Gáspár Ferencnek most ősszel jelent meg legújabb ifjúsági regénye, a Trianon fiai című, mely nagyrészt a régi Baján játszódik, ott, ahol az író megfogalmazásában a történet úgy áramlik a könyvében, akár a Sugó, vagyis a Sugovica, a Duna mellékága, bent a város szívében. De van egy mai vonulata is a regénynek, a mai Budapesten, és éppen a járvány idején. A könyv megszületésének körülményeiről, és írói ars poeticájáról Borszéki Molnár Dalma kérdezte a szerzőt.
Miért éppen ifjúsági regényt írt, és miért tartotta fontosnak, hogy ezt a műfaji meghatározást még a könyv borítóján is feltüntesse?
– Trianont meghallva, mindig egy súlyos, komoly és felnőttes dologra gondolunk, pedig akkor is éltek fiatalok, akiknek szintén rengeteg nehézséget okozott ez a háború és az azt követő időszak a maga nyomorával, szénhiányával, jegyrendszerével; ám az ifjúság lelkesedése és energiái azért mindig tovább tudták valamiképpen segíteni őket a napi gondokon. Ebben a regényben is van szerelmi szál – nem is egy –, rengeteg kaland, és még egy puska is elsül. Úgy gondoltam, nem árt ráírni a borítóra, hogy ifjúsági, nehogy egy fiatal azt higgye, ezúttal is valami rémesen komoly és elvont dolog kerül a kezébe.
– Miért pont Baján játszódik a történet?
– Trianon kapcsán nemcsak a tragédia jut eszünkbe legtöbbször, hanem a tőlünk elszakított országrészek, és az ott ragadt magyarok nehéz sorsa. Hozzá kell tennünk: teljes joggal. Ám 1918-at követően a mai megmaradt országnak is számos területét elfoglalta az ellenség, és ezekről a területekről aztán nem egykönnyen távozott. Ilyen volt többek között Baja városa és környéke egészen a baranyai részekig, Pécset is beleértve. A szerbek egészen sokáig tartották megszállás alatt ezt a területet, csupán 1921. augusztus végén távoztak innen. Pedig akkorra már mindenki tudott a trianoni békediktátumról, tisztában voltak az újonnan meghúzott határokkal, a bajaiak is azt hihették, fellélegezhetnek, ám a szerbek még mindig maradtak. Ez egy érdekes szenvedéstörténet, és mivel feleségem nagypapája volt a hatvanas években a főgyógyszerész Baján, és számos rokon élt és még ma is él ott; ezért kézenfekvő volt, hogy olyan helyszínt választok, amelyet magam is jól ismerek, hiszen sok vidám napot töltöttünk – főleg nyaranta –, a Sugó partján. Ettől még a könyvben szerepelnek erdélyiek – például Levente, aki egy fontos szereplő, a regénybeli Márta diákszerelme –, és szó esik a felvidéki eseményekről is.
– Hagyományosan, egyes szám harmadik személyben meséli el a történeteket…
– Ebben is újítottam a korábbi ifjúsági regényeimhez képest. Két főszereplője van az új regénynek, mindkettőt egyes szám első személyben írtam meg, így még személyesebb a történet. A jelenben futó cselekményszálat egy tizenhárom esztendős pesthidegkúti kislány, Márta meséli el, míg a bajait a könyvben Kemény Lászlónak nevezett fiú, akit félig-meddig a feleségem édesapjáról mintáztam. Őt Kósa Lászlónak hívták.
– Honnan ismerte meg a Sugó parti város egykori életét? Könyvtárakban kutakodott?
– Sokat köszönhetek a bajai Türr István múzeum ma már nyugdíjas igazgató-helyettesének, Merk Zsuzsannának. Ő irányította rá a figyelmemet többek között a Bács-Kiskun megyei levéltár interneten is hozzáférhető anyagaihoz, melyeket a koronavírus idején „veszélymentesen” lapozgathattam, akárcsak az Arcanum oldalain a korabeli napilapokat. Ezekben rendkívül sok adat, érdekesség van lejegyezve, tulajdonképpen egészen kerek és sokszor hihetetlenül drámai történetek is, melyekből egyet-kettőt szinte szó szerint felhasználtam. Ilyen például a Biczókék Marikájának esete a vele együtt kaszáló orosz hadifogollyal, amiről most többet nem szeretnék mondani, akit érdekel, hogy mi történt, olvassa el a könyvet..
– A Trianon fiaiból még a néptáncáról és népviseletéről híres, de mégis kevesek által ismert székiek is szerepelnek. Honnan az érdeklődés a határokon túl élő magyarok sorsa iránt?
– Tizenegy éves voltam, amikor elolvastam Hunyadi József regényét, a Fekete lovagot, melynek számos jelenete Erdélyben játszódik. Aztán két évvel később, 1970-ben a szüleim elvittek egy buszos körútra Erdélybe. Akkor ezt még a Hazafias Népfront szervezte, talán még az Ibusszal lehetett akkoriban Erdélyben utazgatni, a magánutak meglehetősen rizikósak voltak, bár sokan vállalták ezt a kockázatot. Akkor döbbentem rá még gyerekfejjel, hogy milyen gyönyörű a táj, mennyire csodálatosak az itt élő emberek. Mintha hazaérkeztem volna. Másfelől már akkor szemet szúrt a rengeteg hazugság, hogy a mellénk rendelt és magyarul törve beszélő román idegenvezető románnak hazudja Ady Endrét, Bartók Bélát, sőt, még magát Mátyás királyt is. A felnőttek háborogtak, de nem tudtak mit tenni. Ezenkívül a szegénység is feltűnt. Ha megálltunk valahol, a helybéli gyerekek megrohantak bennünket ceruzákért és rágógumiért. A Fecske cigarettának szintén nagy keletje volt. Így aztán a szeméyles tapasztalat és számos más történelmi regény elolvasása után számomra sohasem volt kérdés, hogy a Kárpát-medencében mindenütt magyarok élnek, legfeljebb az: miképpen kerültek oda.
Mindazonáltal a magam részéről még jóval később sem gondoltam volna, hogy ennyire meghatározó lesz az életemben a határokon túli magyarokkal való találkozás. Hiszen legközelebb már családapaként utaztam Erdélybe, ha jól emlékszem, Anna lányom tizenöt esztendős lehetett akkor. A Hargitán laktunk, Libán-tetőn, onnan mentünk csillagtúraszerűen mindenfelé. Az akkori út a gyerekkorinál még meghatározóbb volt, és nem csupán azért, mert még életben láttuk Farkaslakán Tamási Erzsi nénit, az író legfiatalabb húgát, hogy fürödhettünk a zetelaki víztározóban. Akkor és később, a széki, gyimesi, csiksomlyói látogatások alkalmával tapasztaltam meg, hogy az itt élő emberek túlnyomó többsége minden szegénység és hányatott sors ellenére boldog, mert együtt él a természettel és a Jóistennel. Számára nem kérdés Isten léte, Németh László focihasonlatát idézve benne él, „benne liheg” a csapat „a legtöbb gőzzel és a legszenvedélyesebb odaadással.” Szemedbe néz a székely és jó sokáig el van benne. Hogy egy másik klasszikust, Tamási Áront idézzek: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Ehhez hasonló figyelmet, kedvességet és szeretetet csak Indiában tapasztaltam, ahová feleségem hivatásának köszönhetően 2010-ben jutottam el először, és ahol az emberek számára nem kérdés, hogy mindegyikünkben benne lakik az Isten. Még azokban a „jóemberekben” is, akik valamiért rosszat cselekszenek.
– Az írás mellett azután elkezdődtek a rendhagyó órák, országjárással és a szomszédságban…
Visszatérve a Kárpát-medencére, a sors különös kegyelméből az első ifjúsági történelmi regényem megjelenését követően találkoztam egy lelkes nyíregyházi könyvtárossal, Vraukóné Lukács Ilonával. Akkor kezdtem rendhagyó órákat tartani országszerte és történelmi vetélkedőket szervezni a feleségem segítségével. Ugyanis még gyakorló tanárként olvastam egy különös felmérésről, melyben francia és magyar gyerekeket kérdeztek meg arról, hogy például lesz-e országuk a franciáknak és a magyaroknak háromszáz év múlva, létezni fog-e még a nyelvük, stb. Ezek meglehetősen provokatív kérdések voltak, és a francia gyerekek természetesen kikérték maguknak, fel voltak háborodva azon, hogy valakinek egyáltalában eszébe jut az ilyesmi, hogy megkérdőjelezze a nemzetük, a hazájuk jövőjét. A magyarországi gyerekek viszont azt felelték, hogy nyilván nem lesz ilyen, hogy Magyarország, meg magyar nyelv. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hiszen a történelem oktatás is azt sugallta, hogy mi mindig vesztesek voltunk, lúzerek, ahogy a mai ifjak mondják. Ez természetesen hazugság volt, végig lehet venni a magyar történelmet egészen a honfoglalástól napjainkig, hogy rájöjjünk mennyi fals információ, a tények és összefüggések ravaszul tálalt el- és megcsalása szerepelt a tankönyvekben és a köztudatban, és szerepel még sokszor ma is.
Ezért én a legdicsőségesebb évszázadokról írtam a regényeimet az Anjouktól a Hunyadiakig, mert már Nagy Lajost illetően is rengeteg tévhit él a köztudatban, de azt mégis mindenki tudja, hogy ez volt a virágkor. És még a virágkort is helyre kell tenni, hogy legyen mire igazán büszkék legyünk. Hogy a magyar gyerekek ne gondolják azt, nem lesz magyar nyelv és haza háromszáz év múlva a Kárpátok alatt.
Visszatérve Vraukóné Ilonára, ő vitt el először Kárpátaljára rendhagyó órát tartani, és akkor ez a táj, az ottan emberek is a szívemhez nőttek. Ezt nehéz elmondani annak, aki nem járt ott. Hogy amikor te előadással, órával készülsz nekik, akkor ők másfél órás műsorral fogadnak, tíz-tizenhárom éves gyerekek fejből szavalnak magyar költőktől gyönyörű verseket, népviseletbe öltözve énekelnek, mikor az itthoni iskolákban – tisztelet a kivételnek –, sokszor már csak olvassák a verseket az ünnepségeken. Nehéz elmondani, milyen fáradságos átkelni a határon, hogy ez akkor is megéri, ha rosszak az utak odaát. Nehéz elmondani, hogy a Liszt-díjas barátod, aki már rengeteg felé járt a régi hazában, csak itt, Kárpátalján érezte meg, milyen jó magyarnak lenni és szeretve lenni.
– Kultúrmissziós tevékenységéért kitüntetésben is részesült…
Ha az ember megkapja ezt a kitüntetést: a Magyar Kultúra Lovagjának választják, mint engem 2018-ban, akkor azt fogja érezni, hogy nem érdemelte meg, mert még nem tett eleget. Még várják odaát, még összekapaszkodik a négy széki lány, hogy fekete-piros, fekete táncot járjon. Még írni kell erről sokat és beszélni. És legalább lélekben visszaszerezni, amiről azt hittük, hogy elveszett.
-BoMoDa-
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
