Édesapám tavaly decemberben hunyt el, egy átlagos hétfő este hirtelen lett rosszul. Szívrohamot kapott, és Nyitrára szállították. A Kardiocentrumba való felvételnél valószínűleg csináltak PCR-tesztet, mert a második napon jött a telefonjára egy üzenet, hogy pozitív lett a Covid-tesztje. Az orvos, aki telefonon tájékoztatott bennünket az állapotáról elmondta, hogy Érsekújvárba szállítják, ahol van Covid-részleg, ott ápolják tovább. Sajnos négy nap után felmondta a szolgálatot a szíve, és örökre itt hagyott bennünket.
A járvány miatt nem mehettünk utána, nem látogathattuk, csak telefonon kaptunk róla némi információt. Így életében utoljára édesanyám láthatta őt, s nem is sejtettük, hogy utoljára, ugyanis holtában már nem vehettünk tőle személyes, végső búcsút.
Már a temetkezési vállalat felkeresése előtt hallottunk arról, hogy a temetésen nem lehet nyitva a koporsó. Ezen megdöbbentük, hiszen úgy tudtuk, hogy a járvány cseppfertőzéssel terjed.
Azt, hogy nem búcsúzhatunk el apukámtól, végül megerősítette a temetkezés képviselője is, akinél a temetést rendeztük. Állítása szerint olyan rendelet van érvényben, amely tiltja, hogy a koporsó nyitva legyen a temetésen, az elhunytat fel sem öltöztethetik, csak ráterítik majd a ruháit.
Még a legközelebbi családtagok sem nézhetik meg a covidban elhunytakat, mert a holttest kórházból való kiadásánál hermetikusan lezárt műanyag hullazsákban adják ki őket, és véglegesen lezárják a koporsót.
Próbáltunk belenyugodni ebbe a helyzetbe, de sajnos nekem nem ment. Próbáltam tájékozódni az interneten, és teljesen mellbe vágott az a közlemény, amit a közegészségügyi hivatal oldalán olvastam. Feketén-fehéren az állt ott, hogy a koronavírus szövődményeiben elhunyt koporsója nyitva lehet az előírt higiénés biztonsági szabályoknak megfelelően.
A hab a tortán az volt, hogy édesapám boncolásán ismét elvégezték a PCR-tesztet. A temetés előtt két nappal apu telefonjára 4(!) SMS érkezett. Egy pozitív és három negatív eredményről, ugyanarról a napról.
Az első pozitív tesztje, amit még életében csináltak és a temetés napjáig 14 nap telt el. Ennyi idő alatt a betegek többségében kikerülnek a karanténból, mert felgyógyulnak. Édesanyám is karanténba került édesapám miatt, de a temetés napjára ő is „szabad” lehetett. Ennek tükrében felhívtuk a járásunkban lévő közegészségügyi hivatalt, adjanak engedélyt, hogy láthassuk édesapámat, s el tudjunk tőle búcsúzni. Nem kaptunk rá engedélyt, a hölgy, aki be sem mutatkozott, arra hivatkozott, nem tudják, mire képes a vírus, hogy viselkedik ebben a helyzetben. Hiába hivatkoztunk a tisztifőorvos hivatalos közleményére, amit az oldalukon találtunk.
Néhány hét múlva felkerestem a másik helyi temetkezési vállalat közösségi oldalát, hogy megnézzem a közelmúltban elhunytak gyászjelentéseit. Megosztottak egy közleményt, hogy ők felöltöztetik a koronavírus következtében elhunytakat is. Ennek láttán újra felkorbácsolódtak bennem az érzelmek, s újra elkezdtem nyomozni.
Felkerestem a temetkezési vállalkozók egyesületének honlapját is, ahol az adott járványhelyzetre vonatkozó temetkezési szabályokat is közzétették még májusban.
Rábukkantam egy televíziós csatorna riportjára, amelyben egy pozsonyi temetkezési vállalat szintén megtagadta, hivatkozva állami rendeletekre, hogy a koronavírus-fertőzés következtében elhunytakat meg lehessen tekinteni, avagy az elhunyt személyazonosítását.
Ez egy olyan nagyvárosban, mint Pozsony, ráadásul még nyugtalanítóbb a gyászoló család számára, hiszen mi a biztosíték arra, hogy valóban a szerettük van a koporsóban?
A mi megbízott temetkezési vállalkozóink ismerősök, egyikük édesapámat is ismerte személyesen, így ez a gond nem állt fenn, mégis nagyon nyugtalanító volt számomra csak a lezárt koporsó mellett állni. Ráadásul, hogy erre az igazságtalanságra, hazugságra fény derült, abban is kételkedem, hogy egyáltalán belekerültek-e édesapám ruhái a koporsóba, és vajon milyen állapotban volt a teste, amikor beletették a műanyag zsákba.
Vajon kihez fordulhat ilyen esetben a gyászoló család, ha még a közegészségügyi hivatalban sem ismerik a vonatkozó jogszabályokat, előírásokat? Vagy ha ismerik, akkor miért mondanak mást, miért állítanak valótlanságot? Véleményem szerint, ha egy közintézmény, vagy temetkezési vállalkozás professzionálisan akarja végezni a munkáját, vagy ahogyan magukról írják, hivatásuknak érzik a segítségnyújtást, akkor számoljanak azzal, hogy belefutnak egy-egy járványba, s veszélybe kerülnek.
Megértem a félelmüket is, hiszen naponta hallani, látni pl. az egészségügyi dolgozók harcát a tűzvonalban a járvánnyal harcolva. Ez azonban nem jogosít fel senkit, hogy egy olyan soha vissza nem térő alkalmat, mint az utolsó személyes búcsú az elhunyt szeretteinktől, nyomós ok nélkül meghiúsítsanak.
Halott szerettünk megtekintése egyáltalán nem morbid vágyakozás. Mindez a személyes gyászmunka része, hiszen a gyász egy pszichológiai folyamat, amely mindenkinél máshogy történik. Ha valami, vagy valaki megzavarja ezt a folyamatot, akkor megnehezítheti, megakaszthatja, meghosszabbíthatja, legrosszabb esetben pedig meggátolhatja az elhunyt szeretett személy elvesztésének feldolgozásának pszichés folyamatát.
Polcz Alaine könyveiben is olvashatunk erről, akinek munkaterülete főként a tanatológia volt, azaz a gyász pszichológiai kérdéseivel foglalkozott, és a magyarországi Hospice megalapításának egyik fő úttörője volt.
A halál és a gyász problémája csak a mi korunkban ekkora tabu, régen természetes volt, ha valaki otthon halálozott el, és a haldoklásnál is mindig jelen volt a család, vagy közeli hozzátartozók. Csak a mai elanyagiasodott világunkban halnak meg tömegesen kórházakban, elhagyatottan,
és miközben az emberek kergetik a tökéletes élet ideálját, lassan elfelejtik, hogy egyszer mindenki meghal, aki megszületett. Ezért vágja mellbe korunk emberét, ha valaki halálhírét hallja, vagy egy közeli hozzátartozója távozik az élők sorából.
M. Andrea
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
