Tavaly nem akármilyen malőr előzte meg a legjobb film átadóját az Oscar-gálán. Történt ugyanis, hogy elkeverték a borítékokat, és a legjobb film kategória győztesét bejelentő Warren Beatty először a Kaliforniai álmot (La La Land) mondta be. Mást nem nagyon tehetett, hiszen a kezében lévő borítékon az állt, Emma Stone – Kaliforniai álom. Látszott az arcán a tanácstalanság, de végül egy kis vicceskedő közjáték után Faye Dunaway-jel az oldalán kihirdette, a Kaliforniai álom lett a legjobb film 2017-ben. Aztán, mikor a stáb már a köszönőbeszédeit mondta, robbant a bomba, elrontották, a tényleges győztes a Holdfény (Moonlight), s Jordan Horowitz a Kaliforniai álom producere volt az, aki a színpadon állva, kezében a szobrocskával, amit végül nem ő nyert meg, jelezte, nem vicc, nem ők nyertek, hanem a Holdfény. Ekkor a két stáb „cserélt”, és jöttek Barry Jenkinsék, az egész kívülről elég kínosnak tűnt.
A morbid közjáték az Oscar-díjátadók egyik legemlékezetesebbje marad, az biztos. De vajon milyen lehetett mindezt megélni belülről? Mit éreztek a Holdfény alkotói, mikor ott, élőben kiderült, végül ők vihetik haza a legjobb filmnek járó szobrocskákat. Kevés hitelesebb személy adhat erre választ, mint Andrew Hevia, aki a helyszínen maga is átélte a kínos pillanatokat. A Holdfény társproducerével még a tavalyi hongkongi Entertainment Expo nevű monstre szórakoztatóipari vásáron interjúztunk egyet, és nem igen lehetett nyitásként mást is kérdezni tőle, mint hogy milyen volt a pokolból a mennybe kerülni egy másodperc alatt.
– Fogalmunk sem volt, hogy akkor most mi is történik valójában. Teljesen értetlenül álltunk ott, hogy akkor mi van? Persze, az igazság az, hogy az ilyesmit nem is kell érteni, már hogy miért vagy hogyan történt. Ott van minden az arcunkon, lehet látni a felvételeken, a fotókon. Bevallom, igazából azután tudatosult bennem, hogy végül tényleg a mi filmünk nyert, hogy az átadó gála után másnap reggel felébredtem – mesélte lapunknak Hevia. S az egy dolog, hogy a rivaldafényben mi történt, ám az talán még izgalmasabb, utána a kulisszák mögött, vajon a két stáb megbeszélte-e ezt az esti fogadáson. – Persze, a nyilvános gála után mindkét stáb ott volt a fogadáson, és mindenki kicsit tanácstalannak, zavarodottnak tűnt. Ennek ellenére poénkodtunk, meg gratuláltunk egymásnak, megszorongattuk egymás kezét, meg mondtuk: hú, ez nem semmi, sajnáljuk, hogy így alakult. Mindenki nagyon udvarias, kedves és barátságos volt, de be kell, valljam, a történtek után – hogy felmentek, tudván, nyertek, aztán kiderült, nem, hát nem is tudom… – én kellemetlenebbül éreztem magam szerintem, mint ők – emlékezett vissza a producer.
http://mno.hu/
Nem volt könnyű útja a filmnek, maga a témája sem könnyed, nem épp egy hétvégi popcorn mozi, viszont elképesztően okosan dolgozták fel, így nem is volt csoda a tavalyi Oscar-siker. Barry Jenkins és Tarell Alvin McCraney történetének főszereplője, Chiron többszörös hátrányból indul, egy feketék lakta miami gettóban, ahol a drogok meg az erőszak az úr, nehéz másnak lenni, mint az átlag. Már pedig a főszereplő, aki életének három korszakába is betekintést nyerünk, ezzel kell, hogy megküzdjön, azzal, hogy ő nem olyan mint mindenki. Csicskáztatás, folyamatos piszkálódás, lelki- és fizikai erőszak, ki nem mondott szavak, érzések egy világban, ahol a szeretet egy drogdíler adja, több mint nehéz gyerekkor. A történet úgy mesél a homoszexualitás, a drogos szülők miatt érzett céltalanság kérdéseiről, hogy egy pillanatra sem merül fel a nézőben, hogy ezt most a kényszeres tematizálás miatt tolják elé.
http://mno.hu/
Már csak ezért is érdekes, miként találta meg a sztori az amúgy elsősorban dokumentum- és rövidfilmekben utazó producert. – Tarell Alvin McCraney forgatókönyvíró, aki az alapsztorit is írta, akárcsak én, Miami kötődésű, s még a középiskolából ismertük egymást. Maga az ötlet, hogy dolgozzunk együtt, onnan jött, hogy én általában olyan filmes munkákban vagyok benne, amelyek Miamival kapcsolatos témákat dolgoztak fel, Tarell meg mondta, neki is lenne egy ilyen sztorija, de persze ez nem csak lokális, már maga a témafelvetés. Megmutatta a vázlatokat – ekkor még nem volt kész a történet, de már tudtam, ebből lehet valami nagy dolog. Így hoztam össze Barry Jenkinsszel, aki szintén Miamiban nőtt fel, ráadásul majdnem ugyanazon a környéken, mint mi, viszont ők nem ismerték egymást, én azonban még a Floridai Állami Egyetem filmes kurzusairól igen. Így kötöttem őket össze – elevenítette fel a producer, hogyan kezdődött a munka. Mint mondta, egy másodpercig sem hezitált, bízott benne, hogy „Barrynél jó kezekben lesz Tarell története”. – Az meg, hogy ez egy helyi, Miami-sztori, csak külön örültem – tette hozzá. Mint producer, Hevia elsősorban azokat a témákat szereti, azok fogják meg, amelyeket még nem látott korábban. – Hogy mi a kulcsa egy jó ötletnek? Ha egy történetet nagyjából akkor elfelejt az ember, miután hallotta, nos, azt el is kell felejteni. Ha viszont valami megragad, és nem hagyja magát, ott motoszkál az emberben, azokra kell lecsapni! – vallja a fiatal filmes. S hogy mennyire bevállalós a téma szempontjából, hogy az adott sztori politikus, kemény, húzós vagy épp meghökkentő legyen, úgy válaszolt: – Szerintem a művész célja, örökké kérdezzen, örökké kutasson, ha kell kíméletlenül, és bemutassa, mi történik körülöttünk, milyen az életünk, egyúttal emberivé tegye az élet legapróbb pillanatait, konfliktusait. Én az ilyen sztorikban hiszek, ezeket szeretem.
Hevia egyébként társalapítója az Indiewire által csak a bolygó legfurcsább filmes seregszemléjének nevezett miami Borscht Film Fesztiválnak, ahol, hogy maradjuk a furcsaságoknál, a mezőgazdasági miniszteri tisztséget tölti be. Erről érdemes tudni, hogy Hevia családja Kubából emigrált Floridába az 1960-as évek legelején, miután a kommunista Castróék megdöntötték a jobbos diktátor, a többek között az amerikaiakkal kokettáló Fulgencio Batista rezsimjét. A producer dédapja, Carlos Hevia első kubaiként az annapolisi amerikai tengerészeti akadémián végzett 1920-ban, majd lett Ramón Grau első elnöksége (1933-34) alatt mezőgazdasági miniszter, majd egy havannai zavargás után 1934. január 15-én az államfői székbe került. Mindössze azonban 40 óráig volt kubai elnök, mivel a hadsereg körében nem volt túl népszerű, lemondott. 1948 és 1950 között volt még külügyminiszter, de később szakított Batistáékkal és 1952-ben már a későbbi diktátor ellen – a nacionalista Autentikus Párt színeiben indult az elnökválasztáson. A szavazásra nem került azonban sor, mert Batista államcsínnyel átvette a hatalmat, a család pedig Castróék hatalomra kerülése után Floridába emigrált.
Adott volt hát a kérdés, ilyen háttérrel gondolkozott-e már azon, hogy mondjuk kubai témájú filmet, történetet dolgozzon fel? – Naná! Az talán a legérdekesebb ebben, már ha Miami kubaiként nősz fel, hogy sokak számra ma már Kuba olyan, mintha Narnia lenne. Sokat hallottak róla, de sose látták, sose jutottak még el oda, így csak közvetve vannak róla élményei, miközben szeretnék megérezni az ízét, hogy ne csak valami misztikus, távoli meseország legyen a számukra – ami amúgy ott van tőlük egy karnyújtásnyira egyébként – jött Hevia válasza. Castro életrajzi filmet viszont nem vállalna, mint mondta: „Bevallom nem az én asztalom. Már csak a dédnagyapám miatt sem, aki épp az ellenkező oldalon állt – igaz, a döntő pillanatban Batista ellen indult az elnökválasztáson. Viszont, igen, szeretnék kubai témákat, nagyon, és ha lesz, naná, hogy nem fogom kihagyni.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
