– Nem kérek! – fintorgott kelletlenül, és elhúzta a fejét.
– Nem kérni kell. Meg kell enni.
Úgy nézett rám, mint aki ölni akar. Ismertem ezt a nézést – ó, de még milyen jól ismertem!
Megkevertem egy kicsit a spenótot, hogy érezze az illatát. Reflexszerűen összerándult a gyomrom az undortól, de ahogy ránéztem az arcára, elégedetten láttam, hogy őt sokkal jobban megviseli. Merítettem egy jókora kanállal.
– Mondjad szépen! Ááááá….
Összepréselt szájjal szuszogott, nem akarta, nagyon nem akarta. Megfogtam hátul a nyakát, szorosan tartottam. Elhúztam az orra előtt a kanalat. Úgy tett, mintha öklendezne, de a száját továbbra se nyitotta ki.
– Finom spenót! – már-már szeretetteljes hangon mondtam neki, hogy jobban átmenjen a tanulság – Nézd csak… hamm, bekapjuk!
Dacosan összeharapta a fogait, tompa koccanással állt meg a kanál. Hát jó. Akkor máshogy csináljuk. Az orrához toltam. Vinnyogva húzta el a fejét, de túl gyenge volt az ellenállás. Belemerítettem, mindkét orrnyílása eltűnt az undorító zöld masszában.
Visszatartotta a lélegzetét.
Tudta, hogy győztem. Én is tudtam.
Hamarosan ki kell nyitnia a száját.
Megpróbálta váratlanul felkapni a fejét, hogy legalább egy korty levegőhöz jusson. Azonnal éreztem, amint megfeszültek az izmok, úgyhogy sajnos gyorsabb voltam: mire becsukta volna a száját, már félig benne volt a kanál. Próbálta kitolni, esélytelen volt, fújni sem tudott, nem volt mit kifújnia, hiányzott neki a levegő. Egy pillanat alatt benn volt az egész rakomány. Gyors mozdulattal kihúztam, kicsit felfelé emelve a kanalat, hogy biztosan bennmaradjon a cucc, aztán befogtam a száját, valamennyire az orrát is. A kezem csupa spenót lett. De nem bántam. Épp ellenkezőleg, szinte örültem neki.
– Most szépen lenyeljük! – mondtam mosolyogva, lassan, tagoltan.
Vonaglott, de nem volt esélye a menekülésre. Gyűlölködő pillantása találkozott az én higgadt, kérlelhetetlen tekintetemmel. Megvártam, amíg kényszeredetten nyel egy nagyot. Akkor lazítottam a fogáson.
– Megmondtam, ugye?
Végig a szemébe néztem. Láttam, hogy még mindig nem érti. Nem érti, hogy ki vagyok és miről beszélek. Nem emlékszik, nem emlékezhet, sok-sok év telt el azóta. Előrehajoltam, egészen közelről néztem bele a szemébe. Tisztán, érthetően formáltam minden egyes szót:
– Megmondtam, hogy visszajövök, ugye, Marcsi néni?
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
