Ha végigtekintünk az elmúlt bő 1000 év magyar történelmén, már önmagában az kisebb csodával felér, hogy egyáltalán létezünk még mint önálló magyar állam (hogy miben és mennyire vagyunk manapság "önállóak", az egy másik lapra tartozik). Sok államalakulat kevesebbért is elpusztult már, így joggal érezhetjük, hogy bizonyára szán még nekünk fontos szerepeket a Mindenható. Az Európa védőbástyája címet sem hiába "nyertük el", melyhez úgy érzem, hogy mindig – történelmi korszakoktól függetlenül – mindig hűek voltunk.
Vita fellett áll – leírtam már sokszor – hogy Szent László királyunk mellett Szent István (illetőleg IV. Béla) az, akit még az Árpád-ház nagy királyai közül is különösen kiemelnék mint legjelentősebb uralkodót. Sőt, István igazából még magát Lászlót is felülmúlja, hiszen olyan jelentőségre gondolok itt, amely hosszú évszázadokra, alapjaiban befolyásolta a magyar történelmet. Ezt még uralkodók között sem túl sokan mondhatják el magukról.
István nem csak a kereszténység és az egyházszervezet alapjait rakta le a friss államban, hanem neki köszönhető az a közigazgatási rendszer is (vármegyerendszer), amely egészen a második világháború végéig Magyarország alapvető (és teszem hozzá: zseniálisan hatékony) közigazgatási egységét jelentette. Az erőskezű vezető, aki kiváló hadvezér is volt, mindössze három évtized alatt egy korabeli Európába abszolút beleillő, erős, keresztény királyságot hozott létre, amely így képes volt a nehézségekkel is dacolni. Ne higgyük ugyanis, hogy az István halála után nem sokkal ellenségessé vált németeket, vagy éppen a még aktív hazai pogánylázadásokat vissza lehetett volna szorítani egy kívül-belül gránitkeménységű rend(szer) öröksége nélkül.
Pontosan ilyen okokból álltam mindig is értetlenül az oly’ sokak által kedvelt István, a király című rockopera előtt. Tanulmányaim és olvasmányaim alapján nekem egyáltalán nem az az István-kép rajzolódik ki lelki szemeim előtt, ahogy a Bródy-Szörényi páros színpadra álmodta. Sőt, kifejezetten irritáló, ahogy ezt az erőskezű, tekintélyes vezetőt egy olyan karakternek ábrázolják, akinek ugyan van hite, ám víziója – és főként kellő határozottsága és ereje – már egyáltalán nincsen, és az embernek az az érzése támad, hogy az "első tavaszi szél" is elfújja majd.
Egyszer és mindenkorra szeretném leszögezni továbbá, hogy Koppány, akit a "pogány ellenállás" szimbólumaként szoktak sokan emlegetni, egyáltalán nem felel meg ezeknek a követelményeknek. Ha valaki nem tudja megérteni, hogy a korabeli Európában egyetlen egy "pogány államalakulatnak" nem volt maradása, akkor lelke rajta, de akkor válasszon magának olyan történelmi alakot, aki megfelel ennek a kritériumnak. Koppány ugyanis szintén átlátta (részben más okokból, mint István, Koppánynál ez inkább csak szimpla opportunizmus, nem valódi hit), hogy szükség van a kereszténység felvételére, azonban a nyugati kereszténységgel szemben ő Bizáncot képviselte. Tehát amit sokan hitbéli, vallási harcnak fognak fel, az valójában – lefejtve a rárakódott rétegeket – egy hatalmi harc volt a magyar állam lelkéért, "semmi több".
Ahogy a Magyar Királyság története, a születését jelképező ünnepnap is hányatott sorsú. Mondanunk sem kell, hogy a kommunizmus idején tűzzel-vassal igyekeztek irtani augusztus 20-a valódi jelentőségét és "jó kommunistához" méltóan lebutítani azt ("új kenyér ünnepe"). Az ő szempontjukból ez logikus is, hiszen nem elég, hogy István annak a kereszténységnek az alapjait rakta le, amit ők szintén tűzzel-vassal üldöztek, de ráadásul még királyságot is alapított, ami talán még a vallásnál is jobban zavarta a vörösöket. Így a Horthy-korszakkal ellentétben, ahol Szent István államalapításának emlékezetét a lehető legméltóbb módon ápolták, István tettei az államszocializmus időszaka alatt – hivatalos szinten legalábbis – feledésbe merültek.
Ez a szomorú tendencia a rendszerváltoztatást követően némiképp megváltozott ugyan, de a színfalak mögött az elmúlt harminc évben is egy olyan államalapítót ünneplünk, aki valószínűleg – legyen bármilyen gránitkeménységű is – elsírná magát (és nem örömében), ha szemügyre venné Magyarország (és Európa) állapotát. S itt nem feltétlenül a mai viszonyok között, jelenkori mércével mérve elképesztően szigorú törvényeire gondolok, hanem arra a káoszra, általános ürességre, tutyimutyiságra, kettős mércére, amely a közállapotokat jellemzi (és akkor még az államformáról, a Szent Korona méltánytalan mellőzéséről stb. még nem is beszéltünk). Ha Szent István ismerte volna a cigánybűnözés fogalmát, valószínűleg pár hónap alatt még a legutolsó, Isten háta mögötti faluból is eltakarította volna a renitens elemeket, de a Pride-felvonulók is egészen biztosan kardélen végezték volna. Ezek persze szigorúan képzeletbeli hasonlatok, hiszen a XI. századi Európát semmilyen tekintetben nem lehet egy lapon említeni a XXI. századival, de remekül érzékelteti, milyen távol került állam és társadalom attól, amit augusztus 20-án ünnepelünk.
Ha csak a negyedét képesek lennénk restaurálni annak, amit Szent István királyunk megálmodott a magyarság számára, akkor valóban egy erősebb és boldogabb helyen élhetnénk. Ideje lenne megszabadulni azoktól, akik ezt akadályozzák! Isten éltessen, Magyarország!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
