szülő oldaláról nagycsalád veszi körül, és ők maguk is szép családot alkotnak: nyolcan vannak testvérek. „Nagyon jó megtapasztalni, hogy a Jóisten ennyire egyedinek, sokfélének, egymástól különbözőnek teremtett minket. Egy szép virágos réten is együtt alkotja a sokszínű harmóniát a sokféle növény. Különbözőek vagyunk, és mindenki hozzáteszi a magáét ahhoz, hogy az egész, ami összeáll, szép legyen. A zenében is így van: kell az egymásra figyelés, nem mehetünk csak a magunk feje után. A különféle hangszerek és hangszínek együtt alkotnak csodálatos harmóniát, amelyhez a mi hangunk is hozzájárul.
– mondja.
Mindent Isten nagyobb dicsőségére
„A szereplések előtt közösen imádkoztunk. Mindig ez volt a jelmondatunk: Mindent Isten nagyobb dicsőségére! Bármit teszünk, sugározzon az emberek felé, hogy miért tesszük. Ez a lelkület átjárta a mindennapjainkat is” – meséli.
Balázs életére a görög- és a római katolikus rítus is hatással volt. Édesapja görögkatolikus parókus, édesanyja családja római katolikus. „Mélyen hívő családok vannak körülöttünk. Nagy kincs, hogy apukám és anyukám részéről is megkaptuk a hitelesen megélt keresztény hitet, az Istennel való kapcsolatot. A családban az Istenre való ráhagyatkozás természetes közege vett körül bennünket.”
Balázs számára meghatározóak voltak a szaléziakkal való találkozások is. Gyerekként részt vett a Khirer Vilmos atya által alapított és a rend fenntartásában működő Óbudai Szent Péter és Pál Szalézi Általános Iskola nyári táboraiban. Ugyanaz a Vilmos atya, aki annak idején, azon a bizonyos karácsonyi misén szeretettel fogadta és előrehívta Balázs nagyapjának családját az Egyetemi templomban, évekkel később Balázst és a testvéreit meghívta a táborokba. Az ott szerzett élmények és ismeretségek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy személyes kötődés alakult ki benne a szaléziak iránt, s lassanként foglalkoztatni kezdte a szerzetesi hivatás gondolata.
Az általános iskola nagy részét és gimnáziumi tanulmányait Balázs Gödöllőn végezte, majd környezetgazdálkodási agrármérnök szakra jelentkezett a Budapesti Corvinus Egyetemre. Komolyan érdekelték a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos kérdések, és fontos volt számára a teremtett világ megismerése is. Tanulmányaiban szép eredményeket ért el, az egyik évben köztársasági ösztöndíjat kapott, és szakmai gyakorlati helyén állást is ajánlottak neki. Az egyetem alatt csatlakozott a Műegyetemi Katolikus Közösséghez, egy kiscsoport vezetését is elvállalta. Mindemellett zenei szempontból is igen intenzív időszakot élt meg: továbbfejlesztette a hangszeres tudását, hegedűművészek látták el tanácsokkal, és zenekarokban is játszott. Mint mondja, nagyon szerette mindezt, hamarosan mégis nagy változás állt be az életében.
És ez a nagyobb szeretet megérintett, szerettem volna odaajándékozni az életemet mások szolgálatára. Kamaszkorom óta csendesen, de határozottan kísért és érlelődött bennem a szalézi hivatás gondolata. Úgy éreztem, nem lehet tovább halogatni ezt a döntést, eljött az idő, hogy válaszoljak erre a belső hangra.”
Az elköteleződés és a formáció évei
A döntés 2015-ben, a megszentelt élet évében, Don Bosco születésének 200. évfordulóján született meg Balázsban. Mint mondja, „a hivatás felismerésében nagyon fontos, hogy az ember ne maradjon meg a gondolatai között, hanem lépjen”. Felvette hát a kapcsolatot a szaléziakkal. Folytatta a tanulmányait, de már rendszeresen járt Óbudára, bekapcsolódott az ottani Don Bosco-oratórium életébe, az anyaotthonban élő gyerekekkel foglalkozott, és ismerkedett a szerzetesközösséggel. A nyári időszak táboraiban és a krakkói ifjúsági világtalálkozón szerzett élményei is sokat jelentettek neki.
Formációja a jelöltidővel folytatódott. A papszentelésig tartó időszakot a folyamatos tanulás jellemezte és a gyakori jelenlét a fiatalok között. Szerzetesi képzésének évei alatt itthon és Olaszországban is többfelé megfordult, mivel „a tartományfőnök szándéka az volt, hogy a jelölt ismerjen meg különböző szalézi helyeket, többféle tapasztalatot szerezzen”. Balázs így néhány hónapot Óbudán, majd Szombathelyen és Kazincbarcikán töltött, ezalatt intenzíven tanulta az olaszt. Udine és a Colle Don Bosco voltak útjának következő állomásai, ahol nyelvi és lelki szempontból is felkészülhetett olaszországi képzésére. Ezt követően Genzano di Romába került, a Versiglia Szent Alajosról elnevezett nemzetközi intézetbe. (A szalézi szent, akiről az intézmény a nevét kapta, itt volt novíciusmester, majd 1930-ban Kínában halt vértanúhalált.) „Itt már az állandóság volt a legfőbb szempont. Festői környezetben éltünk horvát, olasz, albán és spanyol társaimmal, Genzano di Roma ugyanis vulkáni tájon fekszik, egy tó partján. Itt együtt imádkoztunk, tanultunk, dolgoztunk, játszottunk és sportoltunk” – emlékszik vissza Balázs. A fiatalok körében végzett szolgálata is folytatódott: a novíciusok péntekenként Róma egy szegényebb negyedébe jártak, ahol bekapcsolódtak a szalézi Borgo Ragazzi Don Bosco iskola és oratórium munkájába.
Az első fogadalmat azután további tanulmányok követték. Két év filozófia következett Rómában, a Pápai Szalézi Egyetemen. Ez idő alatt Balázs hétvégente a római Santa Maria della Speranza oratóriumban végzett ifjúságpasztorációs szolgálatot különböző hittancsoportokban. A covidjárvány idején pedig online formában folytatta a fiatalok kísérését.
Róma után Balázs újra Kazincbarcikára került, két év gyakorlatra. „Találkozások, beszélgetések, az emberek kísérése jellemezte ezt az időszakot. Mindez segített megismerni a problémáikat, kihívásaikat, ami nagy motivációt jelentett a további tanulmányaimhoz.
Balázs Budapesten folytatta a tanulmányait, bekapcsolódott a szalézi életbe Óbudán, péntektől vasárnapig pedig Nyergesújfalun és Péliföldszentkereszten teljesített szolgálatot.
A következő három évben Torinóban, a szalézi rend szülővárosában tanult teológiát egy hatvanfős nemzetközi közösség tagjaként. Hét közben a tanulmányaival foglalkozott, hétvégenként pedig Torinón kívüli kistelepüléseken (Gassino Torinese, Castiglione Torinese, San Raffaele Cimena) szolgált animátorokkal és szaléziakkal együtt, fiatalok, gyerekek körében. „Bármerre vitt az utam, akár Magyarországon, akár Olaszországban, mindig nagy öröm volt nyitott szívű, lelkes és nagylelkű fiatalokkal találkozni. Többször is megkönnyeztem egy-egy búcsúzást” – meséli.
Misszióban a misszióért
A szalézi pedagógiában fontos alapelv hogy „a misszióra a misszióban készülünk” – magyarázza Balázs. A formálódás terei nem csupán a szalézi oktatási intézmények, hanem a szerzetesi közösségek, a világiak tágabb környezete és különösen a fiatalok közege. „Mindez folyamatosan alakít minket. Csak akkor tudunk hiteles válaszokat adni a fiatalok kérdéseire, ha előbb az ő világukban élünk és mozgunk.”
A fiatal szerzetes pap Don Bosco életpéldájából vett bölcsességgel foglalja össze, mit jelent számára a szolgálat: „A hivatás nem csak érzelmi fellángolás, amit akkor élek meg, ha kedvet érzek valamihez.
Ahogy egy spanyol szalézi magyarázta nekünk: a szalézi szerzetesség nem rövid távú sprint, hanem maratoni futóverseny. Hosszú távon kell kitartónak lenni, és jól beosztani az energiáinkat, hogy mindazt, amit Istentől kaptunk, jól tudjuk továbbadni. Fontos, hogy a sok tevékenység közepette is Isten jelenlétében éljünk, ugyanakkor a személyes imára is szakítsunk időt a napjaink során, ahogyan azt Jézus példáján is látjuk. A Jóistenre figyelve ismerhetjük fel, hogy mikor mi a legfontosabb a szolgálatunkban, és hol vannak a határaink.”
Sivadó Balázst idén nyáron szentelték pappá, szolgálatát Kazincbarcikán kezdi el. A családjából hozott derű, egymásra figyelés és a Jóistenbe vetett bizalom nem csupán emlék számára, hanem olyan örökség, amelyből naponta merítve akar a nagyobb szeretet felé kísérni másokat, mindenekelőtt a fiatalokat.
Fotó: Szent István királyról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 27-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
