Mel Gibson ugyanazt a filmet rendezi egész életében. Egy pátosszal, hősiességgel és temérdek vérrel teli megváltás történetét, amely talán vezeklés saját bűneiért, nagy igyekezetében arról azonban sajnos elfeledkezik, hogy a magamutogatásba hajló giccs nem adhat feloldozást.
2006 nyarán az ausztrál színész-rendezőt Los Angelesben lekapcsolták a rendőrök, részegen vezetett, letartóztatása közben pedig állítólag azt találta mondani, hogy a „zsidók felelősek minden háborúért a földön”, majd arról érdeklődött a rendőrtisztnél, hogy ő vajon nem zsidó-e véletlenül. Bár később bocsánatot kért, és tagadta, hogy ilyesmit mondott volna, ez az incidens jó időre parkolópályára állította. Visszatérésére tíz évet kellett várni.
A tavalyi Az utolsó emberig című akciófilm egy hatalmas bocsánatkérés volt, a karakter – egy sötét múltú, rasszista, de hőssé váló alak – eltéveszthetetlenül utalt Gibsonra. Ám a nagy dobás az év utolsó napjaiban bemutatott A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge) volt. Az igaz történeten alapuló második világháborús filmben Mel Gibson felvonultat mindent, amihez ért, a végeredmény azonban, talán pont ezért, felemás lett.
Ha valaki vért, beleket, heroizmust és pátoszt keres a vásznon, jó helyen jár, de ha Istent, akkor tovább kell kutatnia.
Gibson a Mad Max-, a Halálos fegyver-sorozat, és a Rettenthetetlen mellett mély vallásosságáról, és sorozatos botrányairól vált ismertté. Folytonos kisiklásait sokan igyekeztek azzal mentegetni, hogy épp intenzíven megélt kereszténysége miatt vegzálják szegényt, amiben – ismerve a hisztériára ugró bulvármédiát és az ítélkezésben profi aktivistákat – lehet igazság, de ettől még tény, hogy az ausztrál színész-rendező sokszor került ellentmondásba saját hite erkölcsi törvényeivel. Alkoholfüggősége, nyilvánosságra került, alig félreérthető rasszista, szexista, homofób és antiszemita megjegyzései és állítólagos erőszakossága is nehezen értelmezhető a komolyan vett kereszténység keretein belül. Van tehát miért vezekelni.
És Gibson teszi is a dolgát rendületlenül. A 2004-ben bemutatott A passió című filmjében Krisztus utolsó tizenkét óráját mutatta be. A művet többen antiszemitának bélyegezték, mások az erőszakorgiát vetették a rendező szemére, vagy épp a történelmi hitelességhez ragaszkodó film ellentmondásait, hibáit emelték ki, A passió azonban így is nagy siker lett. Két évvel később a rendező folytatta a passiótörténetet igaz, más díszletek között: az Apocalypto a maja civilizáció végnapjait mutatta be, az apokalipszis közepén egy fiatal férfival, akinek meg kell járnia a poklot, hogy megválthassa a világát.
A fegyvertelen katona trilógiává bővíti a rendező istenkeresését. A film egy rendkívüli katona, a „világ legbátrabb embere”, Desmond Doss történetét dolgozza fel. Az amerikai férfi a második világháború alatt bevonult a hadseregbe, ám Hetednapi Adventista Egyház tagjaként lelkiismereti okokból nem volt hajlandó fegyverhez nyúlni. Ezzel pedig alaposan felbolygatta a hadsereg pofonegyszerű rendszerét, vagyis, hogy a háborúban gyilkolni kell. Bár Desmond Doss nem volt hajlandó kioltani senki életét, hazáját minden áron meg akarta védelmezni.
Elhivatottságát, következetességét és vallásához való ragaszkodását hadbírósággal jutalmazták, ám végül egy felsőbb döntésnek hála mégis megkegyelmezett neki az ezrede, és a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelték, ahol szanitécként látta el a sebesülteket. Emberfeletti erőfeszítései eredményeként több mint 75 embert mentett meg a biztos halálból. Sokszor szinte egymaga nézett szembe egy teljes japán hadosztállyal az okinavai csatában, mégsem hátrált meg soha.
Hősiességéért később megkapta a Becsület Érdemérmet, elsőként és egyedüliként a lelkiismereti okból fegyvert nem fogó katonák közül. Desmond Doss 2006-ban hunyt el, 87 évesen.
Az alapanyag önmagáért beszél, a hit és a bátorság diadala filmes megjelenítés után kiáltott, és a történetet nehéz lett volna unalmasan vászonra vinni. Nem is lett az. Mel Gibsonnál kevesen értenek jobban az erőszak és a káosz látványos, feszültséggel teli ábrázolásához.
A fegyvertelen katona egy kiváló háborús film, amely a műfaj rajongóinak valódi csemege lehet.
Aki azonban ennél többre számít, csalódni fog.
És éppen azért, mert Gibson is többet akart. Doss történetébe is beleszuszakolta saját vallásos meggyőződését. És ezzel agyon is csapta a filmet, a túlhangsúlyozott istenkeresés ugyanis épp a saját alapjait kérdőjelezi meg, az igyekezet üres magamutogatásba csap át. Egyszerű szemléltetőeszközzé válik a mozi, amelyben mintha papírmasé bábukat rakosgatna egyik helyről a másikra, miközben a háttérből folyamatosan szól az erkölcsi példázat. A főhőst játszó Andrew Garfield hiába küzd a szereppel, képtelen kitörni ebből az előre leosztott merevségből. A többi szereplő pedig mintha ott sem lenne: sematikus szituációkba gyömöszölt biodíszletek csupán, akiknek a feladata annyi, hogy asszisztáljanak Doss heroizmusához.
Mel Gibson nem elmeséli Doss történetét, hanem újra akarja élni azt. Átélni a férfi élményét – amikor az okinavai vérfürdő közepén meghallotta az Úr hangját –, megmenteni az emberiséget, majd dicsőségben távozni a harcmezőről. A hősi misztika és a spirituális bélontás közben azonban a rendező nem foglalkozik a kérdésekkel, amelyek szinte szétfeszítik Doss történetét. Még csak fel sem teszi őket.
Meddig tart a kegyelem? Ha nem ölöm meg az ellenséget, akkor ugyanolyan embernek is tekintem? Érdekes, hogy miközben Doss az élet tiszteletét tartotta szem előtt, Gibson a filmben a japánokat őrült, alattomos, elpusztítani való gyilkosnak ábrázolja. De az sem világos, hogy hol kezdődik egy ember felelőssége a másik meggyilkolásáért? Ha az ellenséges tűzbe rohanó szanitécet fedező társai lemészárolják a japánokat, hogy megmentsék a fegyvert nem fogó katona életét, akkor kinek a lelkén szárad a többtucatnyi halál? Isten mit vár el az embertől, ha honvédelemről van szó? Ki lehet a gonosz, és ki cselekszik helyesen egy háborúban?
Megannyi kérdés, amelyeket Gibson nagyvonalúan kikerül. És még csak nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy kérdések helyett válaszokkal áll elő. Pontosabban egyetlen válasszal. Amit A fegyvertelen katonában látunk, az maga az élő igazság – üvölti az arcunkba minden percben. Az erőltetett és lehető legegyszerűbb formára vágott jelképek üzenete így nem kétséges: Gibson saját bűneitől szabadulva az egész emberiséget meg akarja váltani. Ám ez talán nem az ő dolga lenne.
Az egyik jelenetben egy felettese rákérdez Dossnál, mire föl ez az őrületig következetes hit, a férfi azt feleli, nem tud válaszolni, hiszen arra csak Isten képes. Sajnos a rendező nem tartotta magát ehhez, kilépett a filmből, átvette az Úr szerepét, és az ő hangján szólt a nézőkhöz.
Akiknek ezért esélyük sincs, hogy a saját igényük, magyarázatuk, hitük szerint fedezzék fel a történetben rejlő transzcendentálist. Így pedig csak vér és belek maradnak.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
