Így veszítette el a Nyugat Vlagyimir Putyint

Így veszítette el a Nyugat Vlagyimir Putyint

Mert az egyik legjobb orosz újságíró, Mihail Zigar szerint igenis elveszítette, vagy legalábbis egyfajta kölcsönös kiábrándulási folyamatként jellemezhetjük Oroszország és a Nyugat kapcsolatát az elmúlt bő tíz évben. Az orosz elnökről lassan tíz éve (mióta a Time magazinnál az év embere lett 2007-ben) jelennek meg jobbnál jobb könyvek, így tényleg erős a mezőny, Zigarnak azonban sikerült: könyve valóban alapművé vált a putyinológia-kremlinológia tudományában.

Ez még akkor is igaz, ha a már említett alaptételt – miszerint történhetett volna másképp is, mint hogy 2017 elejére a nemzetközi hírek nagy része a szíriai orosz beavatkozásról, Kelet-Ukrajnáról, az amerikai elnökválasztások orosz meghekkeléséről és úgy általában a Nyugat ellen indított nagyszabású orosz (dez)információs háborúról szóljanak – sokan vitatják, köztük ugyanolyan remek újságírók, mint maga a szerző. És olyan elképzelések is akadnak, melyek szerint már régóta létezik egy valakik – elsősorban a KGB volt vezetése – által kidolgozott mesterterv, amelyet Putyin végrehajt.

Zigar szerint viszont nincs ilyen, sőt az egész Putyin-sztoriban több az esetlegesség, mint hinnénk: a dolgok minden bizonnyal részben kifejezetten Putyin akarata ellenére vezettek el oda, ahol most, 2016–2017 fordulóján állunk. A szerző szerint a kilencvenes évek legvégén, amikor a beteg és alkoholista Borisz Jelcin önmaga is belátta, hogy alkalmatlan Oroszország vezetésére, Putyin éppen azért tűnt megfelelő utódnak, mert kellően gyengének és jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy hatalomra kerülve is a „család” (mindenekelőtt Jelcin lánya, Tatyjana Gyjacsenko, a férje, Valentyin Jumasev és két médiamágnás, Borisz Berezovszkij, illetve Vlagyimir Guszinszkij) érdekei érvényesüljenek az orosz gazdaságban és a politikában.

Putyin pedig – kezdetben – nem is nagyon törekedett másra, mint hogy elfogadják. Belföldön és külföldön egyaránt. Számunkra nyilván utóbbi érdekesebb, Zigar szerencsére ennek is bő teret szentel. Hiszen a 2000-ben a hatalom csúcsára jutott Putyint nyugaton is nagy várakozásokkal fogadták. Fiatal volt, energikus, beszélt legalább egy nyugati nyelvet, és bevallottan rendet szeretett volna tenni a jelcini káosznak nevezett időszak után. A könyv egyik nagy erénye, hogy Zigar elsősorban a Putyin környezetéhez tartozókkal készített beszélgetéseire hagyatkozik; pontosabban a legtöbb nevesített megszólaló már inkább az elnök volt környezetet jelenti, de azért jut bőven a névtelen forrásokból is, ők nyilván a jelenlegi munkatársak.

 

A beszélgetésekből pedig kiderült, hogy Putyint alapvetően két dolog motiválta: hogy őt magát elfogadják nemzetközileg is fajsúlyos vezetőnek, és Oroszországot is a szerinte megfelelő súlyán kezeljék a nemzetközi politikában. A kezdet határozottan biztató volt, majd jött egy sor olyan nemzetközi esemény, amelyekkel kapcsolatban az orosz elnök – részben jogosan – úgy érezhette, hogy egyrészt kihagyták a legfontosabb tárgyalásokból, másrészt nem vették figyelembe a „sajátos orosz érdekeket”. „Tudja maga, mit jelent egyben tartani egy országot, amelyik Kalinyingrádtól Kamcsatkáig ér?” – egy ízben állítólag ezzel fordult Angela Merkelhez, megpróbálván érzékeltetni sajátos szempontjait. Ezen szempontok jelentős része mára persze jól ismert, igaz, a maguk idejében mintha kevésbé figyelt volna fel rájuk bárki, ezért Zigar könyve abban is nagyon érdekes, hogy legalább utólag felhívja rájuk a figyelmünket. Például arra, amikor a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián Putyin már arról beszélt: Ukrajna csak a Krím és a keleti területek nélkül csatlakozhat a NATO-hoz.

Zigar szerint olyannyira nem volt kódolva a mostani éles szembenállás a Nyugat és Putyin között, hogy nagyjából 2005-ig az orosz elnök még abban bízott, országa valamikor a szövetség tagjává válik; orosz részről ennek előkészítését látták a 2002-ben létrehozott NATO–orosz tanácsban is. Egy másik érdekes és nagyon jellemző eset: amikor Edward Snowden 2013 júniusában Hongkongból Moszkvába repült, az orosz kormányból többen kifejezetten idegesek lettek, és úgy vélték, „az egész a kínaiak provokációja” azért, hogy – még tovább – rombolják az orosz–amerikai viszonyt. Putyin és Obama közvetlenül beszélt egymással telefonon, és Putyin egyik munkatársa szerint az orosz elnök azt ígérte amerikai kollégájának: „ha nem csap zajt”, akkor Snowdent felteszik egy Havannába tartó gépre, aztán az amerikaiak azt csinálnak vele, amit akarnak. Obama azonban ragaszkodott hozzá, hogy Snowdent ott, a Seremetyjevói repülőtéren tartóztassák le, és adják ki nekik. Majd követelését megismételte nyilvánosan is, vagyis „zajt csapott”. Putyin ezek után már csak azért sem adta ki Snowdent… 

(Mihail Zigar: Putyin metamorfózisa – Semmi sem úgy történt, ahogy gondoljuk. Ford.: Meszlényi Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 3990 forint)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »