A stílus maga az ember, tartja az ősi közmondás. Pláne, ha liberálisról van szó. Sokféle típusa van, de mégis, ismertetőjegyeiről bármikor felismerhető – akár álarcban, akár anélkül lép elénk. E sorok írója lényegileg kétfélét ismer belőle.
Nézzük az elsőt! Vele való – nem kívánt, csupán kényszer szülte – ismerkedésünk során legjobb, ha külseje felől közelítünk belseje felé, s ezt alulról kezdjük! Lábbelije elnyűtt vagy vadonatúj Adidas. Zoknija hetek óta izzadtságtól illatozó kínai műszálas vásárfia..Nadrágja rojtosodó kaliforniai vagy venezuelai farmer (térdkalácsa kilátszik, mert kopottan a legcsinibb). Övet nem visel – már a puszta látványa is riasztja, hiszen arról avítt fogalmak (mindenekelőtt a rend) jut eszébe. Színes – többheti étlapját visszaidéző – inge felsője alól megesik, hogy kikandikál mellszőrzete (hacsak nem nyírja, vele azonos nemű partnere iránti toleranciája jeléül).Arca rendszerint másnaposan vagy harmadnaposan borostás. Lelógó hajából hull a korpa elnyűtt ingére (vagy vasalót sohasem látott zakójára), illetve esetenként a tegnapelőtti maceszmorzsa. Táskás szemöldökét még jobban kiemeli sokdioptriás, vastag fekete keretes pápaszeme (á lá Konrád György). Ha kinyitja a száját, vagy két hete cirka egymillióért elkészült új fogsora villan elő, vagy néhány, dohányfüstös, megsárgult foga hirdeti, hogy egy életre lemondott a szájápolásról. Körmei retkesek, ujjai idegesen elállók, hadonászók.
Ha megszólal, mindig nazálisan – jaj, kimaradt, orra akkora, hogy már születésekor is feltűnt a bábának –, gajdolósan, elharapva a szóvégeket. Bizonyos szavakat előszeretettel használ: Szereti a haraikirit, a lébecolást, a mószerolást, imádja, ha valaki ajser, kerüli viszont a melót. Szereti a nyakbavalókat is, kiváltképpen a csillagokat (számuk azonban nem lényegtelen: legjobb a hatos), de egyet utál, a keresztet (kivéve, ha fordítva áll). Előszeretettel használ töltelékszavakat (kedvence a tulajdonképpen, a hogyishívják, az uszkve), de nem veti meg az obszcenitást sem, pláne, ha olyan vállalhatatlan fogalmakkal bosszantják, mint nemzetállamiság, kereszténység, heteroszexualitás (ha viszont a promiszkuitást hallja, majd kibújik a bőréből).
Ha olyasmit hall, ami neki idegen, először csak idegesen rágni kezdi a tollat, vagy homlokát törölgetni, persze nem zsebkendőbe, hanem mandzsettájába – kiváltképpen, ha szerkesztőségben ül (ott a legjobb a kávéházon kívül) –, aztán átcsap toleránsba: Ő ugyanis toleráns amúgy mindenki iránt, de irántuk nem, hiszen amit itt hall, az egyenesen tűrhetetlen, az tömény nácizmus, fasizmus antiszemitizmus stb.
És akkor most lássuk a második típust! Ez már domesztikált mutáns – hogy ne mondjuk, demokrata. Nem, ő aztán ab ovo magyar, tősgyökeres keresztény, hamisítatlanul konzervatív. Ha nincs is mindig díszmagyarban, a szolid polgári uniformisnál alább nem adja, legalábbis a képernyő előtt. Ha beszélgetni próbál vele az ember, fess próbál lenni, mint egy Ábel vagy Uz Bence, s ha ezen felbátorodva rá mer mutatni, hogy azért nem minden arany, ami annak látszik (lásd Ady életművét), azonnal leveti a magára erőszakolt háromszínű vagy feszületes cuccot, s előbújik alóla a snájdig kozmopolita, a vérbeli világpolgár.
Hogy e két típusból nem az utóbbi-e a veszélyesebb, nem tudom, miként azt sem, még hányféle liberális van – már pusztán külseje alapján is felismerhetően. „Nehéz, nagyon nehéz!” – idézhetnők Virág elvtárs híres-hírhedt felsóhajtását „A Tanú”-ból. Bocsánat, ha valamelyik típusról a fentebbiekben megfeledkeztem volna.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
