Bátorság és következetesség kell a magyar kulturális élet visszafoglalásához
A második világháború után a szovjet tankok árnyékában berendezkedő kommunista hatalom minden eszközt bevetett, hogy jelmondatának megfelelően a múltat végképp eltörölje. A Horthy-rendszer nemzeti elhivatottsággal átitatott politikai elitjének egy részét koholt vádak alapján, jogi díszletek között, fizikailag likvidálta, másik részét külföldre kényszerítette, az itthon maradottakat egzisztenciálisan ellehetetlenítette. A parasztságot módszeresen tönkretette, a társadalom organikus szövedékét felszabdalta, s mindemellett a saját világértelmezésével konvergens történelemszemléletet erőltetett a társadalomra.
A megannyi kártétel között talán a legsúlyosabb a társadalom tudati átprogramozása volt, a magyar történelmi folytonosságtudat, a nemzeti önbecsülés elleni tervszerű hadjárat, történelmi hősök (Horthy Miklós, Bethlen István, Teleki Pál) és szellemi fároszok (Szabó Dezső, Wass Albert, Nyirő József, Tormay Cécile) kiiktatása a köztudatból és/vagy módszeres bemocskolása nemzetárulók piedesztálra emelésével párhuzamosan.
Totális uralmuk negyven esztendeje elegendő volt ahhoz, hogy tudatroncsoló hatásuk hosszú távú legyen, két nemzedék nőtt fel torz nemzetszemléletük mákonyán. Míg a környező országokban, de leginkább a román fennhatóság alatt álló területeken a nacionalizmusnak rendszerlegitimáló szerepet szántak, s a történelemből nemzetideológiát faragtak, addig Magyarországon ennek fordítottja zajlott. Kisebb csoda, hogy a több mint negyvenéves agymosás után a magyar társadalom az 1989-as átfogó alkotmányreform utáni első szabad választáson a nemzeti konzervatív erőknek szavazott bizalmat.
A tudati rekonstrukció szándéka megvolt a kormányra került Antall-kabinetben, de az erő hiányzott a megvalósításhoz. Megörökölték a korábbi rendszer kormányzati apparátusát, rendfenntartó szerveit és titkosrendőrségét. A média bő kilencven százaléka azok kezében maradt, akik eladdig a dekonstrukciót szolgálták, és azt az öntudatpusztítást, amit korábban a proletár internacionalizmus zászlaja alatt műveltek, folytatták a libertariánius kozmopolitizmus égisze alatt.
Még csak a szlogeneket, paneleket és értelmezési kereteket sem kellett megváltoztatni, elég volt egy kis finomhangolás.
Nem véletlen, hogy milyen hamar egymásra talált az 1990-es választás megnyerését a harsány antikommunizmustól remélő SZDSZ a kommunista utódpárttal. Sokaknak csak 1994-ben esett le a tantusz, a formális kormánykoalíció létrejöttének idején, miközben annak előképe, a nem létező szélsőjobboldali veszély ellen irányuló Demokratikus Charta 1991 szeptemberében alakult meg.
Mindezzel együtt tagadhatatlan, hogy az új kormány próbálkozott egy új, a nemzeti elvű gondolkodás által meghatározott közszellem meghonosításával.
A múlt visszavívásának szerves részét képezte az emigrációban elhunyt jeles történelmi személyiségek újratemetése, köztük Horthy Miklós kormányzóé. Az utolsó államfőé, aki az ezeréves szakrális magyar királyság jogrendjének megfelelően töltötte be hivatalát. A monumentális, több tízezer ember részvételével lezajlott, méltóságteljes eseménynek néhány napon belül, szeptember 4-én lesz a harmincadik évfordulója.
Bátorság kellett ahhoz, hogy az Antall-kormány tagjai: Balsai István, Boross Péter, Für Lajos, Kádár Béla, Kiss Gyula, Nagy Ferenc József, Surján László és Szabó Tamás magánemberi minőségüket hangsúlyozva ugyan, de részt vegyenek az eseményen. A balliberális magyarellenes heccsajtóban nap nap után jelentek meg a Horthy Miklós történelmi szerepét eltorzító, nemritkán gyalázkodó írások, amelyek azt az általuk is elismert alapigazságot igazolták fehéren-feketén, miszerint ők sokkal jobban gyűlölnek minket, mint mi őket. Már ha lehet egyáltalán gyűlöletnek nevezni a nemzeti oldalnak a közösségünk szellemi mételyezőivel szembeni viszonyulását. Az egészséges szervezetet megtámadó vírust nem gyűlölni kell, hanem védekezni ellene hideg fejjel, racionálisan és hatékonyan.
Visszatérve a kormányzó búcsúztatására,
Antall József koszorút küldött és a családtagjain keresztül képviseltette magát, majd pár nap elteltével maga is ellátogatott Kenderesre, tisztelegni a kormányzó előtt, s ami még ennél is fontosabb, a temetés előtt nagyinterjút adott A Hét című televíziós műsorban Feledy Péternek, melyben a valóságnak megfelelően értékelte a kormányzó hatalmas történelmi teljesítményét.
A beszélgetés szövegét az újratemetés előtt egy nappal közölte a Heti Magyarország.
Az erdélyi magyar érdekképviselet parlamenti frakciójából egyedül Borbély Imre Hargita megyei képviselő tartotta fontosnak, hogy részt vegyen az újratemetésen, majd egy, a kormányzót méltató interjúban indokolta kiállását. Meg is volt rá a reakció: ugyanannak a balliberális szellemi körnek a tagjai, akik egy évvel korábban az autonómia kérdésében végre konszenzust teremtő, ellenszavazat nélkül elfogadott kolozsvári nyilatkozat ellen támadtak, álltak neki Erdélyben annak a propagandahadjáratnak, ami az anyaországban már hetekkel a kenderesi gyászszertartás előtt megindult. Elismerés illeti az egykori kommunista Előre utódjának, a működése alatt mindvégig erősen balra húzó Romániai Magyar Szónak a szerkesztőségét, hogy a vita lezárásaként Antall József imént említett interjúját leközölték folytatásokban 1993. október 30. és november 3. között.
Horthy Miklós vörös posztó nemcsak az anyaországi nemzetellenes ballib tábor, de a kisantant államok politikai elitjének szemében is. A gúnyhatáron belüli idegenszívűek gyűlölik következetes antibolsevizmusáért, tántoríthatatlan nemzethűségéért, a román, a szerb, a szlovák politikum pedig a (sajnos) csak időleges sikert elérő revizionizmusáért.
A magyar nemzeti öntudat és önbecsülés módszeres roncsolásának esetében nem sok különbség mutatkozik a belső-magyarországi aczéli kultúrpolitika és a mindenkori bukaresti vezetés magyarságképe között. A kommunista időszakban az eszközök is hasonlók voltak: a történelem újraírása prekoncepciók mentén és a hiteles szerzők betiltása. A rendszerváltás után, különösen az internet korszakában e régióban egyelőre nem lehet könyveket indexre tenni, de kétségünk ne legyen, hogy szándék lenne erre a magyarellenes erőkben határon innen és túl. S ahogy a nyugati világ woke őrültjeinek „eltörléskultúráját” s a téboly terjedésének sebességét nézzük, még eljöhet újra itt is a kulturális termékek betiltásának ideje.
Elismerés és tisztelet illet minden települési önkormányzatot, minden közszereplőt, minden lelkészt, aki szoborállítással, közterület-elnevezéssel, ismeretterjesztő előadások szervezésével küzd azért, hogy a kormányzó emlékét megtisztítsa a nemzet ellenségei által ráhordott szennytől. De van még munka e téren. Ha sikerül a főváros visszahódítása után a Szent Gellért téren szobrot állítani Horthy Miklósnak, ott, ahol 1919. november 16-án tetemre hívta „az ezeréves törtelmét megtagadó, vörös rongyokba öltözött” bűnös várost, akkor tudhatjuk, hogy jó irányba tartunk.
Elsőrendű nemzetpolitikai létparancs, hogy a Trianonban tönkretett, életképtelennek tűnő ország újjáépítője, Horthy Miklós elnyerje a köztudatban a méltó pozícióját, hogy főutcákat nevezzenek el róla, hogy szobrai ott díszelegjenek a városközpontokban.
Nemcsak azért, mert ezt követeli az igazság és az igazságosság, hanem azért is, mert nem engedhetjük, hogy ellenséges erők megfosszanak szimbólumerejű történelmi nagyságainktól, hogy idegen érdekek mentén megfogalmazott történelemszemléletet erőltessenek ránk.
Ehhez bátorság kell, tántoríthatatlanság és következetesség, a magyar kulturális élet visszafoglalása, valamint a baloldalnak való megfelelési igyekezet levetkőzése.
Borítókép: Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg fővezére 1919. november 16-án vonult be csapatai élén Budapestre (Forrás: Wikipédia)
Borbély Zsolt Attila – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
