Tökéletesnek nem a keresztények, hanem a liberálisok, baloldaliak, eretnekek, értelmiségiek tartják magukat. Ami pedig a kérdés közösségi aspektusát illeti, az elgondolás még abszurdabb.
Beindult a bezzegkeresztény kurzus, ha már a bezzegkonzervatív kísérletet az unalom a feledés homályába száműzte. A bátor kritikusok szerint a jobboldali kormányzó pártok nem viselhetik a „keresztény” jelzőt, mert méltatlanná váltak rá. Ezek szerint egy tucat értelmiségi papírt szerzett arról (már megint), hogy megmondja, ki a jó keresztény és ki nem az.
Mint mindig, most sem a retorikai erőlködés a fontos, hanem a mögötte meghúzódó előfeltevések, amelyek számot adnak arról, hogy a kritikusok milyen kevéssé ismerik azt a vallást, amelyre büszkén hivatkoznak.
Az apropó – most legalábbis – a győri polgármester esete, akitől hiába vált meg a Fidesz, úgy tűnik, a felelősség kollektív. E logika szerint ha egy közösség egy tagja elkövet valami bűnt, az egész közösség érdemtelenné válik a hitelességre, vagy hogy egy címkét viseljen. De szakadjunk is el a polgármester esetétől, mert maga az észjárás kicsit messzebbre vezet.
Mármost a magára értelmiségként hivatkozó kritika vagy hiányos ismeretekkel rendelkezik a kereszténységgel kapcsolatban, esetleg ijesztően buta (látens vagy manifeszt) ateista, vagy pedig eretnek nézeteket vall. Az okfejtés ugyanis már az egyén szintjén sem stimmel.
Utóbbi ugyanis előfeltételezi a morálisan tökéletes embert, amelyet viszont pont a kereszténység nem ismer. Az eredendő bűnt ismeri (szegény fundamentalisták és eretnekek, ha nem is feltétlenül találják meg a Szentírásban így, talán elfogadják), nem is beszélve a concupiscentiáról (ennek meg majd utánanéz a bátran kritikus, művelt értelmiségi). Amennyiben a mélyen tisztelt értelmiségi bűnöktől mentes, erkölcsileg tökéletes embert feltételez – aki kényszerek, tanítás és forum externum nélkül képes helyes döntésre –, annyiban minimum klasszikus eretnek, de leginkább nem keresztény.
Ha ugyanis ilyen létezne, semmi szükség nem lett volna kinyilatkoztatásra, sem megváltásra, sem vallási intézményekre és hasonlókra. Akár varázslatos megvilágosodás, akár csalhatatlan értelme révén az ember ebben az esetben képes lenne mindig helyesen dönteni.
Arról nem is beszélve, hogy mindezek mellett a fenti előfeltételektől – az áteredő bűntől és következményeitől – mentesnek is kell lennie. Semmi probléma azzal, ha ezeket valaki elhiszi, csak az a kérdés, akkor ő miért nevezi magát kereszténynek.
A helyzet azonban az, hogy ezek nem elméleti dolgok. A keresztény igazság azt mutatja meg, milyenek vagyunk valójában. Lehet tiltakozni az eredendő bűn ellen, de a konkurens magyarázatok sokkal gyengébbek.
Amikor valaki nem fogadja el, hogy az emberek csak úgy maguktól cselekedhetnek rosszat, elkezdik a körülményekre meg az intézményekre hárítani a felelősséget, és azt ígérik, ezek helyes megváltoztatásával-elrendezésével a rossz kiküszöbölhető. Hiszen a rossz forrása az emberen kívüli. Sok sikert ezeknek a magyarázatoknak, bár az ezeken alapuló kísérletek eddig mind kudarcba fulladtak.
Röviden: egy keresztény ember nagyon is tudja magáról, hogy bűnös, és azt, hogy magamagától is képes a rosszra. Megváltásra, kegyelemre, gondviselésre és hasonlókra pont azért van szüksége, mert bűnös. Sőt: kereszténynek joggal – ha már azt osztogatjuk, ki mit tehet meg joggal – csak az vallhatja magát, aki tisztában van saját bűnösségével, esendőségével és tökéletlenségével. Aki saját morális tökéletességét hirdeti, abból emel magának állványt és onnan osztja az ítéletet, az valami egészen más.
Tökéletesnek nem a keresztények, hanem a liberálisok, baloldaliak, eretnekek, értelmiségiek tartják magukat. Ami pedig a kérdés közösségi aspektusát illeti, az elgondolás még abszurdabb. Pont az értelmiség szokott tiltakozni a kollektív bűnösség elve ellen, alkalmazásában azonban, úgy tűnik, egészen jól szuperál. Ám ha erre kívánnak továbbmenni, megint csak a legrosszabb antiklerikális vagy eretnek logikát követik.
Ebben az esetben ugyanis akkor azoknak lesz igazuk, akik szerint ha az egyház bármely szolgája bármilyen bűnt követ el (márpedig ilyen azért előfordul, azt látjuk), az egész egyház alkalmatlan arra, hogy szentségeket szolgáltasson ki és vallási autoritásként-intézményként működjön. Márpedig a keresztények éppen úgy tudják, hogy az egyház eredendő bűnösök közössége (minthogy emberekből áll), és tartós mivoltát nem is az embereknek köszönheti, hanem valami (Valaki) egészen másnak.
Pont azok, akik a jobboldaliakkal szemben a teljes erkölcsi szigort kívánják alkalmazni, általában jóval megengedőbbek doktrinális kérdésekben, az egyház folyamatos „megújulásának”, a muszlimok befogadásának, a melegházasságnak és az elfogadásról, sokszínűségről és klímaváltozásról szóló prédikációknak a hívei. A megbocsátó, könyörületes hangnemet csak akkor veszik föl, amikor az ellenségről van szó.
Azok várják el a közéleti kemény kezet, akik saját életükben felháborodnak bármiféle erkölcsi megrováson, különösen egy pap részéről, és különösen akkor, ha az egyház „beleszól a politikába”. Előbbi ugyanis „sérti az érzéseiket”, utóbbi esetében pedig arról a fontos értelmiségi alapelvről van szó, hogy a vallás ne szóljon bele a politikába.
Na, ez az elv megy a levesbe, amikor az értelmiségnek kedves témáról van szó, olyankor a vallásnak kötelessége beleszólnia.
És általában ők azok, akik a keresztény politikusok bűnei mellett a keresztény politikát vagy keresztény kultúrát védő politikát is elítélik – és jó eséllyel nem győznek bocsánatokat kérni a keresztes hadjáratokért.
Csakhogy bármennyi bűnt követtek is el a keresztesek, a civilizációs lelkület sokkal egészségesebb volt, mint napjainkban. A jámborság címszavával azt akarják ma, hogy a keresztények legyenek balfékek; azt, hogy mivel a politikusokat általában nem a szerzetesek közül toborozzák, a politika mondjon le arról, hogy a keresztény civilizációt képviseli és azt védelmezi. (És a szerzetesek is elvonulva élnek, véletlenek ugyanis nincsenek.)
A keresztes hadjáratok idejében legalább nyilvánvaló volt, hogy még ha egyes ember nem is tudja megugrani a mércét, attól még egyrészt a mércét meg kell őrizni, másrészt magát a civilizációt is.
Pont egy kereszténynek tudnia kéne, hogy a világ morálisan abszurd és tele van ellentmondásokkal. És pont a kereszténység képes azt mondani, hogy ezek az ellentmondások és abszurditások emberi eszközökkel nem oldhatók föl. Minden ellentmondás és képmutatás feloldásával a felvilágosodás és zabigyerekei kísérleteztek látható eredménnyel (bizony, a felvilágosult zsarnokság legfőbb céltáblája volt a társadalom képmutatása).
A moralizáló értelmiség nem azzal foglalkozik, hogy a keresztesek megvédik a zarándokokat, hanem hogy piszkos a kezük. Részegeskednek és ölnek is. Ma persze a nyugati világ élhet azzal a luxussal, hogy nem kell bepiszkolnia a kezét; de kezdjünk csak el a közel-keleti keresztényeknek arról prédikálni, hogy nem harcolni kell, hanem okoskodó kerekasztalokat szervezni a hétköznapi morálról.
Akik felhígítanák az egyházat, azok felbomlasztanák a kereszténységet és a keresztény politikát is. (És mi sem jelzi jobban a világ morális abszurdját, hogy erre pont egy olyan figurának kell felhívnia a figyelmet, amilyen Milo Yiannopoulos: a kereszténységnek ma több férfira és több harcosra van szüksége a nyugati világban, és kevesebb anyámasszony katonájára, akik a társadalmi igazságosságról, a klímáról és az egyenlőségről papolnak.)
Nem kérdés, hogy az a cél, hogy mindenki szent legyen – még akkor is, ha ez keveseknek sikerül. Egyéni szinten ez egy út (Szent Ágoston története talán megvan), ami ráadásul nem is egyenes vonalú és törésektől mentes; közösségi szinten pedig elengedhetetlen a keresztény civilizáció védelme, akkor is, ha nem minden tagja érte el az erkölcsi érettségnek ezt a szintjét.
Jókora abszurd volna, ha azt mondanánk, hogy aki még nem vált szentté, az nem vallhatja magát kereszténynek és nem harcolhat a keresztény kultúra oldalán. És nemcsak abszurd volna, hanem ellenkezne is a kereszténységgel.
Megadja Gábor
A szerző a Századvég vezető kutatója
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
