Ideje kijózanodni

Ideje kijózanodni

Hasadozik a szívünk, valahányszor azt látjuk a híradásokban, ahogy mentik a koalákat vagy éppen a kengurukat. Állatok és növények pusztulnak el, válnak a lángok martalékává. Ausztrália ég, és félő, hogy legnagyobb értékei, különleges flórája és faunája is odaveszik, nem csupán embertömegek otthona. A számok is egyre-másra röpködnek, egymilliárd egyedre teszik az állatállományban esett kárt. Eddig. Mert ha a tüzet nem oltja ki az égi áldás, pénzben ki nem fejezhető lesz a kár.

Az apokalipszis – egyesek szerin – már régen elkezdődött. A mozaikok csak nekünk a fejünkben nem állnak össze képpé. A bozóttüzekből bizonyára nem véletlenül lett most egy hatalmas tűzvész… Az a sok áradás, az özönvízszerű esők, a hatalmas erejű hurrikánok, a jéghegyek olvadása mind egy-egy kockát jelentenek a mozaikképben, mely lassan, de biztosan kezd formát ölteni. Micsoda szegényes örökséget hagyunk itt utódainkra!

Hozzáértők szerint az emberiség utolsó száz éve zsákmányolta ki annyira a Földet, hogy az kezdi megadni magát. Kellett nekünk ipar, intenzív mezőgazdaság, nagyvárosok, utak és ehhez sok hely! Ész nélkül folyik a harc azért, hogy még több legyen mindenből. S persze haszonból, mert a pénz az, ami a világot mozgatja.

Akik a kártyákat keverik, azok nem látják, vagy inkább nem akarják látni, hogy annyit fogyasztunk, hogy lassan már a Földet is elfogyasztjuk. A politikusok pedig klímacsúcsokon próbálnak szabályokat hozni, hogy mentsék a menthetőt…

Ideje kijózanodni. Azt csak a Jóisten tudja, mi vár ránk a következő tíz, húsz, ötven vagy száz évben. Vannak, akik szerint az emberiség napjai meg vannak számlálva. Lehet, ám addig sem ülhetünk ölbe tett kézzel és várhatunk a megváltásra. Mert a természeti katasztrófák egyre sűrűbbé válnak, pörög a lemez, fogy az idő. Nem várhatunk arra, míg a jól fizetett nyakkendős hölgyek és urak, valahol egy hatalmas konferenciateremben kimondják az át vagy a bét, arra meg aztán végképp nem, mikor fog önként és dalolva lemondani pénzforrásairól bármelyik csúcsmágnás. Nekünk kicsiben kell elkezdenünk. És ez lemondásokkal jár.

Gondoljunk csak bele, micsoda luxus, hogy mi még a vécét is ivóvízzel öblítjük le, s jár nekünk a kádfürdő, miközben a világ víztartalékai vészesen fogynak, és van, ahol szinte szomjan halnak az emberek. Nekünk kell a klímás lakás, télen pedig a trópusok, szobánk falain belül. Telepakoljuk a bevásárlókosarat meg a hűtőt, aztán a felét kidobjuk. Miközben a világ több részén éheznek. Tonnaszámra gyártjuk a szemetet és egyre csak azon morgunk, évről évre drágább a szeméttdíj.

Egyet kellene megtanulnunk, kevesebb is elég. Mindenből.

Hírdetés

A környezettudatos életmód mostanában egyre gyakrabban ragozott szókapcsolat.

Azt jelenti, hogy átgondolom, mire és hogyan van szükségem.

Kell-e még egy téli kabát a már meglévő öt mellé és mondjuk, nejlonzacskó helyett nem rakhatnánk-e a kiflit vagy a gyümölcsöt vászontasakba? Odafigyelünk-e arra, hogy a kommunális hulladékba ne kerüljön pillepalack, konzervdoboz vagy éppen üveg? Elég lesz-e reggelire 20 deka párizsi, 40 helyett? Elzárom-e csapot fogmosás közben? Érdemes lenne-e a gyepes udvar egy részét felásni és ott kis konyhakertet létrehozni? Az autóból át tudunk-e ülni a vonatra vagy a buszra, esetleg veszünk-e egy bringát, hogy azzal kerekezzünk naponta munkába és vissza?

Némi komfortvesztés és szemléletváltás kell csak ahhoz, hogy a dolgok beinduljanak, és folytatódjanak.

Akár faültetésben, vagy regionális piacokban, esetleg a cserekereskedelemben. Amire már nincs szükségem, odaadom másnak. Cserébe, ő meg azt adja, ami neki már nem kell. Kidobni alig lenne szabad valamit. Eleink sem tették. A kinőtt ruhát továbbadták vagy átszabták. Ennek ma sincs semmi akadálya. Szekrénytakarításkor szortírozzunk, amit lehet ajándékozzunk el. Ami az asztalra kerül, annak nagy részét magunk is ki tudjuk termelni, persze ehhez az kell, hogy olykor-olykor megfogjuk a kapa nyelét. De legalább tudjuk, hogy mit eszünk. Nincs annál finomabb, mint a saját paprikából és paradicsomból, házi tyúktojással készített lecsó!

A klímaváltozástól való félelem, vagyis a klímafrász ma már akár komoly pszichiátriai diagnózis is lehet. A világvége hangulat azonban nem segít rajtunk.

Nekünk saját magunknak kell megpróbálni magunkat kihúzni a csávából. Egyesek, az okosok szerint, ha nem változtatunk, csak rosszabb lesz és kényszerülni fogunk olyan dolgokra, amit ma még elképzelhetetlennek tartunk.

Az a bizonyos homokóra pedig pereg és az idő most nem nekünk dolgozik.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »