Hámori Kinga és Pozsgai Nóra, a Katolikus Rádió munkatársai a szeptember 18. és 20. között Kaposváron megrendezett Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) alkalmából készítettek interjút Varga László kaposvári megyéspüspökkel. A beszélgetés szövegét – melynek hosszabb változata szeptember 26-án, szombaton 11 órától hangzik el a rádióban – az alábbiakban közöljük.
– A Katolikus Társadalmi Napokat idén a Kaposvári Egyházmegye rendezte meg. Mi volt a központi gondolata?
– Röviden fogalmazva az, hogy
Nagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy azt az üzenetet, hogy egy igazságosabb és testvériesebb világot akarunk építeni, a lehető legszélesebb körben eljuttassuk a szegényektől egészen az értelmiségig, vagy a gazdagokig!
– A mai társadalomban talán kevesebb teret kap az Egyház, kevesebben járnak templomba. Milyen szemlélettel, milyen eszközökkel lehet az üzenetet eljuttatni például itt a KATTÁRS-on?
– A legegyszerűbb, hogy változtatnunk kell a kommunikációnkon, változtatnunk kell a világban való jelenlétünkön – itt most az egyháziakra gondolok.
Én ezt nem csapásnak élem meg: ilyenkor sokkal nagyobb kaland kereszténynek, katolikusnak lenni és evangelizálni. Kihívást látok, amelyben meg kell találnunk a lehetőségeket! Nekem sokat segít a Ferenc pápa által elindított folyamat, a szinodalitás. Ennek első lépése, hogy ki kell lépnünk a templom falai közül! Ez történik itt a KATTÁRS-on ezekben a napokban.
Ha azt tapasztalom, hogy valaki rettentően allergiásan és idegesen reagál arra, hogy van Egyház – és hogy az Egyháznak ráadásul még véleménye is van –, akkor szeretnék találkozni az illetővel, és megkérdezni: miért van benned ez az érzés? Mi történt? Mi az, ami miatt így viszonyulsz Egyházunkhoz?
Vagyis találkozni, kérdezni kell és meghallgatni! Ebben is sokat kell tanulnunk, hiszen inkább ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy mi kijelentjük az igazságot a templomainkban, a hittanórákon, az embereknek pedig kevés lehetőséget adunk – tisztelet a kivételnek –, hogy elmondhassák a véleményüket, és meghallgassuk őket. Ha hajlandók szóba állni velünk és elmondják a véleményüket, akkor nekünk az a dolgunk, hogy ebből kiindulva felismerjük az idők jeleit, és az evangélium alapján próbáljunk válaszolni rá. Ezt a legegyszerűbben úgy fogalmaznám meg – és ezt üzentem a médián keresztül azoknak, akik kérdezték a véleményem a KATTÁRS-ról –, hogy
– Azt láttam itt a KATTÁRS-on, hogy a püspök jelen van az utcán, körbejár a sátrak között, többen megszólítják, és nemcsak megszólítható, hanem ő maga is sokakat megszólít. Sok atyát reverendában, habitusban látok. Mit jelent ez a mai világban? Fontos, hogy újra magunkra öltsük a kereszténység látható jelét?
– Fontosnak tartom, hogy a habitus és a reverenda legyen jel a világ számára, hogy vannak szerzetesek, vannak papok. Persze lehet botrány is.
Tehát nem a ruhán múlik, de örülök annak, hogy a fiatalabb generáció, a fiatal papjaink szívesen jelennek meg a közterületeken is reverendában, így megszólíthatóvá válnak. Velem is így van: ha papi civilben vagy mellkereszttel jelenek meg az utcán, azonnal megszólítanak, és kérdeznek is.
Amikor sétálgattam a főutcán a negyvenvalahány sátor között, odajött hozzám egy férfi, és azt mondta: „De jó! Hadd szagoljam meg magát, mert maga bárányszagú pásztor!”.
– Amikor megkapja egy egyházmegye a lehetőséget, hogy megrendezze a Katolikus Társadalmi Napokat, akkor bizonyára szeretné megmutatni az egész Egyház arcát, új arcát, „bárányszagúságát”, ugyanakkor ez alkalmat ad a rá sajátosan jellemző arculat bemutatására is, hiszen az egyházmegyék nem egyformák. Mi a Kaposvári Egyházmegye legmarkánsabb vonása?
– Egy szóval: az irgalom. Tíz éve, amikor püspöknek felszenteltek, ezt az egyetlen szót választottam jelmondatul: irgalom.
Létrejöttek az irgalmasság házai, művei. Elfogadták a meghívásomat és letelepedtek Teréz Anya nővérei, a szeretet misszionáriusai. Itt van a Fazenda da Esperança közösség, amely a szenvedélybeteg testvéreinknek ad otthont és gyógyulási lehetőséget. Van Szent Lázár Házunk, ahol hajléktalanokat fogadunk be és próbáljuk visszavezetni őket a munka világába, illetve a családba. Megalakult az Irgalmasság Háza is, ahol elsősorban az irgalmasság lelki cselekedeteit szeretnénk tettekre váltani. Mindehhez pedig szorosan hozzátartozik az Imádság Háza, mert amióta csak pap vagyok, azt tapasztalatom, hogy
A kötelező strukturális feladatok mellett tehát ez az a plusz, amit mi szeretnénk megélni. Különös figyelmet fordítunk a cigányságra – nagyon sok cigány testvérünk van. Az egyházmegyében önálló személyi plébánia működik, ami kifejezetten a cigány testvérek plébániája, bárki mehet oda, ott megkapja azt a segítséget, amit esetleg a saját egyházközségéből nem kap meg – a szentségek szolgálatára is gondolok. Van külön referatúránk, amely a különböző fogyatékossággal élő testvéreinknek szervezi a lelkigyakorlatokat, találkozókat, programokat. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt is megvalósíthatjuk. A püspöki szolgálatban, amíg még van alkalmam, ebbe az irányba szeretném tovább vinni az egyházmegye életét.
Öröm látni, hogy a paptestvérek is és a világi testvérek is nagyon nyitottak erre, és ki-ki a maga területén próbálja ugyanezt tenni. Meghatározó, hogy a püspök milyen szemlélettel, milyen lelkülettel van jelen. És ha már ilyen lehetőségem van, akkor
Én így gondolkodom a saját szolgálatomról. Az elődöm elkezdte, én továbbvittem arra építve, amit ő elkezdett, és valószínűleg a következő püspök majd továbbviszi, amit ebből jónak tart, és hozza az újat, amit a saját szolgálatában fontosnak gondol.
– Beszélhetünk-e nagyobb távlatokról mint az egyházmegye, és mondhatjuk-e, hogy mindez példaként szolgál az egész Magyar Katolikus Egyháznak?
– Én nem tartom mintának, amit csinálok, egyszerűen erre indít a Szentlélek. Azt viszont gondolom, hogy annak idején, amikor az első plébániámra befogadtam a fogyatékkal élő testvéreket – gondoztam, ápoltam őket, közösségben éltem velük –, akkor
Két dolog nagyon tetszik. Az egyiket Ferenc pápától tanultam az egyházképről. Azt mondta: az Egyház tábori kórház a társadalomban. Annyi a sebzett, sérült ember, hogy állandó sürgősségi osztályra, állandó jelenlétre van szükség. Ezt én az Imádság Házán keresztül szeretném megélni, hogy éjjel-nappal végezzük a dicsőítést, az imádást, mert gyógyulnia kell a társadalomnak, gyógyulnia kell az Egyháznak!
A másik pedig, amit Leó pápa Magnifica humanitas enciklikájában olvastam. Felteszi a kérdést: hol tart a Katolikus Egyház a saját társadalmi tanításának a megélésében?
Mert mi ezért vagyunk felelősek.
Először saját magamon: hogyan viszonyulok én a közjóhoz, hogyan viszonyulok a személy méltóságához, a szolidaritáshoz, a szubszidiaritáshoz, vagy az anyagiakhoz – és nemcsak én, papként, püspökként, hanem a Magyar Katolikus Egyház.
A Szentatya ehhez még hozzáteszi az ökológiát. Itt a KATTÁRS-on is teret kapott a teremtésvédelem. Nemcsak úgy, hogy fát ültettünk a jövőért, hanem volt egy teremtésvédelem témájú előadás is, amire nagyon sokan eljöttek.
– Visszatérő kérdés, papok és hívek körében egyaránt, a fiatalok megszólítása. Hívő katolikus családok, templomba járó, gyakorló szülők is azzal szembesülnek, hogy a felnőtt gyerekek már nem járnak templomba. Elfordulnak, vagy nekik már nem fontos az Egyház – és a szülő tehetetlen. Ugyanakkor Jézus üzenete ma is friss, érvényes és értékes, hiszen Jézus él. Hogyan kellene ezt átadni nekik?
– Amiről beszél az Egyház, az a Szentlélek által ott van a szívükben. Hiszek abban, hogy az Egyháztól távol lévő fiatalok szívében is ott a Szentlélek. Tudják, miről beszélek, csak nem találtuk meg azt a szóhasználatot, azt a kommunikációt, amit ők meghallanak, és ami őket megérinti. Azt látom és tapasztalom, hogy a fiatalok nagyon fogékonyak a szociális kérdésekre, az irgalmasságra, a beteg emberekre vagy a nélkülözőkre. Vannak intézményeink és mozgalmaink, amik ezt segítik. Meg kell találnunk, hogyan kommunikáljuk személytől személyig. Lassú út, de egy bolond százat csinál…
Én csak a saját tapasztalatomból tudok kiindulni: amikor befogadtam a fogyatékkal élőket, a fiatalok abszolút nyitottak voltak rá és olyanok is megjelentek a plébánián, akiknek semmi közük nem volt az Egyházhoz, a kereszténységhez, de ez jel volt számukra, ezt értették. Nem kellett elmagyarázni, mit jelent, hogy segítünk ezeken az embereken, és hogy befogadjuk őket. Szerintem hinni kell a fiatalokban jelen lévő Szentlélekben! Nem hiszünk bennük. Abból indulunk ki, amit látunk: „hogy ezek a fiatalok milyenek! Hitetlenek, lázadók, utálják az Egyházat…” Ez nem igaz! Ott van bennük a Szentlélek, és ott van bennük a szeretet.
És meg kell hallgatni a fiatalokat!
– A másik égető kérdés a sok hívő számára is aggasztó jelenség: a paphiány, a papi hivatások csökkenése. A Kaposvári Egyházmegyében milyen a helyzet? Püspök úr miben látja a megoldást?
– Az egyházmegye nem a püspöké, hanem a Szentléleké, és Krisztus titokzatos teste. Teljesen nyugodt vagyok, mert ezt ő intézi. Úgy szoktam mondani: én csak Kft. vagyok: korlátozott felelősségem van, mert
Például évek óta működik egy olyan kezdeményezés, hogy minden hónap első vasárnapján az andocsi bazilikában, a Szűzanya kegyhelyén szerzetesi és papi hivatásokért végzem a szentmisét; a prédikáció is kicsit erről szól. A testvérek pedig jönnek mindenhonnan, mindig tele van a templom. Hiszem, hogy van gyümölcse, mert jönnek atyák, vannak hivatások. Nem tolonganak, de nem is kell, mert annyi mindig van, amennyire szükség van.
És legtöbbször fennakadnak a mi félelmeinken. Mert félünk attól, hogy mi lesz, ha a világiaknak nagy teret adunk… Én pedig nem félek, hanem nagyon nagy bizalom van bennem a paptestvéreink iránt is, a hivatások iránt is és a Szentlélek iránt is.
Szerintem a titok: a hit.
Forrás: Katolikus Rádió
Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
