A sztálinbarokk csodája, a kábeltolvajok korábbi első számú kedvence, Budapest második leghosszabb hídja, az egyetlen fővárosi vízi átkelő, melyet nem röpített a levegőbe 1945-ben a visszavonuló Wehrmacht. Videós hídriportsorozatunk utolsó előtti fővárosi célpontja az Árpád híd volt.
Gabay Balázs
„Annyiszor lopták már el a rézkábeleket, hogy nem működik a kapcsolótábla” – mutat az íróasztala fölé, a falra Fazekas Imre. A hídmester – miként a Margit hídon – itt sem kézzel vezérli a hajójelzőket, automatizálták a rendszert. A kábeleket pedig bevitték a föld alá a közvilágítás vezetékei közé, így ma már nem okozhatnak katasztrófát a néhány tízezer forintos bevételben reménykedő tolvajok.
Fazekas Imre hídmester irodájában, mögötte a használaton kívüli kapcsolótábla Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A margitszigeti futókör északi kanyarjában fekvő hídmesteri iroda – ahonnan túránkat indítjuk – puritánabb már nem is lehetne. Egy asztal székkel, egy kacattal megtömött szekrény, egy létra, a koszszürke falon pedig egy ósdi minőségpolitikai előírás, egy 2010-es naptár közvetlen szomszédságában. Fazekas úr nem is marasztal sokat bennünket, a fejébe nyom egy védősisakot, és irány az Árpád híd, végtére is ezért jöttünk.
Fazekas Imre a múltról is mesélt: a szigeti futókörtől pár méterre 15-20 éve még alig lehetett elférni a parkoló autók rengetegében. Ma itt a kocogóké a terep Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
Ahogy a budai pillérek irányába tekintünk a Margitszigetről, az jut eszünkbe, hogy a fővárosiak talán nem, egy külföldi viszont simán összetévesztheti az átkelőt a Petőfi híddal.
Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A két monstrum egymást követő években épült: az Árpád hidat pár évvel azután kezdték el összeszerelni (1939), hogy a Petőfit átadták (1937). Az újjáépítés is közel egyszerre ért véget (1950, 1952). Az Árpád hídnak szerencséje volt, az egyetlen budapesti vízi átkelő, melyet nem robbantott fel a Wehrmacht. Ennek az volt az oka, hogy az útpálya még nem volt kész, és a hídszerkezetet is csak a szigetig húzták fel. A „sztálinbarokk” stílusjegyeit viszont mindkét hidunk magán viseli, a rácsos ívtartók és kereszttartók rengetegje szocreálosan letisztult, az uralkodó szín természetesen a szürke. Viszont talán az egyetlen, több évtizedes múlttal bíró fővárosi hidunk, melynek minden darabja a hazai ipar terméke.
A Margitsziget északi végében egy lőtér található, parkolni a híd szigeti felhajtója alatt lehet Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A szigeti pillér belsejében az orrunkig sem látnánk, ha a hídmester nem világítana csöppnyi elemlámpájával. A lépcsősor tetején, mintha csak a Kaland-Játék-Kockázat sorozat könyveibe csöppentünk volna, vagy fél tucat ajtó sorakozik. Szinte biztos, hogy rosszat választanánk, így hiába sétálnánk jó 500 métert a kezelőjárdán, a budai oldalon nem tudnánk kijutni, mert csak egy használható kijárat van. Vezetőnkre tapadunk, nyílik az ajtó és kilépünk a Duna fölé a fényre.
Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
Eredeti humor fogad primitív köntösbe bújtatva: „ a k. anyádat firkáld” áll az üzenet az acélszerkezeten. Címzője a szélsőséges-dark eszme hívője lehet, a Hitler-SS-sátán-666 bűvkörben mozog, és a deszkásokat is gyűlöli szívből („repperek a magyarok ellen”).
facebook twitter link
A megtévedt firkálóknál sokkal nagyobb károkat okoznak a kábeltolvajok, akik egykor törzsvendégek voltak errefelé. A szélső útpálya alatti kezelőjárda oldalán hét kábeltálca fut végig a hídon, de csak a legfelsőn látunk vezetékeket. „Tudja, hány tálcát használtak néhány évvel ezelőttig? Az összeset. Folyamatosan dézsmálták a kábeleket, semmitől nem riadtak vissza. A budai oldalon a kerékpárútra beparkoltak egy kisbusszal, onnan egy nagyobb ugrás, és már a kezelőjárdán van az ember. De arra is volt példa, hogy pár méterrel lejjebb, a HÉV-megállótól egy köpésre feldobtak egy kötelet, és felmásztak rajta. A kezelőjárdákat képtelenség hermetikusan lezárni, amit lehetett, elvittek” – mondja rezignált arccal Fazekas úr. A rézkábeleket idővel optikai kábelek váltották, a tolvajok pedig lassanként elmaradtak.
A kezelőjárda bal szélén futó tálcák közül ma már csak a legfelsőben vezetnek kábeleket Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
100 méter gyaloglás után jön az első pillér, a 7-es számú. Vezetőnket kisebb győzködés után rávesszük, hogy vállaljuk be a biztosítókötél nélküli ereszkedést a létrán.
Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A pillér széle szirénként hívogat, de nem ficánkolunk, nem akarjuk kellemetlen helyzetbe hozni Fazekas urat. A sarunál egy percet időzünk csak: itt egy hasonló elmozdulásmérő volt, mint a Petőfi hídon, de idővel eltávolították, egyszerűen olyan kicsi volt a szerkezet mozgása, hogy okafogyottá vált a használata.
Pillantás a hídról, a 7-es pillérről, szemben a Margitsziget
Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
„Hallják ahogy odaütődnek az elhaladó autók alatt a diletációk?” – hívja fel figyelmünket kísérőnk a fémes csattanásokra. „Amikor tartós hőség van, annyira kitágulnak, hogy teljesen kitöltik a rendelkezésre álló teret. Olyankor nincs ilyen hangjuk.” A szerkezeti elem találkozásánál felszerelt fémrács környékén mindent megevett a rozsda, itt ugyanis lejut a csapadék a híd alá. A szélső kezelőjárdán – melyre időközben átlépünk, hogy később kijussunk a budai oldalon – fél méteres lyukakat vájt a vaspallóba.
A diletációk alatti részekre ráférne egy kisebb felújítás Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A többi fővárosi híd alatt végigfutó vízcső itt lemaradt, helyette vékony vezetéken viszik át a termálvizet Budáról Pestre.
Már a Hajógyári-szigetnél járunk, alattunk olajoshordóval, fémhulladékkal zsúfolt szervízudvar, vagy valami olyasmi.
Van itt minden, mi szem-szájnak ingere Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A helyi motorcsónakos tulajok telepakolták a pillér belsejét lomokkal, ha egyszer tényleg nekikezdenek a híd felújításának – a Petőfi híd után a hírek szerint az Árpád híd a soros –, komoly szállítási költségbe verik majd magukat. „Ha nincs kiírva, hogy tilos a híd alatt parkolni, akkor a lehulló darabok miatt a BKV-t piszkálják az autósok, ha meg ki van írva, elviszik a táblát…! Ki látott még ilyet” – panaszolja Fazekas úr.
A pillér lomtárolónak is alkalmas, persze nem ezért építették Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A HÉV felsővezetékei karnyújtásnyira futnak tőlünk, a kezelőjárda szélén külön kerítés óv attól, hogy valami őrült gondolattól hajtva rácsimpaszkodjunk. A parti pillérhez érve valóban nem tűnik lehetetlen mutatványnak egy kisteherautó platójáról a hídszerkezetre kapaszkodni.
A rutinosabb kábeltolvajok játszi könnyedséggel másznak fel a kezelőjárdára Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
A koromsötét pillérből kibotorkálva émelyítő ürülékszag csap meg, a hajléktalanok szabadtéri mosdóját két dohányfaág takarja csupán a híd sarkában. Néhány méterrel arrébb a szocreál dicsőségét zengi a korabeli felirat: „Hirdesse ez a híd a magyar munkás és mérnök alkotóerejét.”
A déli gyalogjárdán tesszük meg a visszautat, ahol Fazekas Imre a környezetvédelem hiányát boncolgatja. Budapesten a felhasznált vizet csupán „filterezett”, vagyis tisztított formában lehetne visszaengedni a Dunába, az Árpád hídon azonban ez nem megoldott, ahogy a Margitszigeten sem. Így hiába filterezik még az esővizet is a csatornában egy-két híddal lejjebb. Az Árpád híd általános állapota az úttest és a villamossín felújítása, a diletációk cseréje után azért jónak mondható – így a hídmester –, de nem volna baj, ha a tízévenként esedékes felújítást nem tolnák sokkal tovább.
A déli járda a gyalogosoké, az északi a kerékpárosoké – papíron
Fotó: Magyar Nemzet / Béres Attila
Az irodában kérésre még megmutatjuk, hol találja Fazekas úr korábbi hídriportjainkat, ígéri, az Árpád hídét is megnézi majd. Reméljük, írásunk teljes megelégedésére szolgál.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
