Így hajlongták körbe a szovjet hősi emlékművet Budapesten

Így hajlongták körbe a szovjet hősi emlékművet Budapesten

Vörös Hadsereg, vörös zászlók és vörös ingek. Inkább csak turistadíszletként funkcionáltak a budapesti Szabadság téren összegyűlt kommunisták, akik mintegy ötvenen tartottak megemlékezést a főváros 1945. április 4-i „felszabadítása” kapcsán. A rendezvény egyébként egyszerre volt komikus és felháborító – tartson velünk a megemlékezésre!

„…és ő volt Magyarország miniszterelnöke a forradalom alatt, akit a szovjet hadsereg segítségével visszatért kommunista vezetés kivégeztetett” – hallottam az idegenvezető szövegét, amikor a Kossuth tér felől átszlalomoztam egy népes, ötven-hatvan fős turistacsoporton a jelképes kis híd tetejéről nézelődő Nagy Imre szobránál. A Munkáspárt április 4-i eseményére siettem éppen a Szabadság térre – ők ugyanis évről évre kitartóan megemlékeznek Budapest 1945-ös szovjet „felszabadításáról”.

Öregecskedő férjek és feleségek

Az egykori MSZMP kisebbik utódpártjának fonnyadó népszerűségét a rendezvény léptéke is jól mutatta: nem voltak érzékelhetően többen a megemlékezők, mint a már említett bámészkodó csoport, így vörös zászlóik, és a két kis hangszóróból szóló munkásmozgalmi dalok híján talán el is vesztek volna a tér pezsgő turistaforgatagában. Megkülönböztető jelzésből nem volt hiány: a társaság negyven százaléka vérvörös inget viselt – egy úriember efféle felszerelés híján megelégedett egy piros Budapest Bankos reklámpólóval is –, ki öltönnyel, ki anélkül.

Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet

Volt néhány kisebb transzparens, jó pár vörös zászló és két magyar trikolór is, persze a burzsoá-koronás címer nélkül. De az öregecskedő kommunisták enélkül is kiríttak a sétálgatók közül: a hetven év körüli átlagéletkorú többség mellett az ifjúságot mindössze két hipszteres öltözetű, és néhány kopottasabb ruhájú fiatal férfi, egy fotózással foglalatoskodó lány és egy orosz kadétegyenruhába bújtatott fiúcska képviselte.

Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet

Utóbbiról a mellette álló hölgytől annyit sikerült megtudnom, hogy ők oroszok, a srác az ő fia, de mivel az ő angoltudása éppolyan kiművelt volt, mint az én oroszom, így ennyiben maradtunk. A hölgy széles mosollyal köszönte meg a fiúhoz oda-odalépő öregek bókjait, és türelmesen végighallgatta még azt a hiányos fogazatú öregurat is, aki vaslogikával magyarázta meg, mit is keres ott: tudniillik, ő két nappal született a szovjet felszabadítás előtt, ezért itt a helye.

Ha odaírták, akkor felszabadulás

Aztán lassan kezdetét vette a megemlékezés. A levezető úriember, aki nem mutatkozott be, deklarálta a tisztelt emlékezőknek és kedves elvtársaknak: azért vannak ma itt, a „szovjet hősök emlékművénél, hogy lerójuk kegyeletünket azért, hogy 1945. április 4-én Magyarország területéről kiűzték a fasiszta náci hadsereget”. Kérésére a jelenlévők meghallgatták a himnuszt – ketten, ha énekelték –, majd Fehérvári Zsolt mondta el Radnóti Miklós Nem tudhatom… című versét, gyér taps volt jutalma.

Majd jött a főattrakció, Benyovszky Gábor, a Munkáspárt központi bizottságának tagja beszélt, ő is köszöntötte az elvtársakat: mint mondta, az emlékmű homlokzatán látható felirat, miszerint „dicsőség a felszabadító szovjet hősöknek”, ezért a mai nap a felszabadulás ünnepe, erről már 1945. április 23-án döntött az Ideiglenes Nemzeti Kormány – mondta, külön nem kitérve a jelenvolt megszálló szovjet hadsereg esetleges ráhatására.

Fasiszta nácik, náci fasiszták

Szidta egy sort a Horthy-érát, amely „a nyilas hungarista fasisztáknak” átjátszotta az országot, amelynek a „megsebzett Szovjetunió” hozta el a szabadságot, mint mondta, rettenetes áldozatok árán. De az emlékmű szélsőséges támadások célpontjában áll, mondta Benyovszky, aki szerint Magyarország nem teljesítette az 1947-ben aláírt párizsi békeszerződésben foglaltakat, mert engedi ellenséges nemzetekkel szembeni „ellenséges, ideértve: revizionista propagandát folytató” szervezetek működését.

KÉP BENYOVSZKYRÓL?

A háborúk a határainkon vannak – tett egy kis külpolitikai kitérőt – mondván: a velünk határos Ukrajnában „kettő egész tized millió ember él”, akik nem akarnak Porosenko „nacionalista, fasiszta” rendszerében élni, ahol az ukrán kormány a dolgozó tömegeket fosztják meg jogaiktól, teszik mindezt, mint felsorolta, a magyar kormány, az USA és az EU háttértámogatásával. Emellett a szíriai polgárháborút is felemlegette; itt is Magyarország, az EU, az USA és a NATO együttes támogatásukkal kirobbantották a felkelést, ezért a terroristák már Magyarországot is fenyegetik, nem beszélve a menekülthullámról. A békét az szolgálná, ha a Benyovszky által az imént felsorolt szuperhatalmak befejeznék a háborút – mondta, némi logikai bakugrással hozzátéve: a múlt és a jelen egybefonódik az itt álló emlékműnél, ezért hajtsunk fejet a szovjet hősök előtt.

A kegyelet és a hála

Ezután megkoszorúzták az emlékművet; kicsit komikus volt, ahogy a gyenge hangszórókból szóló patetikus zenét előbb egy régi Nokia-csengőhang, később pedig két öleb marakodásának zajai nyomták el. A Munkáspárt nevében egyébként Thürmer Gyula pártelnök, Bencsik Mihály megyei elnök és Benyovszky helyezte el a koszorút, de koszorúztak az orosz és a belorusz nagykövetség főtanácsosai, és az édesanyja társaságában szabályos díszlépésekben menetelő orosz kadétruhás fiú – ekkor derült ki, hogy az anyuka az orosz honvédelmi minisztérium katonai emlékbizottságának munkatársa. Itt sor került egy igazi vérvörös szelfire: vörös inges öregúr mosolygott bele a saját – vörös színű – fényképezőgépe objektívébe, ahogy lekapta magát a koszorúzással a háttérben.

Végül a nézőközönség helyezte el „az emlékezés és a hála virágait”, majd a társaság vezényszóra lelkesen elénekelte az Internacionálét.

A fiúk a bányában dolgoznak

A rendezvény végén egyébként sikerült elkapnom Thürmer Gyula pártelnököt, akitől megkérdeztem, miért délután egy órakor tart megemlékezést a Munkáspárt, amikor ilyenkor a munkások többsége dolgozik, erre leginkább annyit mondott:

Jó kérdés.

Mindenesetre hozzátette: a munkásság fogalma is átalakult az elmúlt húsz év során, ezért a párt is átalakult valamelyest, most például tudatosan indulnak addig kihagyott településeken is az időközi választásokon, ahol olykor egy szavazatot sem kapnak, de legalább megmutatják magukat – mondta.

Eközben a megemlékezők lassan szétszéledtek, a kartontranszparensek és zászlók eltűntek a táskák mélyén, a szovjet hősi emlékmű pedig újra demokratikusan visszasüppedt a bámészkodó turisták egyperces szelficélpontjai körébe.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »