Számomra június 4-e a gyász napja és mindaddig az marad, amíg elszakított nemzetrészeink tagjai másodrangú állampolgárokként élnek a belőlünk is kreált országukban. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell ezredéves múltunkra, félrevernünk a harangokat: ne feledd magyar, neked Istentől rendelt hivatásod van a Kárpátok karéjában! Nekünk nem kőbe vésett Trianon-emlékművek kellenek, hanem országzászlók, amelyek már önmagukban is a magyar feltámadás szimbólumai.
Kilencvenkilenc esztendeje a Magyar Királyságot mások bűneiért feszítették keresztre, aztán a második világháborút követően a győztesek megismételték szégyenletes tettüket. Engedtessék meg, hogy ma ne a veszteségekről, tényekről és adatokról írjak, hanem arról, hogy istenhívő, konzervatív magyarként miképpen látom hazánk és nemzetünk jelenét, jövőjét.
A magyar nemzet – különösen az anyaország tekintetében – lelkületében súlyos beteg, ami köszönhető a kommunizmus időszakának és a félresiklott rendszerváltoztatásnak.
E tekintetben az anyaországiak élen járnak, s nemzeti összetartozásból példaként állhatnak előttük a felvidéki és erdélyi nemzetrészeink.
Igaz, 1989 után a Szent Koronával ékesített magyar kiscímer váltotta fel a Kádár-címert, a csonkahon államformája továbbra is köztársaság maradt, pedig Magyarország ezer esztendeig királyság volt, még akkor is, amikor nem ült koronás fő a trónon.
Ezen államforma csak névleg törődik az elszakított magyar nemzetrészekkel – amelyeket még ma is csak magyar kisebbségnek neveznek, pedig ezen elnevezés sem helytálló – törekszik a belőlünk jóllakott államok tekintetében az opportunizmusra, de sem hazai, sem nemzetközi síkon nem áll ki határozottan az elszakított magyarságért.
Nincsenek területi követelései, gondoljunk csak az Antall-kormány által megkötött alapszerződésekre, pedig az 1990-es években nagyot fordult a világ térségünkben, a Trianonban, majd Párizsban tákolt államok a történelem szemétdombján végezték, mint ahogy Csehszlovákia, Jugoszlávia avagy a Szovjetunió. És mi akkor nem léptünk semmit sem…
A köztársasággal szemben a királyság már önmagában is azt sugallja, hogy soha, semmilyen körülmények között nem mondunk le elszakított területeinkről és véreinkről, mint ahogyan ez az 1920-1944 között időszakban is történt. Ebből adódóan
A kiscímer helyett a magyar középcímert kell újólag államcímerré tenni, amely mindenki értésére adja, hogy mi nem törődünk bele a két világháborút lezáró rablóbékékbe.
Ezen lépés mellett több más is szükséges. Keresztény-keresztyén, nemzeti konzervatív közoktatás kell, hogy a felnövekvő generációk bátrabban álljanak ki a magyar igazságért. A történelmet, irodalmat magyar tudattal kell oktatni, a tantermekbe olyan földabroszok szükségeltetnek, amelyek a mai országhatárok mellett az ezeréves határokat is ábrázolják, s meg kell tanítani a Magyar Hiszekegyet, az ünnepségeken a himnusz, a szózat és a székely himnusz mellett elénekelniük.
Számukra a magyarság semmit sem jelent, ők már felolvadtak a multikulturalizmusban. Nekik június 4-e egy a sok ünnepnap (!) közül, amikor szórakozhatnak és vidáman énekelhetik a barackfadalt.
Rendet kell tenni a közmédiában, az írott és elektronikus sajtóban, ahol következetes eljárásmód szükséges, amikor egy-egy elszakított országrész valamelyik településéről van szó, így például ne a romániai Kézdivásárhelyről, hanem az erdélyi vagy székelyföldi Kézdivásárhelyről, ne a szlovákiai Párkányról, hanem a felvidéki Párkányról szóljanak a tudósítások.
A magyar külpolitika súlytalan, ha nincs mögötte nemzeti konszenzus, nem áll mögötte erős gazdaság és legfőképpen erős hadsereg! Az elmúlt években számtalan román atrocitás érte az erdélyi magyarokat és székelyeket, tiltják a székely zászló használatát, irgalmatlan bírságokat kiszabván, ha azokat a magyar zászlókkal együtt teszik ki, hallani sem akarnak a székely autonómiáról, és égbekiáltó igazságtalanság Beke István és Szőcs Zoltán meghurcolása és jogtalan bebörtönzése avagy legújabb húzásuk, az úz-völgyi hősi temető elrománosítási szándéka. Kárpátalján üldözik a magyar szót, de szlovák „barátaink” is serénykednek e téren, gondoljunk a magyar himnusz betiltásának kísérletére vagy a párkányi Štúr-szobor felavatására…
Körülöttünk mindenütt fegyverkeznek, mi pedig csak most kezdtük el a hadseregfejlesztést, amely több sebből vérzik. A Zrínyi haderőfejlesztési programmal párhuzamosan gondoskodni kell a honvédség személyi utánpótlásáról, a hazafias honvédelmi nevelést – úgy, mint régen a leventemozgalom révén – már gyermekkorban el kell kezdeni, szükséges gondolkodni a sorkötelezettség modernizált visszaállításán, a szétlopott és elprivatizált hadiipart újból fel kell építeni, hogy hadihelyzet esetén ne legyünk a külföldi beszállítóknak kiszolgáltatva. Nemzeti hadsereg kell, amelyből ki kell söpörni az amerikai és nyugat-európai minták majmolását, növelni kell a legénységi és altiszti állományt és alaposan át kell világítani minden magasabb rendfokozatú tisztet, ugyanis „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”. Igaz, szomszédaink többségével egy politikai és katonai tömbben vagyunk, de ez még semmire sem garancia.
A magyar miniszterelnök nemrégiben kijelentette, hogy a nagytőkének nemzeti érdekeket kell szolgálnia. Szép gondolat, mint ahogy az is örvendetes, hogy a magyar gazdaság növekedési pályára állt, de vissza kell venni a stratégiai gazdasági ágazatokat, mint ahogy a külföldi kézben lévő termőterületeinket, a magyar kormánynak kötelessége a magyar érdekek védelme, mert: Magyarország a magyaroké!
Tisztaságot és nemzeti szemléletet a közélet minden területén! Ha politikusok, pénzemberek – pártállástól függetlenül – visszaélnek helyzetükkel, tisztességtelen módon gyarapodnak, kiárusítják a haza javait, meg kell fosztani minden vagyonuktól, családtagjaik vagyoni helyzetét is meg kell vizsgálni, s olyan büntetéseket kiszabni, hogy senki se helyezze saját érdekeit a nemzet elé.
Úgy fest, eltűnőben, mert ma a politika huncutság, úri jelző nélkül, sok Széchenyit, Kossuthot, Deákot avagy Bethlent és Telekit sem látunk a honatyák körében.
Az elszakított nemzetrészeket a szülőföldön való megmaradásukban kell segíteni, hogy ne váljon teljesen románná Erdély, ukránná Kárpátalja, szerbbé a Délvidék és szlovákká a Felvidék. Fel kell hagyni a szétforgácsoló, egymással acsarkodó magyar pártok ötletszerű támogatásával, ezek helyett utódállamonként egy-egy magyar pártot kell létrehozni, amely határozottan – az anyaország támogatásával – képes fellépni az államalkotó nemzetekkel szemben, ha érdekei úgy kívánják.
A világ közvéleményének figyelmét fel kell hívni a magyarságot ért igazságtalanságokra, a magyar külügynek – úgy, mint ahogy például a románok és a csehszlovákok tették és teszik ma is – széleskörű propagandatevékenységet kell kifejtenie, nem csak kiadványokkal, előadásokkal, de internetes oldalak működtetésével is.
Bizonyossá vált, Brüsszelt egyáltalán nem érdekli az elszakított magyarok sorsa, hiába írtuk alá több, mint egymillióan a Minority SafePack kezdeményezést. Le kell vonni ebből is a konklúziókat: az elszakított területek magyarságával együtt a magyar kormánynak minden nemzetközi fórumon követelnie kell a nemzeti önrendelkezési jog megadását, később a területi autonómiát, mivel az új államalakulatok az elmúlt száz esztendőben bebizonyították, csak a területeink és természeti kincseink, múltunk kellenek nekik és nem akarják sem egyéni, sem közösségi szinten egyenrangú félként elismerni az általuk bitorolt területeken élő nemzettestvéreinket.
Nekünk 30 év is kevés volt, hogy valódi rendszerváltást érjünk el, az 1989 előtti korszak szellemisége még most is közöttünk kísért, a magyar összefogás még oly távol van, mint Makó Jeruzsálemtől.
Száz esztendővel ezelőtt, 1919. április 18-án – történelmünk egyik legválságosabb időszakában – a Kecskemét melletti Héjjas-birtokon alakult meg a Rongyosgárda, amelynek tagjai hazaszeretetből jelesre vizsgáztak, küzdöttek a vörösök és a románok ellen, nekik köszönhető, hogy 1921-ben Sopron magyar maradt, aztán 1938-1939-ben a Felvidék és Kárpátalja hazatérését készítették elő a maguk eszközeivel.
A Héjjas-nyárfa tövében egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott követeléseik ma sem vesztettek aktualitásukból:
1.) Magyarország határai nem a maiak, hanem a háború előttiek. Ezekért és magyar fajunkért készek vagyunk bármelyik pillanatban az életünket adni.
2.) Harcolunk a nemzetközi országvesztő vörös uralom ellen. Harcolunk az istentelen és hazátlan rombolók ellen, de a feudális születési előjogok ellen is.
3.) A pacifizmus csak álmodozás – amennyi a fegyvered, annyi az országod és a kenyered.
4.) A földbirtokegység legnagyobb határát a mezőgazdasági termelési eszközök fejlettsége határozza meg. Az ezen felüli birtokra földreformot követelünk, négy évig becsülettel vérét áldozó nincstelen parasztságunk javára – az egyetemes magyar népszaporulat és népjólét érdekében.
5.) A bank- és ipartőke kérdéseiben a döntő szó az államé legyen a nép érdekében – és ne fordítva.
6.) A munkaadó-munkás harcában álljon az államhatalom igazságos védőként a munkás mellé.
7.) A magyar élet minden síkján magyarok legyenek a vezetők.
Hiszem, hogy rajtam kívül még akad jó pár millió magyar, aki igazságot követel Magyarországnak, tudván, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan. Tegyünk meg mindent a fentiek szellemében, bízzunk Istenben, önmagunkban, fogjunk össze és soha ne feledjük el Szabó Dezső gondolatát:
(A szerző hadtörténész)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
