Évközi 29. vasárnap, missziós vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 22,15–21)
Mióta az ember civilizáltan él, szinte azóta létezik az adófizetés. A Jézus korabeli Palesztinában az adó- és vámszedés gyűlölt foglakozásnak számított. Az írástudók kifejtették: a Messiás eljövetelének első jele az lesz, hogy megszünteti az adót.
Kr. után 5–6-ban a rómaiak Júdeában is elrendelték a fejadó fizetését. Ez rettenetesen bántotta a zsidókat. Először is azért, mert a Törvény csak egy adót ismert: a templomadót, a szent sekelt. Másodszor azért, mert az adófizetés a római uralom elismerését jelentette. Harmadszor pedig azért, mert a pénzen a császár képe volt. Föliratként az egyik oldalán ez szerepelt: „Tibériusz császár, az isteni Augustus fia”, a másik oldalán pedig ez: „Főpap” (Pontifex Maximus). Pogány embert nevez tehát főpapnak az érme, és ráadásul istenként tisztelti. A vallásos zsidó szemében ez szentségtörés.
Az adózás kiváló ürügynek bizonyul ahhoz, hogy az írástudók végre megbuktassák a Názáretit. Hosszú bevezetés, nyájas szavak mögé rejtik kérdésüket, dicsérik őt. Mesternek nevezik, majd azt kérdezik tőle: „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” Rafinált a kérdés, nehéz jól megválaszolni. Amennyiben Jézus azt mondja, igen, akkor megtagadja a Törvényt, s nyilvánvalóan bevallja, hogy nincs itt a messiási idő, továbbá ráfogják, hogy a megszálló hatalmat szolgálja. Ha pedig azt mondja, nem, akkor a rómaiak mint lázadót kivégzik. J
ézus isteni bölcsességgel válaszol: „Kinek a képe és felirata ez? (…) Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Mt 22,20–21) Zavarba ejtő a felelet, nem erre számítottak a farizeusok. Jézus tárgyilagosan állapítja meg: annak kell adni a pénzt, aki azt kiadta. A császárnak megadni, ami a császáré Jézus szemében azt jelenti: az államot mint földi hatalmat ebben a világban elismerni. Azonban korántsem jelent ez egyenrangúságot Isten és a császár személye között. Isten mindig a világi hatalom fölött áll. Ő a történelem Ura, még ha ez nem is mindig látszik. Ezért a szívünket mindig Istennek kell adnunk: önmagunkat, egész lényünket, akinek a képére vagyunk teremtve.
A pénzünket odaadhatjuk, sőt oda kell adnunk, hogy fönn lehessen tartani egy országot, de a szívünket, önmagunkat soha ne adjuk oda a mindenkori hatalomnak. Törekednünk kell arra, hogy normális, józan állampolgárok legyünk. A mindenkor fönnálló rendet támogatjuk pénzzel, jó szándékaiban, ha azok hitünkkel megegyeznek, mert közösségben élünk, amelynek javait mi is élvezzük. Hitünket, személyiségünket, szívünket azonban soha nem szabad a hatalom szolgálatába állítanunk. Istent kell szolgálnunk minden társadalmi rendszerben.
Mindig az örök, isteni törvényeket kell szolgálnunk.
Szerző: Marton Zsolt
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
