Márai esetében hiába keresnénk szemérmetlenül intim részeket. Kivéve az utolsó naplóját.
Rádióműsoromban szemelvényeket olvasok fel Márai utolsó naplójából, ebből a megrendítő, felkavaró, csodálatos könyvből – amely szerelmi vallomásnak indul, de a vége már kíméletlen vádbeszéd ember és Isten ellen –, és ügyelnem kell, hogy ne remegjen a hangom.
Márai igazi műfaja nem a regény, a bölcselkedő aforizma vagy a tárca volt, hanem ezek ötvözete, a napló, amely az újságírást helyettesítette számára. Naplója a publikumnak íródott, a világ eseményeire reflektált benne, ezért aztán szemérmetlenül intim részeket hiába is keresnénk a több ezer oldalon.
Utolsó naplója azonban más.
Felesége, Lola haldoklik, és Márai egyszeriben elveszíti az origót, a biztos pontot. „Nem tudtam, hogy ennyire egy velem. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.”
A nappalok és az éjszakák összemosódnak Márai számára, az idő megszűnik, csak a kiszolgáltatottság érzése marad. S a félelem, hogy nem sikerül idejében, méltósággal távozni. „Az élet teljes értelmetlensége. A semmiből jöttünk, és eltűnünk a semmiben, minden más gyermekes képzelgés. Ami közben volt, néha csodálatos, mindig értelmetlen és céltalan.”
Lola már nem lát, s alig hall. Tolókocsiba ültetik, odakötik a szék támlájához. „Olyan szép 87 éves korában, mint volt fiatalon; másképp, de »szép«.” Felolvas neki a Toldi szerelméből, és azért imádkozik, hogy egyszerre haljanak meg. Aztán csak ülnek egymás mellett, órákig. Fogják egymás kezét.
A kassai nyarakra emlékezik, a Bankó fenyveseire, az erdő toboz- és málnaillatára; apjára, aki konzervatív-liberális volt („a legjobbfajta ember ebben a században”); éjjelente pedig még bele-belelapoz Arany verseibe vagy Krúdy regényeibe („mint a fuldokló, aki az utolsó korty oxigént kortyolja”).
Az 1986. január 4-i bejegyzés: „Lola meghalt.”
A temetés puritán, nincs egyházi szertartás, kis hajóval ki az óceánra, ott a kormányos zsebkéssel felvágja a műanyag zacskót, s mielőtt a maréknyi hamut beszórná az óceánba, megkérdi, olvasson-e föl imát, de Márai int, hogy erre semmi szükség, és intézkedik, hogy őt is ugyanígy temessék.
„Harag az orvosra, mert nem tudott segíteni. Harag az Istenre (ha van), mert nem segített, és harag az Istenre (ha nincs), mert miért nincs, mikor segítség kell. Harag az emberekre, mert nem segítettek. És magamra, mert nem tudtam többet tenni. Harag reá, mert meghalt.”
Márai elfordul a világtól. „Nem olvasni a nevem, nem hallani magamról, eltűnni.” Mint kisfia halálakor. Márai Kristóf – akinek a születésekor a boldog apa hatalmas, virágbaldachinos ágyat készíttetett a feleségének – 1939-ben, néhány hetes korában halt meg belső vérzésben. A rokonok visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisfia halála után Márai hónapokig nem szólalt meg. „Nem pörölök. Élek és hallgatok. / Most angyal, ha vannak angyalok. / De itt lenn minden unt és ostoba. / Nem bocsátom meg. Senkinek, soha” – írta az Egy kisgyermek halálára című versében.
Felesége halála után Márai – nyolcvanhat évesen – revolvert vesz, és lőtanfolyamra jár; ha már a világot nem lőheti le, legalább magával végezhessen.
Lola karosszékét üresen hagyja. Néha hangosan beszél hozzá, a leveleit olvasgatja. Ébredés után pedig kinyújtja a kezét – „ahogy 62 éven és nyolc hónapon át mindig” –, és félálomban Lola kezét keresi. Lola azonban nincs, és amikor egy évre rá meghal fogadott fiuk, Babócsay János is, Márai teljesen magára marad.
Hónapokig nincs más látogatója, csak Elizabeth, az öreg takarítónő. Máskülönben senki. Olykor – ritkán – tesz néhány lépést a ház előtt, de már egyre nehezebben, támolyogva jár. A revolvert a fiókba teszi, hogy kéznél legyen, ha eljön az ideje.
„A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság. Nincs »cél«, sem »értelem«. Csak tények vannak, irgalmatlanul.”
Az 1988. évet pedig ezzel a bejegyzéssel zárja: „Ma nagyon hiányzott L. testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.”
Olvasom Márai utolsó naplóját, és csorog a könnyem.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
