A jobbára már velünk élő, hosszasan elhúzódó orosz-ukrán konfliktus az egyes ideológiák terén is legalább olyan kaotikus, mint más egyéb területen. Aki a „Z” betűt szvasztikának hiszi, vagy aki lassan más betűt sem lát az ábécében, csak a „Z”-t, mert magyar létére valami rejtélyes okból örül az orosz (szovjet) hódítási törekvéseknek, legalább annyira tévedésben él, mint az, aki a jelenlegi ukrán vezetést valamiféle megmentőnek, az európai civilizáció előretolt helyőrségének gondolja. Míg előbbi egy olyan népért szorít, akivel a magyarság még soha jó viszonyban a történelme során nem volt, s akik csak saját önnön törekvéseiket tartják szem előtt, magasról téve bármelyik európai ország sorsára, addig utóbbiak lelkesen küldik vágóhídra Ukrajna fiait (és lányait), miközben ezer szállal kapcsolódnak Izraelhez, vagy éppen ők maguk is zsidó felmenőkkel rendelkeznek. Mindezek fényében szerencse, hogy a magyarság jó része elutasítja a háborúban való bárminemű részvételt akármelyik oldalon.
A helyzet kaotikus jellegének ellenére azért nyomokban felfedezhetünk valós – vagy látszólag valós – ideológiai törekvéseket, világnézet által motivált cselekvéseket is. Ezek természetesen már korántsem számítanak vezérfonalnak, vagy éppen annyira hangsúlyosnak, mint a nagy ideológiai harcok, a 20. század idején, sőt, sokszor csak önigazolás szintjén jelennek meg, de remekül jelzik, hogy bizony még mindig szerepet kapnak egy-egy konfliktus során, így ezeket a háborúkat továbbra sem lehet pusztán gazdasági mutatókkal, vagy éppen (világ)hatalmi törekvések elemzésével leírni.
Ennek szellemében küldték méltó helyre az ukránok a Vörös Hadsereg egyik legnagyobb mészárosának, Zsukov marsallnak a szobrát Harkivban, így az egykori szovjet „hős” szobra már egy szeméttelepen nyaral. Zsukov mindent elért, amit a Szovjetunióban katona elérhetett (még amerikai kitüntetést is kapott), ő volt az egyik vezénylője a Berlin elleni támadásnak, valamint a kurszki csatában is részt vett. Rejtély, hogy miért vártak eddig az eltávolítással, de talán erre mondják, hogy jobb későn, mint soha. Az akciót a Nemzeti Hadtest Kraken nevű akciócsoportja vállalta magára. Előbbi szélsőjobboldali politikai pártként is funkcionál Ukrajnában.
Ezzel párhuzamosan egyébként máshol is nyugovóra térnek a szovjetnek állított emlékművek, így például éppen Munkácson is eltávolítanak egyet, a környéken eltemetett katonák maradványait pedig egy temetőbe helyezik át. Ezt – s feltételezhetően az emlékmű eltávolítását is – már 2016-ban is támogatta a munkácsiak 76%-a, ahogy arra a Kárpátalja.ma emlékeztetett.
Tehát az orosz-ukrán konfliktus közepette megkezdődött Ukrajna felszabadítása a szovjet örökség terhétől, amelyet természetesen a fegyveres konfliktustól függetlenül üdvözlendőnek és támogatandónak tartok. Beszédes azonban, hogy a vörös mocsok kisöprése egyáltalán nem felülről irányított, nem Ukrajna hatalmi elitjének politikai döntése volt, hanem a helyi nacionalista, jobboldali erőké. Azoké, akik ezzel párhuzamosan az ország jelenlegi, korrumpálódott politikai vezetéséért a vérüket hullajtják a harcmezőn és ezrével esnek áldozatul a harcokban. Persze, életszerűtlen lenne azt várni, hogy ezek az emberek ne fogjanak fegyvert, ha egy idegen haderő rájuk ront, de mindenképpen szükséges elvonatkoztatni az ukrán politikai elit és úgy általában az ukrán nép motivációját és céljait. Ezt a hazai sajtó egyáltalán nem teszi meg, legyen szó baloldaliról, vagy kormánypártiról.
Orosz részről természetesen tovább él az a szovjet romantika, amelyről portálunk hasábjain is többször beszámoltunk már. Ráadásul közeleg a II. világháború végének (európai hadszíntér) évfordulója, amelyet az oroszok eddig is megünnepeltek, s amelyet most nyilván összekötnek majd az Ukrajna elleni invázióval is. Addig is a már megszállt területeken több helyütt szovjet zászlókkal találkozhatunk. Ez persze még az ártatlanabb verzió, a nők megerőszakolását (amely már önmagában elítélendő) is „náci kurva” kijelentésekkel nyomatékosítják az orosz katonák, jelezve, hogy a kommunista szakzsargon még a legalsó körökben is él és virul.
Az ukrán nemzeti öntudat szerves része a szovjet- és kommunizmusellenesség, teljesen érthető okokból. Orosz részről a szovjet romantikát a „dicső hódításokkal” és a Szovjetunió erejével szokták magyarázni (hazai körökben is), amely érvek több szempontból is sántítanak. Egyrészt a szovjet rendszer magát az orosz népet is megnyomorította, másrészről pedig sok orosz harcolt a Szovjetunió ellen is (Szovjet-Oroszország születésének pillanatától kezdve, nem kizárólag a II. világháború során), így a Szovjetunió fennállását, mint orosz konszenzust elfogadni igen nagy ferdítés, a józan ész határain belül legalábbis.
Putyin és Oroszország hatalmi elitje persze másként fogja fel a kérdést, manapság úgyis divat, hogy a mindenkori vezetés burokban él, és élesen elválasztható magától a néptől (lásd Ukrajna esetében is). Az orosz vezető dédelgetett világhatalmi álmait ugyanis tökéletesen megtestesíti a Szovjetunió öröksége, mint ahogy egyébként a cári Oroszország emléke is. Előbbi azonban nem csak közelebb van hozzánk időben, de az ellenségkép megteremtésére is hasznosabb, hiszen nagyrészt azok állnak most Oroszország útjában, akik a hidegháború idején is. Ezenfelül Ukrajna „nácítlanítását” kvázi orosz belügynek fogják fel, ahogy azt már a diplomácia szintjén is többször nyomatékosították (ne avatkozzanak be idegen országok, tartsa távol magát a NATO stb.).
A kérdés már csak az, hogy Vlagyimir Putyin meddig képes elmenni azért, hogy megkapja a hőn áhított „szeletét” a globális „tortából”.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
