Ha bárkinek is kétségei lettek volna azzal kapcsolatban, hogy ki is akarta, provokálta ki, és kívánja folytatni az Ukrajna területén zajló (és sajnos egyre csak terebélyesedni látszó) háborút, akkor csak figyelje a szembenálló feleknek a tűzszünetre, illetve a béketárgyalásokra vonatkozó nyilatkozatait. Orosz részről számos alkalommal megerősítették, maga Vlagyimir Putyin is kijelentette: készek tárgyalni úgy Ukrajnával, mint az USA vezetőivel. Ezzel szemben Zelenszkij és más, Ukrajna élére állított bábfigurák egyértelműen és világosan kizárták a béketárgyalások lehetőségét. Hasonlóképpen nyilatkozott az amerikai elnök is. Mi több, a globális világhatalom részéről immár Putyin eltávolítását követelik, és az orosz hadsereg teljes körű kivonását nemcsak az orosz többségű Donbasz területéről, de a Krím félszigetről is. Sőt, jóvátétel címén kívánná törvényesíteni Oroszország kirablását a világuralomra magát egyedül hivatottnak képzelő csoport és a járszalagjukra kötött úgynevezett gazdasági-politikai „elit”. De nyugati politikusok és az ukrajnai vazallus-állam élére állított személyek fejében már az „orosz politikai és katonai vezetők felelősségre vonásának” agyréme is fölmerült.
A második világháború igazi történetét ismerőknek alighanem „deja vu” érzésük lehet most, a Nyugat vad kardcsörtetését látva. Hasonlóképpen viselkedtek ugyanis a szövetségesek a második világháború idején. Adolf Hitler Lengyelország lerohanását (és felosztását) követően tett egy látványos békeajánlatot Nagy-Britanniának. Majd miután Franciaország is meghódolt a német hadsereg előtt, 1940 nyarán újabb német békefelhívás következett. (Egyes megalapozottnak tűnő vélemények szerint a Führer azért állította meg haderőinek Dunquerke felé történő előrenyomulását néhány napra – egérutat biztosítva ezzel sok-sok ezer angol és francia katonának -, hogy ily módon egyengesse az utat az esetleges angol-német béketárgyalások előtt.) A nyilvánosan közzétett (de titkos csatornákon keresztül is a britekhez eljuttatott) német kiegyezési ajánlat lényege a következő volt: a Német Birodalom új határai érintetlenek maradnak, a Harmadik Birodalom lesz Európa első számú hatalma, cserében pedig a németek garantálják a Brit Birodalom fennmaradását.
A brit politikai elit soraiban voltak hívei a Német Birodalommal történő kiegyezésnek. Ugyanakkor az ellentábor érvei is súlyosak voltak: hiszen egyrészt legalábbis a müncheni értekezlet óta kétséges volt, meg lehet-e egyáltalán bízni Adolf Hitler ígéreteiben, másrészt pedig a britek attól is tartottak, hogy évek, évtizedek múlva az erős, egységes, Európát gazdasági-politikai befolyása alatt tartó Németország a Brit Birodalom riválisa lesz a világ más térségeiben is. Az akkori német vezetők pedig esetleg nem fogják tartani magukat Adolf Hitlernek a „Brit Birodalom létének biztosítására” vonatkozó ígéreteihez. Azonban a hitleri békeajánlatra adandó válasz kérdése akkor már nem a brit politikai elit soraiban dőlt el. Hanem, ahogy manapság PC-nyelven mondani szokás, Amerikában. A PC határait feszegető nyelven kifejezve: a központját az USA-ba áthelyező „megnevezhetetlen háttérhatalom” mondta ki a megfellebbezhetetlen verdiktet, ami úgy szólt, hogy szigorúan tilos mindenféle egyezkedés Adolf Hitlerrel, csakis a „feltételek nélküli fegyverletétel” fogadható el német részről, az egykori birodalmat pedig a győzteseknek meg kell szállni. Vagyis egyszer és mindenkorra fel kell számolni a „Németország részéről fenyegető veszélyt”! A brit elitek – beleértve talán magát Churchillt is – aligha voltak tudatában a ténynek: az a bizonyos globális pénzügyi háttérhatalom a Brit Birodalom fölött is megkongatta a lélekharangot. A nemzetek feletti, önmagát a világuralomra kiválasztott „deep state” ugyanis immár az USA-ra támaszkodva, az USA pénzével, hadseregével, a „szabadság és demokrácia terjesztésének” teljességgel hamis örve alatt kívánta világuralmi ambícióit megvalósítani. A Brit Birodalomra tehát többé nem volt szükség. Fel is áldozták az igazi és félelmetes rivális, a Német Birodalom elleni harcban! Hiszen ha 1939/40 folyamán megtörténik a német-angol kiegyezés, akkor nem került volna sor az angol városok tömeges bombázására (mint ahogy természetesen a német városok bombázására sem), sok millió brit és persze magyar, német, orosz és más nemzetiségű katona és civil maradt volna életben, és még a Brit Birodalom sem esett volna szét történelmileg oly rövid idő alatt.
Persze hogy miként alakult volna a gyarmatok sorsa az angol-német kiegyezés, és a Brit és Német Birodalom fennmaradása esetén, nem tudhatjuk. Miképpen fogas kérdés az is, hogy ha London és Berlin a fentebb vázolt feltételek alapján egyezséget köt egymással, vajon Adolf Hitler akkor is megtámadja-e a Szovjetuniót. A legtöbb történész szerint Hitler fő ellenfelének nem is a nyugati hatalmakat, hanem a Szovjetuniót tartotta: részben a Lebensraum kiterjesztésének szándéka miatt, részben ideológiai okokból, a fehér civilizációt fenyegető bolsevizmus megsemmisítésének célját szem előtt tartva. Talán így van. Akadnak azonban történészek, akik a szerint amennyiben Nagy-Britannia nem folytatta volna a háborút Németország ellen, a Szovjetunió sem állt volna elő újabb és újabb területi követelésekkel. (Molotov 1940. novemberi berlini látogatásán valósággal sokkolta vendéglátóit az újabb szovjet igények listájával, nem sokkal ezután adta ki a parancsot Adolf Hitler a Barbarossa-terv elkészítésére.) Vagyis a Brit Birodalom támogatása nélkül a „vörös cár” is megszelídült volna, legalábbis a nemzetközi porondon. Ebben az esetben talán a „vörös rém” kevésbé tűnt volna fenyegetőnek, így elmélyülhetett volna a német-szovjet együttműködés. (Amit viszont a világhatalmi szerepre „kijelölt” USA persze semmiképpen sem tűrt volna el.) Ne felejtsük el továbbá azt sem, hogy a Szovjetunió elleni német támadás egyik döntő oka az alábbi megfontolás volt a német vezetők részéről: amennyiben a számos okból gyengének tűnő Szovjetunió fölött sikerül gyors diadalt aratni, Nagy-Britannia, elveszítvén egyik lehetséges szövetségesét, egymagában nem folytatja a háborút, és békét köt Németországgal. (Habár nem sokkal az offenzíva kezdete után Hitlert kétségek fogták el: „A háború olyan, mint benyitni egy sötét szobába. Sohasem tudhatjuk, mit találunk ott.”) De, mint tudjuk, a történelemben a „mi lett volna ha” kérdését boncolgatni sok sikerrel nem kecsegtet. (De tanulságokkal igen.)
A „megnevezhetetlen” pénzügyi elit világuralmi törekvéseinek útjában a második világháború előtt a Német Birodalom állt, annál is inkább, mert nem volt elképzelhetetlen (hiszen meg is történt) a német-orosz megegyezés sem. Márpedig, mint arra számos elemző rámutat: a 20. század folyamán a globális háttérerők szigorú felügyelete alatt álló Amerikai Birodalom számára az igazi rémálom az orosz természeti erőforrások és a német technológia és tudás egyesülése volt. Még a háttérhatalom köreiben otthonosan mozgó geopolitikai szakértők is (így például Zbigniew Brzezinski is) leírták: az „eurázsiai birodalom” (ami nem feltétlenül egységes államot, hanem szoros német-európai-orosz együttműködést jelent) létrejötte esetén az USA – vagyis a rajta élősködő pénzügyi elit – képtelen lesz uralni a világot, az Egyesült Államok pedig, az amerikai kontinensre bezárva, másodrangú hatalommá válik, esetleg szét is esik. A Földgolyó feletti kizárólagos uralom megszerzésére törekvés korántsem véletlen a pénzügyi háttérerők részéről: a globális kapitalizmus hitelpénzrendszeren alapuló parazita gazdasági berendezkedése csakis a világ teljes erőforráskészletének birtokában működtethető – mindaddig, amíg az erőforrások elfogynak, vagy a természetet teljességgel tönkre nem teszik.
Napjainkban ugyanaz a minden erkölcsi megfontolás híján lévő világerő adja ki a jól ismert parancsot a rövid pórázon vezetgetett politikusoknak és propagandistáknak, mint a második világháború idején. Az utasítás most így szól: Oroszországgal nem szabad tárgyalni, csakis az orosz haderő teljes visszavonulása esetén jöhet szóba egyáltalán a kapcsolatfelvétel a szemben álló felek között. De hallani már a célzásokat – és nem csak a dróton rángatott Zelenszkij szájából – Putyin és a „háborús bűntettek elkövetésére a parancsot kiadó orosz politikusok és katonai vezetők felelősségre vonására”, az „Oroszország részéről fizetendő jóvátételre” vonatkozóan is. (Oroszország katonai megszállása még nem került szóba, bár alighanem csak az orosz atomerő miatt nem emlegetik.)
A Földgolyó népeit kizárólagosan irányítani kívánó nyugati globális bankárelit a 20. században – Oroszország segítségével – két világháború során végleg felszámolta a világuralmi őrületének útjában álló Német Birodalmat. (De magát a német népet is el kívánja tüntetni, biztos, ami biztos alapon – a folyamat napjainkban is zajlik. Más európai népeknek sem kegyelmeznek.) A baljós jelek arra utalnak, hogy miként a 20. század a Német Birodalom megsemmisítésének százada volt, a 21. században Oroszország került a „pénzügyi háttérhatalom” célkeresztjébe. Ha az Orosz Birodalom elpusztításához is annyi idő, annyi vér, szenvedés, fegyver kell, mint Németország kivéreztetéséhez, nagyon sötét jövő vár ránk. Főleg, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, amellyel persze a globális nyugati bankárelit is tisztában van: Németországgal ellentétben Oroszország atomfegyverekkel rendelkezik, és egyáltalán nem zárható ki, hogy amennyiben súlyosan sarokba szorítják, használni is fogja nukleáris ütőerejét. (Hogy ez utóbbi, borzalmas következményekkel járó eshetőségre nézve milyen forgatókönyvet dolgoztak ki a „megnevezhetetlen háttérhatalom” köreiben, egyelőre rejtély.)
Ne legyenek kétségeink: a „ragadozó Nyugat” következő célpontja Kína lesz. A német (tágabb értelemben európai) – orosz szövetség, vagyis az eurázsiai együttműködés rendszerének végleges megsemmisítése figyelmeztető jel elsősorban Kína, de más, függetlenségüket részben vagy egészben még megőrző, netán az elveszett szuverenitásukat visszaszerezni kívánó országok számára is: össze kell fogniuk, és együttesen kell fellépniük a „többpólusú világrend” megteremtése érdekében. Egy olyan világ megteremtése érdekében, melyben nem egy kiválasztott pénzügyi oligarchia uralkodik hitelpénze és brutális hadserege révén a Földgolyó népei felett, és amelyben a kisebb-nagyobb nemzeteknek egyaránt jut gazdasági és népi erejükhöz méltó élettér.
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
