„A tudományok jótékonyak: meggátolják az embert abban, hogy gondolkodjon.”
Anatole France
Mindaz, amit ezeken az oldalakon eddig írtam a haladó társadalomtudomány bírálataként új megvilágításba kerül egy frissen kirobbant botrány kapcsán.
Három amerikai szerző, James Lindsay, Helen Pluckrose és Peter Boghossian összefogott, és kemény munkával húsz cikket írtak és küldtek be jeles társadalomtudományi folyóiratoknak, melyek kiemelten foglalkoznak a gender-rémálom problematikájával. A szerzők egyébként magukat baloldali liberálisnak tekintik, ám – mint írják – nem tolerálják a nyilvánvaló ostobaságokat, melyek a gender ügyben terjednek. Cikkeik közül hetet el is fogadtak, mire kirobbant a botrány, és kiderült: a közölt cikkek szándékos – sokszor vicces – abszurditásokat tartalmaznak a gender szakzsargon értelmetlen, tartalmatlan fogalmaival leírva.
Volt már ilyen a haladó tudomány történetében. Talán emlékeznek még a Sokal-afférra. Alan Sokal fizikus professzor cikket írt egy nevezetes társadalomtudományi folyóiratba „A határok átlépése – a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel. A cikket annak rendje-módja szerint közölték, majd Sokal előállt azzal, hogy a cikk válogatott marhaságokat tartalmaz, és azért írta, hogy rávilágítson: a posztmodern társadalomtudomány jelentős részt efféle zavaros ostobaságokból áll. Nagy botrány lett, és a haladás akkor azt a taktikát választotta, hogy módszeresen elhallgatta, a szőnyeg alá söpörte a dolgot, ami aztán lassan elült és ma már alig emlékeznek rá.
Most pedig itt van ez az újabb hasonló ügy. Csak hogy a nyájas olvasó tudja miről is szólnak a szerző trió munkái, néhányat bemutatnék közülük.
Az egyik ilyen elfogadott, nagyszerű mű, amely megjelent, arról szól, hogy a nyugati asztronómia szexista és imperialista, és helyette az asztrofizikusok számára a feminista asztrológia tanulmányozását, vagy az interpretatív tánc – különösen a csillagok mozgása és asztrológiai jelentőségük tekintetében – gyakorlását javasolják, továbbá a „feminista és posztkoloniális diskurzusok közvetlen alkalmazását az alternatív tudás és a kulturális narratívák tekintetében”. Megvallom, életem egyik legmegrázóbb pillanata volt, mikor ezt olvasván a retinámba égett a kép, amint Pető Andrea és Paprika Kinga egzotikus fűszoknyában interpretatív táncot lejtenek az obszervatóriumban a csillagok mozgása és asztrológiai jelentőségük tekintetében.
A másik ilyen kiváló írás, amely a Gender, Place and Culture című iránymutató kiadványban jelent meg, a Portland városában élő szukakutyák nehéz sorsáról beszél, akik nemi elnyomást szenvednek el a kutyafuttatóban. Ez igen súlyos vád. Én már látom, hogy néhány év elteltével – mikor már senki sem emlékszik a kacér famellé pisilésekre és egyéb buja felhívásokra – a ravaszabb szukák majd beperelik az addigra módossá vált doberman kanokat metoo miatt. A bíróság pedig a töretlen gyakorlatnak megfelelően, meg is ítél nekik a két zsák Pedigree-t és egy velős csontot. Roppant tanulságos és igen jellemző lesz.
Itt van azután a tanulmányok tán legérdekesebbike. Ebben azt fejtegetik a szerzők, hogy véget kell vetni a galád többségi fehér gyerekek társadalmilag kialakult versenyelőnyének, „kiváltságának” az oktatásban. Erre néhány gyakorlati tanáccsal is szolgálnak, úgyis mint: az ilyenek ne szólhassak az órán, és ha másképpen nem megy, akkor láncolják őket a padlóhoz. Ha pedig tiltakoznak, meg kell mondani nekik, hogy nem érvényesíthetik a kiváltságaikat, mert az nem lenne „igazságos”. A különböző születéskori „előnyök” és „kiváltságok” megszüntetése régi követelése a haladásnak és legváltozatosabb módszereket eszelik ki ezek „megszüntetésére”. Én javaslom például, hogy a szép nők ezentúl burkába járjanak, hogy a feministáknak is legyenek esélyei a szépségversenyeken.
Túl azon, hogy a dolog roppant szórakoztató, elgondolkodtató is egyben. Sokal még csak azon gúnyolódott, hogy a haladó társadalomtudósok olyan matematikai és fizikai fogalmakat használnak, melyekből egy kukkot sem értenek. Itt azonban új minőségről van szó. De akiket ő kinevet, azok legalább hallottak Einsteinről, vagy Planckról. Az újak már ennyire sem viszik, hiszen amúgy is csak megvetendő halott fehér csávókról van szó.
A probléma gyökerei a haladó libsizmus új társadalomtudományokat kitaláló módszertanában keresendők. Valaha ez úgy volt, hogy éles szemmel megfigyelték a társadalmi-emberi jelenségeket, aztán próbálták rendszerezni azokat és a hasonlókat azonos fogalom alá vonták.
A különböző és gombamód szaporodó „társadalomtudományok” ezzel szemben a gnosztikus utat követik. Először jön a megvilágosodás, és ezáltal találnak egy érdekes szót, mint például a „gender”, majd ezután az egész „tudomány” nem szól másról, mint az így megtalált szó magyarázatáról. A „tudomány” így semmi mást nem jelent, mint a megtalált szó interpretálását. És mivel már alapja sincs, bármely hülyeség, vagy az ellenkezője kihozható belőle. A lényeg, hogy igazi baloldali szavak szerepeljenek benne, mint az igazságtalanság, elnyomás, rasszizmus, emberi jogok vagy felszabadítás, amelyeknek az ő használatukban ugyanúgy nincs semmi megragadható értelme. Ekkor biztosan sikere lesz.
A hazai genderizmus nagyasszonya Pető Andrea már sietve kijelentette, hogy a cikkek áltudományos folyóiratokban jelentek meg, és így nem vetnek rossz fényt a tiszta tudományra. Istenem! Mikor egy genderista áltudományról beszél az olyan, mintha a sátán értekezne egyes ördögök bűnös voltáról, aki túltolják a dolgot. Elragadó.
Ingadozom a röhögés és a sírás között.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
