Száznegyvenöt éve, 1868. június 18-án született vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónk, nemzetünk esküdt ellenségeinek állandó céltáblája. Ami ugyebár sok mindenre, csak éppen erkölcsi emelkedettségre és szellemi magasrendűségre nem vall, elvégre nemcsak szentek és ördögök léteznek. Ítélje meg tehát alábbi kortörténeti összefoglalónk alapján olvasónk személyiségét és a nevével egybeforrt negyedszázadot!
Száznegyvenöt éve, 1868. június 18-án született vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónk, nemzetünk esküdt ellenségeinek állandó céltáblája. Ami ugyebár sok mindenre, csak éppen erkölcsi emelkedettségre és szellemi magasrendűségre nem vall, elvégre nemcsak szentek és ördögök léteznek. Ítélje meg tehát alábbi kortörténeti összefoglalónk alapján olvasónk személyiségét és a nevével egybeforrt negyedszázadot!
A Debreceni Svetits Római Katolikus Leánylíceum és Tanítóképző Intézet 1939-1940-es iskolai évről készült értesítőjében az intézmény igazgatója, Mellau Márton így fogalmazott:
„Albert Dürernek van egy felülmúlhatatlan művészettel készült metszete: Ritter und Teufel [Lovag és ördög – Ifj. T. L.] a címe. Sűrű erdőt ábrázol, kietlen bozóttal és ijesztő fenevadakkal. Az előtérben büszke lovag figyeli a tájat. Sarkában sóvár eb kullog, oldalt vigyorgó pofával a halál mutogatja homokóráját, a másik oldalon az ördög nyújtogatja karmait. A lovag pedig talpig vasban, karddal az oldalán, lándzsával a kezében, szemrebbenés nélkül néz eléje a titokzatos jövőnek. Kemény férfi vonásai szelik a sok veszedelmet, mint a hajó ércorra a tengert. Ez az imponáló kép jut eszünkbe, amikor Horthy Miklósról emlékezünk. Őt is nyomon kíséri élete útján a halál és a Sátán.Horthy Miklós már szembenézett a halállal. Sebesülten felvitette magát a Novara parancsnoki hídjára s onnan vezényelte az ütközetet. A legendás hírű otrantói győző inkább meghal, de meg nem adja magát.
Az istentelen kommunizmus napjaiban a proletárdiktatúra karmai között vérzett nemzetünk. Hóhérmunkájukat az ártatlanul kivégzettek tömegei jelezték. Fenevadak és ebek módjára leselkedett a pokoli fajzat mindenre, ami nemes és szép. Az alvilág kapuja nyitva, a Sátán kajánul várja a prédát. Ekkor feltűnik Horthy Miklós alakja, messze néző szeme egy pillantást vet a jövőbe, aztán elszántan áll a szegedi mozgalom élére. Azóta eltelt húsz, eseményekben gazdag év. Horthy Miklós talpra állította porig alázott nemzetét. Bebizonyította, hogy félelem és gáncs nélküli lovag, rászolgált a legszebb névre, mellyel népe megtisztelte: „Hadúr”. S a hadúr parancsát, a vezér irányítását követi a nemzet, mert megérti a kor szavát. A hideg fő és meleg szív lovagja ezért művel csodás dolgokat.
Hódoló tisztelettel hajtjuk meg előtte az elismerés zászlaját. Bízunk benne, hogy Isten kegyelmével a komáromi és kassai felejthetetlen bevonulásokat követni fogja a többi is. Horthy Miklóst fehér lován meglátja még Kolozsvár és Brassó is…”
Így emlékezett akkor minden, Trianon bilincsét leoldani akaró magyar vitéz nagybányai Horthy Miklósra, hazánk Hunyadi János, Szilágyi Mihály, Kossuth Lajos utáni negyedik kormányzójára, akit viszont egy gyáva, magyartalan uralom mindmáig „fasiszta bűnösnek” tekint, de persze nemcsak őt, hanem mindenkit, a Dimitrov-doktrína jegyében, amely egykor kimondta, mindenki fasiszta, náci, antiszemita, nyilas, aki nincs velünk, azaz nem kommunista.
Az örökség, melyet kormányzóvá választásával átvett, minden addigi képzeletet alulmúlt. 1918-ról, az úgynevezett őszirózsás forradalomról, Károlyi Mihályról és az 1919-es 133 napos úgynevezett proletárdiktatúráról van szó, mindenekelőtt az utóbbiról, amikor is a lenini parancs (ma mienk Oroszország, holnap már az egész világ!) végrehajtására felesküdtek fosztottak, rekviráltak mindent, amihez csak hozzáértek, s aki csak egy gúnyos ajakbiggyesztéssel ellenszegült, azonnal felakasztották a bőrkabátos Lenin-fiúk: alighanem az 1789-es francai forradalmat követő jakobinus diktatúra rémtetteit is felülmúlták, így például az általuk reakciósnak nevezett Magyar Tudományos Akadémia működését felfüggesztették, épületét pedig a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrség rendelkezésére bocsátották, az úrnapi körmenetbe belelőttek és a monstranciát leköpték, továbbá megszüntették a magyar irodalom tanítását, fiatal marxista orvosok pedig arra kényszerítették a lefoglalt egyházi iskolák leánynövendékeit, hogy meztelenül aludjanak velük (mondván, a szemérem „burzsoá csökevény”): ekkoriban 25 710 000 példányban megjelent 334 marxista sajtótermékük ugyanis természetesnek tartotta a nők kommunizálását, a házasság szükségtelenségét, a szabad szerelmet: a történtekről művészi tollal beszámoló kiváló írónő, Tormay Cécile Bujdosó könyve egyértelművé teszi, az eddig előadásunkban elhangzott tényeket is figyelembe véve, hogy ha nem is kizárólag ennek a 133 napnak köszönhetjük 1920. június 4-én szentesített megcsonkításunkat, de annak mértéke kiszabásához döntően hozzájárult.
Ilyen örökséget vett át, nem is szólva 1920. június 4-én szentesített trianoni nemzetgyilkossági kísérletről, amelyet kormánya részéről Drasche Lázár Alfréd téglagyáros-író és Benárd Ágost volt népjóléti miniszter csak azért írt alá, mert bízott abban, hogy ezáltal a már 1918-ban megszállt területek magyarsága szenvedésén enyhíthetnek, bízva ugyanakkor az antant azon ígéretében, hogy a kárvallott államok kérhetik a reájuk vonatkozó határok kiigazítását.
Ez ugyan nem következett be, a romokban heverő ország az áldatlan állapotok ellenére való újjáépítésének megkísérlése viszont igen. Ennek jeleként elsősorban szellemben kívántuk erőinket gyarapítani, hogy ezáltal belsőleg megerősödve vegyük vissza legalább ezer éves jussunkat. Ezt szolgálta mindenekelőtt az oktatásügy, a művelődés hallatlan fejlesztése. Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége alatt ötezer – főként tanyai – népiskolát létesített. Bevezette a polgári iskolát és a reálgimnáziumot, három egyetemet alapított (Debrecen, Pécs, Szeged), Tihanyban biológiai kutatóintézetet. Külföldön Collegium Hungaricumokat szervezett (ennek eredményeként például az 1930/1931-es tanévben a bécsiben 35, a berliniben 26, a rómaiban 35, Genfben 4 fő tanult), lehetővé téve a magyar hallgatók számára a külföldi ösztöndíjakból való részesedést is. Tudományos életünk is felvirágzott, elég legyen csak a humán szférából egy Szekfű Gyulára, Horváth Jánosra, Mályusz Elemérre, Hóman Bálintra, Teleki Pálra, Schütz Antalra, gondolnunk, vagy sokszínű irodalmunkra, amelynek olyan képviselői alkottak, mint Tormay Cécile, Szabó Dezső, Makkai Sándor, Wass Albert, Nyirő József, Móricz Zsigmond, Németh László, Erdélyi József, Sértő Kálmán, Sinka István, Reményik Sándor, Mécs László, Sajó Sándor, Tamási Áron, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Veres Péter.
Nemcsak a humán tudományok (bölcselet, irodalom, hit- és történelemtudomány) művelését karolta fel, hanem a természet- és műszaki tudományokét is. Így 1926-ban a József Műegyetemen országos kongresszust hívott egybe, amelyen a természettudományok, az orvosképzés és a mezőgazdaság kutatására munkaprogramokat készítettek, végrehajtására pedig kettős szervezetet létesített: az állami segélyt kezelő Országos Természettudományi Alapot és Tanácsot, továbbá társadalmi szervezetként a Széchenyi Tudományos Társaságot, amely a gyárak és mezőgazdasági üzemek, vállalatok adományait használta fel a tudományos kutatások támogatására. E szervezetek 1944-ig több millió pengővel segítették a műszaki és természettudományos kutatómunkát.
Ösztönzésére az 1920-as évektől a Bécsi Levéltár magyar vonatkozású anyagaiból előkerült dokumentumok közlése céljából, a Magyar Történelmi Társulat elnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjaként lehetővé tette könyvsorozatban való megjelenésüket, anyagi támogatásával indult meg ugyanakkor 1923-ban Tormay Cécile főszerkesztésében a Nyugatot ellensúlyozó, a két világháború közti magyar szellemi életet döntően meghatározó folyóiratok egyike, a Napkelet. Utódai közül a tudós történész, Hóman Bálint, szintén kivált művelődésszervezésével, történelmi öntudatunk helyreállításával, különösein is, mint a „Magyar Történet” Szekfű Gyula melletti társszerzője.
De a gazdaságunkat is sikerült talpra állítani. Noha a népi írók, a radikális nemzeti ideológusok nem véletlenül bírálták mégoly kegyetlenül negyedszázada „urambátyámosságát”, a birtokpolitika rendezetlenségét, igenis voltak szociális előrelépések kényszerpályán mozgó országunkban kormányzása alatt, éspedig olyanok, melyekről azóta csak álmodhatunk.
Lássunk reájuk példákat! Az 1920-as évek elején a gyáripari termelés csak 979 millió pengőértéket tett ki, 1938-ban már 3000 milliót, a gyáripari munkásság létszáma 1921 és 1938 között százötvenezerről háromszázezerre nőtt, a gyáripari telepek száma 2124-ről 3400-ra emelkedett, az 1929 és 1933 közötti világgazdasági válság következtében 1933-ban csak 744 millió pengőt kitevő agrártermelés 1938-ra már megközelítette a kétmilliárd pengőt.
Bevezették az özvegyi- és árvajáradékot, a haláleseti segély összegét gyermekenként száz pengővel felemelték, a rászorulók terménytámogatásban részesültek, így 1939-ben 148 vagon ingyen cukorhoz jutottak a terhes, szoptató anyák, a tizenegy évesnél fiatalabbak, továbbá az Imrédy Béla miniszterelnök felesége által vezetett „Magyar a magyarért” mozgalom jóvoltából 19 millió liter tejhez, az alamizsnaszerű támogatások felváltására közjóléti szövetkezetek létesültek, így közülük a „Hangya” boltjaiban valódi termékeket jutányos áron lehetett kapni, sőt egyes településeink, mint Tordas, szövetkezeti mintafalvakká váltak.
A bérek, ha mérsékelten is, emelkedtek, így amíg 1933-ban a férfi napszámbér még csak 1,36 1937-ben már 1,68, 1939-ben pedig 2,10 pengő volt, a létbizonytalanság szülte gyökértelenség megszüntetése érdekében pedig 1926 és 1928 között nagyvonalú társadalombiztosítási reform valósult meg, amelynek révén az 1940-es évek elejére betegség, baleset, megrokkanás, öregség esetén a munkásság zömének sikerült elsőrendű életszükségleteit fedeznie, az Országos Társadalombiztosítási Intézet így 1939-ben 70 millió pengőt fizetett ki, amiből több mint 63-at kitevő segély jutott a beteg, rokkant munkásoknak.
Gondoskodtak a kishaszonbérletek kialakításáról is: másfél millió katasztrális hold került a falusi kisemberek kezébe, a földbirtokreformról szóló (1920. évi 36.) törvénycikk alapján a mezőgazdasági népesség körében olcsón és könnyű fizetési feltételekkel 1938-ig összesen 259 883 házhelyet osztottak ki, a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet 1941-ig mintegy 44 041 családnak nyújtott házépítési hitelt 61 033 430 pengő értékben, végül külkereskedelmi mérlegünk is javult: amíg 1920-ban kivitelünk 191 millió pengőértéknek felelt meg, behozatalunk 484 milliónak, addig 1938-ban az előbbi 606, az utóbbi 489 milliónak.
Kár tehát annyira végzetesen antiszociálisnak tekinteni ezt a negyedszázadot, főleg, ha összehasonlítjuk az azóta eltelt időkkel, amikor is a munkavégzést a munkakerülés váltotta fel, noha, éppen néhai kormányzónk egy kunhegyesi munkásnak mondott szavaival, „az a helyes, hogy mindenki annyit keressen, amennyi a munkájának az értéke, gondja, baja mindenkinek van, a nagyobb állással nagyobb munka, súlyosabb gond, nehezebb felelősség jár: nekem is van gondom, csak nem mindenki tudja”.
Ami azonban mindezeknél is fontosabb: mindent megtett a Szent István-i történelmi Magyarország területi épségének fokozatos visszaállításáért, hiszen nem nyugodhattunk bele, hogy például területünk 71,4%-át, lakosságunk 63,5%-át, szántóföldjeink 61,4%-át, vasúti vonalaink 62,1%-át, évi vastermelésünk 83,1%-át, réz, arany- és ezüsttermelésünk 100%-át, faiparunk 81,4%-át, kivitelünk 61,7%-át, behozatalunk 59,1%-át elvették, hogy Csehszlovákiában rekedt 1.084.343 magyar, Romániában 1.704.851, Jugoszláviában 563.597 és Ausztriában 24.807, s hogy honvédségünk összlétszámát pedig 35.000 főre csökkentették, amíg Csehszlovákiáé 150.000, Romániáé 125.000, Jugoszláviáé 130.000 fő lehetett.
Két világháború közötti nemzetpolitikánk az „elment tatár, orosz, török, Trianon sem örök!” jelige jegyében a versailles-i szerződés által szintén sújtott Olaszország és Németország támogatását keresve mindent megtett, hogy közös erővel törjük el magunkról a rabigát, a világbéke megrontóját, egy új világháború okozóját, Trianont. Ennek jegyében Benito Mussolini és Bethlen István miniszterelnök „örök baráti” szerződést kötött 1927-ben, egy évre rá a Duce megígérte, hogy „Magyarország számíthat Olaszország barátságára. Meg lehet állapítani, hogy a trianoni szerződés területi meghatározásainál nagyon is elevenébe vágtak az országnak, s ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy Magyarország a Duna völgyében ezer év óta rendkívüli történelmi hivatást teljesít”, következésképpen „egy szerződés nem lehet sírbolt, a magyar nemzet, a maga lángoló hazaszeretetével, erejének tudatában, a békeidőkben való szívós munkássága révén jobb sorsot érdemel”, 1935-ben pedig Adolf Hitler felmondja a versailles-i szerződést, hogy megszüntesse a versailles-i szerződés értelmében Németországból kihasított és Lengyelországnak átadott területet, a danzigi korridort.
Mindezek revíziós igényeink fokozatos kielégítéséhez vezettek, így német és olasz döntőbíráskodással 1938-ban az Első Bécsi Döntéssel visszatért a többségében magyarlakta Felvidék, majd 1939-ben kizárólag saját erőnkkel Kárpátalja, 1940-ben a Második Bécsi Döntéssel Észak-Erdély és Székelyföld, 1941-ben a Délvidék néven egybefoglalt Bácskát, Drávaszöget, Muraközt és Muramelléket. Leírhatatlan örömet éreztek mind a négy visszacsatoláskor véreink, hiszen szenvedésük magyarságukért 1920 után csak fokozódott, így például 1919. szeptember 10-én Beneš ugyan aláírta a Saint Germain en Laye-i kisebbségi szerződést, amelyben kötelezte magát, hogy Cseh-Szlovákország minden lakosának életét és szabadságát, születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül megvédi, továbbá, hogy minden nemzetiség számára biztosítja a saját költségükön való vallási, művelődési vagy szociális intézmények működését, és Kárpátaljának „a legteljesebb autonómiát”, ezzel szemben azonban Felvidékünk és Kárpátaljánk húsz éves cseh megszállása alatt az ottani börtönök „hamarosan megteltek magyarokkal pusztán azért, mert a letartóztatottak nem tagadták meg nemzetiségüket.
A magyar területeken elrendelték a statáriumot és az előzetes cenzúrát, megszervezték a Propaganda Kancelláriát: ez a hivatal kémekkel és beugratókkal árasztotta el az egész Felvidéket. Összefogdosták az ártatlan magyarokat, megkínozták, félholtra verték a magyar tisztviselőket. Akár letették a hivatali esküt, akár nem, megfosztották állásuktól és sokszor még nyugdíjat sem adtak nekik. A törvényhatóságokat feloszlatták, élükre zsupánokat, kormánybiztosokat állítottak. Beleavatkoztak az egyházak ügyeinek vezetésébe, a papokat a püspökök ellen lázították. A magyar lapokat megszüntették, a kulturális egyesületeket feloszlatták. A magyar cégtáblákat letépték, a vármegyéket megszüntették, helyettük hat nagy megyét állítottak fel azért, hogy azzal a magyarságot nyelvhasználati jogától elüssék. Aki a Himnuszt vagy más eltiltott magyar dalt énekelt, letartóztatták, még azt is, aki véletlenül levente cigarettát hozott magával a határon át. Tankönyveik továbbra is hazugságokat terjesztettek, így például azt, hogy „Árpád soha nem élt, a magyarok az árpa szóból faragták mesterségesen e nevet”. Ugyanez volt a helyzet Kárpátalján, a Délvidéken és különösen oly szeretett Tündérországunkban, Erdélyben, ahol is alig száradt meg a tinta a trianoni papiroson, továbbra is eljárást folytattak például az olyan székely tanítónő ellen, akinek lakásában fehér függönyt, piros cserepet, zöld levelet találtak, vagy akasztás irredenta versért.
A Kolozsvárt 1919. december 24-én megszálló román csapatok felszólították a magyar állami és közigazgatási tisztviselőket, hogy tegyenek hűségesküt a román államnak. Mivel azonban – amint Tóth Sándor „Erdély 22 éves rabsága” című könyvében olvassuk – nagy részük erre nem volt hajlandó, otthagyták hivatalukat, nem számolva a következményekkel, így 1919 és 1921 között mindennapossá váltak a kilakoltatások, rekvirálások. Mint írja, gyakran megtörtént, hogy valaki „reggel elment hazulról és délben, amikor hazajött, a családját és bútorait a ház előtt, az utcán találta és ugyanakkor egy rekvirált bútorszállító kocsiból hordták be az új lakó bútorait. Csak Kolozsváron ezrekre ment azoknak a száma, akiket télvíz idején kidobtak az utcára. Ellenkezni senki sem mert, kilátástalan ellenállás lett volna, és az illető a hátában érezte volna az oláh baka szuronyát.” Tervszerűen üldözték továbbá a magyar tanítókat és tanítónőket: „Olyan kérdéseket adtak fel a mezítlábas falusi gyermekeket oktató tanítóknak, amelyekre felső iskolai végzettséggel bíró szaktanárok tudtak volna megfelelni. A túlnyomóan magyarlakta vidékeken a kegyetlenségig ment a magyar tanerők vizsgáztatása és elcsapása. Éppen úgy dobták ki a magyar tanítókat kis állásukból, mint ahogy elvették a tiszta, egészséges magyar iskolaépületeket, ahol százszámra tanultak magyar gyerekek. Elvették azért, hogy tíz-tizenöt iskolába kényszerített oláh kölyöknek iskolája legyen.” Ezért több mint két évtizeden át naponta megalázott véreink sokasága örömkönnyekkel, virágesővel fogadta Horthy bakáit a visszatért területeken, amint erről Wass Albert riportregényében, az 1941-ben megjelent Jönnek!-ben így számolt be:
„Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni…”
Ezt az elemi s elfelejthetetlen érzést akarja kiirtani belőlünk a nemzettestünkből 1920-ban részesült utódállamokénál is jobban a hazai magyarellenes propaganda, az önlemondásosság politikai gyakorlata, a magyarság önvédelmi törekvéseinek fasisztának minősítése (Rákosi (Rosenfeld) Mátyás szellemében, aki arról panaszkodott, milyen nehéz is „kilencmillió fasisztával építeni a szociálizmus!”), ami által továbbra is bárki bármit terjeszthet rólunk a külföldön, hasonlóan ahhoz a Seaton Watsonhoz, aki Scotus Viator álnéven az első világháború idején csak úgy ontotta a röpiratokat arról, mennyire elnyomjuk a jó tót atyafiakat, vagy annak a húsz évvel ezelőtt New York-ban megjelent világatlasz szerkesztőihez, akik szerint hazánk népessége 1990-ben 19 579 000 fő volt, míg – az előrejelzés szerint – 2000-re mindössze 10 553 000 fő marad, még lábjegyzetben sem árulva el, tíz év alatt mégis hová tűnik el 9 millió magyar. (Csak halkan kérdezzük: ez nem lenne holocaust a javából?)
Amint említettük, noha a népi írók, a radikális nemzeti ideológusok nem véletlenül bírálták mégoly kegyetlenül negyedszázada „urambátyámosságát”, a birtokpolitika rendezetlenségét, az úri középosztály parasztságunk-munkásságunk iránti (a kor ebbeli viszonyait meghökkentő realizmussal ábrázoló, Fekete István írófejedelmünk forgatókönyve alapján készült, Bándy Viktor rendezte művészfilmben, a Doktor Kovács Istvánban leleplezett) megvetéssel határos közönyét, annyi mégis bizonyos, hogy alatta az átlag magyarban volt még gerinc, tartás, ismerte az adott szó becsületét, hitte, hogy ha felemeli fejét, ennek jeleként visszakövetel minden elszakított magyart, lesz nagyobb kenyere és szebb jövője.
1945-től pontosan ezeket kezdték kiirtani lakosságtenyészetté silányított nemzetünkből. Ezért, hogy búsongva, lehajtott fejjel jár ma a magyar, mindig mindent, amit pedig ő is megtehetne, mástól várva. Ezért, hogy nem ismeri sem múltját, sem jelenét. Ezért, hogy már nemhogy nem tudja, de még csak nem is érdekli, milyen is volt Horthy kormányzósága. Iménti összeállításunk alapján viszont aligha lehet kérdés, hogy alatta minden megoldatlan korprobléma ellenére jó volt-e magyarnak lenni?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
