Tavaly december 14-én ünnepelték a kármelita nővérek Isten Bárányáról nevezett Márta nővér ezüstfogadalmát. A vele készített interjúból, ami a Kármelhegyi Levelek 2025/1-es számában jelent meg, az alábbiakban részleteket olvashatnak.
(…)
– Hol végezted tanulmányaidat, és hogyan kerültél kapcsolatba a Kármellel?
– Zomborban jártam általános- és középiskolába. A főiskolát Szabadkán végeztem, és mint másoddiplomás Budapestre jártam. Mindkét hely fontos szerepet játszott Isten felé vezető utamon.
Avilai Szent Teréz életrajzát olvasva tudtam meg, kik a kármeliták. Ekkor főiskolás voltam, és bérmálkozásra készültem Szabadkán, ahol az Avilai Szent Teréz-székesegyházba jártam előkészítő hittanórákra. Egyszerű kíváncsiság vezetett, hogy többet tudjak meg az oltárképen látható szentről. A könyv, amit elolvastam, egy rövidebb biográfia volt, nem Szent Teréz híres Önéletrajza, de elég sok részletet közölt Teréz életéből, a kármelita rendről és arról a hivatásról, amely hirtelen nagyon vonzani kezdett. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy a szülővárosomban él egy kármelita közösség. Budapesten pedig közelebbről ismerhettem meg a kármelita atyák életét. A rendházban tartott előadások alkalmain egyre mélyebben megismertem rendünk többi szentjét is.
(…)
– Hogyan emlékezel vissza a jelölt időre és a noviciátusra?
– Hálás vagyok a Jóistennek, hogy abban az időszakban léphettem be, amikor a szentéletű Marie-Elisabeth nővér volt a perjelnőnk. Egy időben ő volt az újoncmesternőm is, azután pedig Mirjam nővér vezetett tovább. A jelöltség és a noviciátus izgalmas időszak volt. Ellentétben Lisieux-i Szent Terézzel, bennem bizony voltak illúziók, amikor a Kármelbe léptem. Ezekkel szembesülni pedig nem ment minden nehézség nélkül, de a derű, a sok jó példa, az idősebb nővérek hűsége, kitartása erősített, és mindig új lendületet adott.
Az Úrtól kapott „előleg” szeretet kezdetben sokat segített. Később először az értelmemmel láttam meg, majd pedig mint egzisztenciális valóságot fedeztem föl ezt a belépésemkor kapott kegyelmet. Tudatosult bennem, hogy az a szeretet, ami érzelmileg földrengésként hatott rám, objektíve létezik és árad felém akkor is, ha éppen nem érzem, és ha az értelmem nem is kap megvilágosítást erről. Ez a tapasztalat segített fölismerni nővéreim valóságos szeretetét… Így tanítgatott az Úr szeretni.
A megpróbáltatásokkal teli időszakokban az előbb említett kegyelmek mellett még segített Nemes Ödön atya, aki azt a maradandó igazságot égette belém, hogy Jézust nem keseríti el, hogy az engedelmesség szenvedéssel jár, mert ez annak természetes velejárója, és nem teszi boldogtalanná.
Szükséges volt fejlődnöm ebben is: el kellett engedjem azt a vágyamat, hogy a közösség nyugalmas, békés, biztonságos hely legyen a számomra. Sok idő eltelt, míg megtanultam, hogy egy jó közösség mindig változik. Mozgásban van, és akkor is változik, ha az nem volt a terveinkben. A gyászt nem lehet megtervezni, a külső körülményeket nem lehet kiszámítani. Ez a kiszámíthatatlanság Istenbe való kapaszkodást teremt és nyitottságot őreá. Az Úr Jézus egyébként sem a biztonságot ígérte, hanem a gondviselést. Még mindig tanulom mindez, de most már vágyva-vágyottan.
(…)
– A szentek közül kik állnak hozzád a legközelebb és miért?
– Avilai Szent Terézben a léleknek olyan mélysége tárul fel, hogy egy egész élet sem lenne elég arra, hogy teljesen megismerjem. Ez áll Kis Szent Terézre is.
Keresztes Szent János segített, amikor konkrét döntést kellett hoznom. Biztonsággal lehet járni az általa mutatott kitaposott úton. Rövid idő alatt elvezet a célig. Engem lenyűgözött. Főként az a vágya, hogy föltárja, mekkora szeretet adatott nekünk Krisztusban.
A sivatagi atyák is arról beszélnek, amiről Keresztes Szent János: Isten szeretetéről.
Pietrelcinai Szent Pio atyát csak egy-két éve fedeztem föl. Korábban is hallottam róla, de fenntartásaim voltak vele kapcsolatban mindaddig, amíg meg nem ismertem engedelmességét, Istenre ráhagyatkozását és törhetetlen reményét. Felszínes véleménynyilvánításomat szentül „megbosszulta” ajándékaival, melyeket atyai szeretettel adott. Újra és újra rácsodálkozom mennyire hasonló a lelkülete Lisieux-i Szent Terézéhez. Egész valójukat odaadták Jézusnak a lelkek megmentéséért. Sokat tanulok abból, ahogyan egyes élethelyzetekben viselkedtek. Szentségük nagyon megfogható és talán ezért is követésre hívó.
– Huszonöt év az Úr édes igájában nem kevés idő. Mi a szerzetesi jelmondatod? Megjelölt-e téged a Kármel szűk ösvényén?
– „Él az Úr, akinek színe előtt állok” (vö. 1Kir 17,1) – Illés próféta mondatát választottam az első fogadalomkor. Isten élő valóság, élőbb, mint bárki, bármi más, és megengedi, hogy szolgáljam Őt, és tanúságot tegyek arról, hogy Ő van és cselekszik.
„Szeretet az Isten, aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” (1Jn 1,16) – ez pedig az örökfogadalmi mottóm.
Ez az első mondat a Szentírásból, amit – mint eleven szót, élő valóságot – tapasztaltam meg életemben, még megtérésem előtt. Isten személyes szeretet. Később fogadalmas szerzetesként egzisztenciális kapcsolattá vált számomra. Hálát adok a meghívásért és a huszonöt évért.
„Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön örökké! Ámen.” (Ef 3,20-21)
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás és fotó: Szerzetesek.hu; Kármelhegyi Levelek 2025/1.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
