Egy többnapos konferencia kapcsán Nyitrára kísértem lányomat, miközben egy Zobor-hegy alatti vendégházban szálltunk meg. Rég jártam erre, eljöttem hát e neves történelmi városba, melyet magyarok és szlovákok egyaránt a magukénak tudnak, megjegyzem szerintem teljes joggal, hiszen évszázadok óta élnek itt egymás mellett. Igaz, mára a magyarok száma alaposan megcsappant…
Természetesen mi ebben a városban is magyarul beszéltünk, mert mindig az anyanyelvünket használjuk, ha lányommal társalgunk. Ezt csak azért említem, mert nemegyszer megtapasztaltam, hogy sokan ilyen helyzetben átváltanak az államnyelvre, hogy eleve elkerüljék a kellemetlenséget. Óvatosak.
Egyik reggel a szálló étkezőjében egy hattagú társaság ült a közelünkben, hátizsákos fiatalok, akik valamilyen turisztikai találkozóra igyekeztek. Szlovákul beszéltek, egy lány, a többi fiú. Egyébként a vendégek többsége angolul vagy lengyelül kommunikált, így, ha mi ketten szót váltottunk, csodabogaraknak tűntünk.
A második nap reggelén, amint lányom távozott az étkezőből, az egyik szlovák fiú megjegyzést tett utána, miközben egyikük sem vette észre, hogy én még ott ülök az oszlop takarásában.
A társalgást a mellette ülő fiatalember folytatta.
– mondja egy negyedik hang a társaságból, a többiek bólogatnak, hogy hej, hej (igen, igen), de legnagyobb szomorúságomra felállnak, és távoznak. Pedig szívesen meghallgattam volna az ötödik és hatodik személy kommentjét is.
Vegyes érzelmek uralkodtak el rajtam. Egyrészt örültem, hogy a legelőször felszólalónak volt bátorsága szóba hozni a témát, és volt becsülete bevallani, hogy tőle nem idegen a magyar szó. A többieknek ezután már egyszerűbb volt.
De el is szomorodtam, mert e beszélgetés hangulatára mintha valami árnyék vetült volna. Finoman szólva nem igazán voltak büszkék a nyelvismeretükre. Mintha inkább valami rejtegetni való, valami titok kívánkozott volna hirtelen a felszínre, de hát istenem, ilyen apróságot, amiről egyébként sem tehet az emberfia, jó barátok társaságában azért be lehet vallani.
Vajon hogyan értékelik a hasonló helyzeteket azok a Dedo -k és Babká -k, akik a hatvanas, hetvenes években szlovák iskolába adták gyermekeiket, a könnyebb boldogulás, a jobb érvényesülés reményében? Mérlegelik-e a saját felelősségüket a kialakult helyzetért, hogy hiába próbálkoznak, unokájuk bizony nem akar megszólalni magyarul … Pedig az állam biztosította az anyanyelvi oktatást! És fölmérik-e, mi többletet értek el vajon gyerekeik? Magasabb pozíciót, fényes karriert, gazdagságot? Vagy csupán az identitás-vesztést ? Harminc-negyven év távlatából már lehet következtetést levonni.
Persze, Nyitra városa elénk tárt annyi szépséget, hogy egy időre feledni tudtam az elszomorító gondolatokat. Elindultunk lányommal a Zobor-hegy oldalába, és máris felvidított a természet szépsége, s főként a Szent István király idejében alapított bencés apátság maradványa. És betértünk Szent Zoreád remete barlangjába is, aki igaz, lengyel származású volt, de mégiscsak az említett apátság tagjaként élt itt a közeli barlangban.
Viszont a hegytetőn, a szándékosan lerombolt millenniumi emlékmű, a 22 m magas obeliszk egykori helye, mely Huba vezér győzedelmes területfoglalását volt hivatott hirdetni, megint elszomorított … Miért kell egy emlékművet a földig rombolni? Vagyis hát, nem a földig, mert itt a talapzat megmaradt… és elég masszív… Ettől a gondolattól megint felvidultam.
Nincs minden veszve. Hiszen még javarészt itt van a háború után született nagyszülők korosztálya. Azok is, akik a jobb jövő reményében mellőzték az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Igaz, az utolsó másodpercben járunk, de még megpróbálhatják helyrehozni, vagy legalább picit módosítani akkori lépésük irányát. Persze, nemzeti öntudatra nevelni egyik pillanatról a másikra nem lehet. De a nyelvtanulás fontosságáról beszélni igen, ezt senki sem vitathatja. És magyarul tudni azért nem utolsó dolog. És főként nem szégyelleni való. – Hasznodra válhat majd, kisfiam, ha elutazol Budapestre, a Balatonhoz, bárhová … Hiszen ahány nyelv, annyi ember. Én szívesen megtanítalak, és nem kell majd komoly pénzért nyelvleckéket venned, ha egyszer mégis úgy gondolnád. Sosem lehet tudni…
Hát, csak így elmerengek, s reménykedem, hogy nem lesz a szavam csupán pusztába kiáltott szó. – Hátha … És még a is jó lenne, ha a dedonak és babkának szólított nagyszülők esetleg megtanítanának unokáiknak egy-egy verset például Petőfitől, vagy Kölcseytől, esetleg Vörösmartytól…
Aztán a Várhegy gyönyörűséges látványa, melyet félkör ívben ölel körül a Nyitra folyó, ismét pozitív érzelmekkel tölt fel. Erre ráerősít a vár előtti csodaszép Mária-oszlop szoborkompozíciója, melyet Szent István király, Szent László király, Szent Imre herceg szobrai is díszítenek.
Természetesen feljebb itt látható Szent Cirill és Szent Metód, a két nagyműveltségű, több nyelven beszélő bizánci hittérítő impozáns szobra is, akik jelentős hatással voltak valamennyi szláv nép életére.
És még feljebb Szent II. János Pál pápa lenyűgöző szobra, korunk művészetének kiemelkedő alkotása fogad. Oda állok János Pál áldást osztó keze alá, hiszen nemcsak magyar, de emellett keresztény is vagyok, és fohászkodom.
De az anyanyelvünket, azt nem hagyom!
Buday Mária
Képek: Katona Éva
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
