A szerkesztőségben a hét – nem annyira meglepő módon – hétfőn kezdődik. Ilyenkor van a hétindító megbeszélés, értekezlet, gyűlés – nevezze ki-ki, aminek akarja. Igazából az ötletelés szó fedné leginkább az esemény tartalmát, én egyiket sem szeretem, sőt, mivel tudom, hogy csak utólag, nyomtatásban fogja elolvasni a Főszerk ezt a szöveget, bevallom: a gyűlésekért sem rajongok. Annak ellenére, hogy belátom: együtt gondolkodni nem árt, sőt, szükséges.
Mert a szerkesztőségi munka, még ha csak egyetlen nap erejéig is: csapatmunka. Aztán mindenki végzi a maga dolgát.
Tehát hétfő reggel. Na, nem annyira korán, mert az újságíró kényelmes emberfajta, reggel szeret lustálkodni, ágyban, kávé mellett átfutni a híreket, ez fontos, a világban történt eseményekkel, nagyjából legalábbis, napirenden kell lennie. Meg a legújabban befutott információkat is rendszereznie kell, mikor, mi történik a vadászterületén, a fiatalabbak még képesek az adatokat fejben tárolni, én már rég jegyzeteket készítek. Szóval indulni kell a hétfő reggeli nagy találkozásra, így hát igazából nem is lustálkodással telik a reggel. De azért érdekes eljátszani a gondolattal, hogy minden rendes ember hétkor vagy nyolckor, de legkésőbb kilenckor kezdi a napot, mi meg csak tízkor.
A tíz óra azonban szent. A paláverről késni nem illik, aki mégis, az speciális büntetésben részesül: jegyzetet kell írnia. A szankció egészen új keletű hagyomány a szerkesztőségben, olyan nagyon meg sem gyökerezett még, van, hogy Főszerk elfelejti kiosztani, különösképp, mikor ő maga késik. Olyankor nagyvonalúan átlép az íratlan szabályon, nem hivatkozik sűrű forgalomra, számtalan megválaszolt telefonhívásra, előző esti meccsre s az utána következő, éjszakába nyúló sörözésre, nem hivatkozik egyáltalán semmire, hanem belevág a közepébe. In medias res, amint Horatius óta tudjuk.
A dolgok közepébe vágás nem egyebet jelent, mint a heti felelős szerkesztő és hírszerkesztő megnevezése. Azon a héten ők a Főszerk jobb és bal keze, és ez nem utalás egy filmcímre, hanem a földhöz ragadt valóság. A jobb kéz ugyanis az, amelyik az újság első felének összeállításáért felel, a bal, amelyik csak egyetlen oldalért, de az is fontos munka. Valójában a szerkesztőség minden tagjának munkája fontos, még a „láthatatlanoké” is, akiknek a neve legfennebb a kolofonban fordul elő, arcot még a lap internetes kiadása sem társít hozzájuk.
És akkor kezdődik az érdemi munka. Ki-ki felsorolja, a vadászterületén mi várható a hét folyamán, az egyéni előadások néha hangzavarba fúlnak, mert előfordul, valaki kommentálni akarja az előtte szólót, az azonban csak „mondja a magáét, mint akit nem vertek még szájon” – hát igen, előfordul, hogy Farkas Árpád szelleme átsuhan felettünk, mi, akik most épp a szerkesztőség törzshadát alkotjuk, szinte mind Tőle tanultunk mesterséget. És még sok mindent.
Az asztalok fölött zajló szócsata előbb-utóbb elül, aztán minden tovább a szokásos mederben. A felajánlások után következnek a kiosztott feladatok, na, ezt senki nem szereti, egy-egy kényszerű vállalás után régebb gyakran elhangzott a „ha muszáj…” – mígnem egyszer Főszerk megelégelte, és meglehetős éllel hangjában kijelentette: olyan nincs, hogy ha muszáj, mindenkinek el kell végeznie a dolgát és kész. Nem tette hozzá, hogy dixit, mint a rómaiak szokták volt szónoklatuk befejeztével, tény azonban, hogy azóta más jelentésben hangzik el a „ha muszáj…”: gúnyosan, utalva egykori munkakerülői mivoltunkra. Amúgy nem kellett meghasonulnunk önmagunkkal, az újságíró nem munkakerülő, csak nem szeret fölöslegesen dolgozni. Nagy különbség!
És akkor végül a számonkérés. Ez a hétfői nap fénypontja, minden tekintet egy bizonyos kollégára irányul, aki híres arról, hogy előző héten, de van úgy, hogy előző hónapban beharangozott cikkét még mindig nem írta meg. Arcokon mosoly, kivéve a bizonyos kollégáét, akiről sűrű szakálla miatt amúgy sem lehet megállapítani, mosolyog-e éppen vagy szégyenkezik, alapjában véve lelkiismeretes lenne ő is, mint mindannyian – csak hát van úgy, hogy az idő repül, észre sem vesszük, és már ismét hétfő van. És ami ráér jövő héten is, az… nos, igazából az nem is fontos. Kivéve az időtálló anyagokat, de szinte mindenre rá lehet fogni, hogy időtálló, csak a hírre nem, az mindig legyen friss, és ne langyos. Hogy ilyenkor miért mindig Illyés Gyula monumentális, A reformáció genfi emlékműve előtt című versének az a sora jut eszembe, hogy „a langyosat kiköpi az Isten”, nem tudom, én a levest sem nagyon szeretem langyosan, a hírt meg egyáltalán.
Szóval a számonkérés. Ennek is van háromszékes sajátossága, olyasmi, mint a „ha muszáj…”, csak ellenkező tartalommal: ez az „egy óra, egy flekk”. Azaz: ha egy eseményen volt valamelyikünk, ahány órát töltött ott el, annyi flekket ír róla. Persze, ez is csak amolyan szólásmondás, minden rendezvényről annyit írunk, amennyit megérdemel, az más kérdés, hogy miként lehet megállapítani, mi mennyit érdemel. Terjedelemben mármint, mert a nyomtatott sajtót (egyre kevesebben) művelők körében él az az örök érvényű mondás, hogy az újság nem gumiból van, hogy nyújtani lehessen, az oldal bizonyos betűmennyiséget bír meg, azt még a számítógépes tördelés bizonyos trükkjeinek felhasználásával sem lehet a végtelenségig kitolni. (Késő esti beszélgetés tördelő és szerkesztő között: nyomd még össze tíz százalékot, legfennebb holnap szemüveget adunk az újság mellé.) Tehát terjedelem és fontosság viszonya: olyan ez, mint a szentgyörgyi Szent György téri szobor esetében a lovag és a sárkány viaskodása, örökre függőben marad, ki lesz a nyertes, ki a vesztes. Az újságíró esetében azért ez kissé egyszerűbben működik, többnyire a józan ész felülkerekedik az érzelmeken, s ha mégsem, azért van a felelős szerkesztő, hogy meghúzza az anyagot. Na igen, ide kívánkozik még egy adalék, éspedig a flekk szakszó elmagyarázása. Ma már jószerivel kihalt újságírói kifejezés, amikor én kezdtem a mesterséget, még a mechanikus írógépek idején, nagy jelentőséggel bírt: egy ívpapírra dupla sorközzel (hogy a javításoknak legyen hely) huszonhat sor fér, egy sor átlagban hatvan leütést bír meg – ez volt régen a flekk. A számítógépes korszakban a szakma nagyjából az 1800 leütést fogadja el egy flekknek, de egyszerűbb úgy számolni, hogy az újságoldal felülete X mennyiségű, egy cikk Y mennyiségű, egy fotó Z mennyiségű leütés, innen tovább már csak némi matematika, nem bonyolult, szinte mindenkinek sikerül a feladványt megoldani. Akinek nem, az vért izzad, míg meghúzza saját szövegét. Vagy rábízza a Főszerkre, a felelős szerkesztőre, az olvasószerkesztőre – van, kiből válogatni.
És mire mindez lezajlik, már el is telt a hétfő délelőttből egy röpke félóra. Néha több, kevesebb sosem. Még némi csacsogás, kilazító füsteregetés, aztán ki-ki a dolgára. Az igazi munka csak ekkor kezdődik, anyaggyűjtés, információk utáni szaladgálás, sajtótájékoztatók (újságírói zsargonban tollbamondások), délutáni események, esti lapszerkesztések, végül kiégett aggyal nyugovóra térés, még némi tervezgetés a következő napra, legalábbis annak indulására, a folytatás majd kialakul.
Így folyik ez immár tízezer lapszám óta, mióta a szerkesztőség régi otthonának bejáratához maroknyi megrögzött, jobb jövőbe vetett hittől vezérelt, mára már többnyire egykori kollégánk felrögzítette a Kisgyörgy Tamás által tervezett és rajzolt Háromszék feliratot, hosszú ideig épp ilyen kalligrafiájú volt az újság címe is, aztán megváltozott, majd az idők során még többször is átalakult – egyvalami azonban az elmúlt harminchárom és fél év során állandó maradt: az újság, a Háromszék független napilap hivatása, amit nagyon röviden megfogalmazva e két szóba lehet sűríteni: Önökért létezünk.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
