A magyar filmgyártás egyik ritka csemegéjét volt alkalmunk megtekinteni november 19-én a Bem Moziban. Máriássy Félix, a kommunista éra vitathatatlanul tehetséges propagandistájának Imposztorok című alkotását 1969-es megjelenése óta csupán elvétve lehet széles vásznon elcsípni, így nem is volt kérdés, hogy megtekintjük-e ezt a minden koncepciózussága ellenére is remekül sikerült, groteszk vígdrámát.
A film története a fehérterror, a Nyugat-magyarországi felkelés és a második királypuccs körül szövődik. A forgatókönyvet jegyző Máriássy Judit, a rendező felesége, a cselekményt a híres-hírhedt huszárkapitány, Prónay Pál 1963-ban – hiányos és cenzúrázott formában – publikált naplójában megörökített mozzanatok köré építette, majd fiktív szereplőkkel bástyázta körbe.
A hatalom, az erőszak, a kicsinyesség, az öncélú pedantéria, az intrika, a románc különféle formái – a házastársi hűtlenségtől a plátói férfiszerelemig –, a bajtársiasság és az árulás mélységeit boncolgató alkotás egy jól felépített és jó érzékkel dramatizált keretes szerkezetben jeleníti meg a Máriássy házaspár által szándékoltan kigúnyolt Horthy-korszak kezdeti időszakát. (Bár Horthy Miklós kormányzó neve egyszer sem hangzik el a vásznon – az őt alakító Mensáros László is csupán „Admirálisként” szerepel a forgatókönyvben –, illetve a többi valós szereplőt is csak akkor tuja beazonosítani a néző, ha rendelkezik a korszakra vonatkozó kellő történelmi tudással.)
A kiváló színészi gárda a lehető legtöbbet hozta ki magából a produkció alatt. Legyen szó az eleinte öngyilkos hajlamokkal küzdő, félénk és esetlen, majd a különítményesek között egyre féktelenebbé váló, és tragikus véget érő Apostolics Béla joghallgató fiktív alakját megelevenítő Iglódi Istvánról, vagy a szintén képzelet szülte Körössy Imre századost, alias Rexet alakító Huszti Péterről, akinek karaktere egy végtelennek tetsző csalódásspirál, mely kicsiben tükrözi vissza a nagypolitika játékosainak helyzetét, és szintén nem happy end a vége.
Ők ketten nyújtják a kapaszkodót a közönség számára a történet világához, sorsuk, élményeik és karakterívük pedig a ’60-as évek fiatalságának galeri-kultúrájának is egyfajta reflexióját kívánja adni.
Külön említést érdemel a Prónayról mintázott Doborján Pált alakító Tomanek Nándor. A veterán színész kiválóan játssza a narcisztikus, agresszív és cezaromán katonatisztet, de megkapó természetességgel adja vissza Prónay naplójának darabos nyelvi fordulatait is. Mintha csak rá öntötték volna a szerepet. Külön érdekesség, hogy a lovaglópálcával csapkodó, szúrós tekintetű Doborján manierizmusait Máriássy nagy eséllyel a való életből kölcsönözte.
A filmről szóló 1970-es riportkönyvben – Ötlettől a filmig: Imposztorok – a rendező ugyanis elárulta, hogy amikor Budapest második világháborús ostroma során egy úgynevezett kisegítő karhatalmi alakulatban „dekkolt”, futólag volt szerencséje találkozni az akkor az egyetemi zászlóaljakat és szabadcsapatokat szervező egykori katonával:
„A szobában egy szikár, magas, bricseszes úr ment át, lovaglópálcájával csapkodta sárga lábszárvédőjét, és szúrósan végignézett rajtunk. Ismerősöm odasúgta: „Ez Prónay.” Így lettem 1944 végén az néhány napig egy újjáélesztett Prónay-különítmény tagja – azért csak néhány napig, mert a budai Várba való bevonulási parancsot jobbnak látszott nem teljesíteni, inkább eltéptem ezt az igazolványt is.”
Bár a legnagyobb videómegosztó oldalról már törölték a filmet, szerencsére az interneten semminek sem vész nyoma, és aki még nem látta az alkotást, az itt tekintheti meg:
A filmvetítés utáni beszélgetésen Kiss Viktor politológus, ideológia-kutató elmondta: Máriássy szándéka a rendező saját bevallása szerint elsősorban a Horthy-korszak nevetségessé tétele volt. A rezsim történetírásában természetesen kiemelten kezelt fehérterror atrocitásai inkább csak felvillanás szerűen jelennek meg, a hangsúly a naftalinszagú, begyepesedett ókonzervatív arisztokratákként, úrhatnám, modoros, felkapaszkodott parvenükként, vagy elvtelen karrieristákként ábrázolt korabeli elit karikírozásán volt. Kiss szerint azonban a rendszer kultúrpolitikai vezetésének nem igazán nyerte el a tetszését a film, amelyet be ugyan nem tiltottak, de a mozik műsoráról szokatlanul gyorsan levették.
Ennek a hithű kommunista Máriássyt váratlanul érő elutasításnak többféle oka lehetett. A keményvonalas elvtársak felháborodhattak a humoros megközelítésen, vagy akár azon is, ahogyan a különítményeseket ábrázolták. A vásznon ugyanis nem pusztán félelmetes, vérengző szörnyetegeket látunk, hanem iszonyú háborús emlékekkel terhelt, rémálmokkal és belső lelki démonokkal küzdő fiatal srácokat – akiket éppen ezért lehetett a hazafias önfeláldozástól a szadista gyilkosságokig nagyon sok mindenre rávenni.
Azt csak sejthetjük, hogy Kádáréknak már a téma sem igazán volt ínyére. Nekik is megvoltak ugyanis a maguk különítményesei:
a pufajkások.
A kíméletlenül „rendet teremtő”, a régi-új elitet hatalmába visszasegítő, majd a konszolidációval feleslegessé váló kommunista Doborjánok éppen úgy halálos sértettségben puffogtak a hatvanas-hetvenes évek vezetésére, ahogyan a film főhőse. Az ő csikótelepük (amelynek vezetését a történet végén az ígért katonai karrier helyett Horthy felajánl Doborjánnak) általában egy-egy könyvkiadó, újság, vagy kulturális intézmény volt. Az azonban egészen biztosan nem hiányzott a rezsimnek, hogy magukra ismerjenek.
Az Imposztorok nyilván nem hiteles ábrázolása a kornak, hiszen rettenetesen egyoldalú, propagandafilmnek viszont túl szofisztikált lett. Máriássy Félix filmje így vált egyszerre jellegzetes példájává a rendszer legitimálását fő céljának tekintő kommunista történetszemléletnek (hiszen eredeti szándéka szerint ezt szerette volna szolgálni), és a merev dogmatikai keretek feszegetésének. Az alkotás furcsa, felemás sorsa pedig cseppben a tengerként mutatja meg az aczéli kultúrpolitika nem is két, hanem sokkulacsos játékait.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
