Ha azt mondom, hogy nagy költségvetésű, magyar történelmi film az elmúlt pár évből, nem gondolom, hogy létezik olyan ember a Földön, akit ez a pár szó elégettséggel tölt el, vagy különösebben pozitív érzékeléseket keltene benne. Az Aranybullától még mindig rémálmaink vannak, és ha bizonyos fokig ide soroljuk a Blokád című filmet – miért ne tehetnénk, elvégre ma már történelemnek számít – akkor sem járunk sokkal jobban.
Vicces, mert a Hadik című alkotás az előző két delikvenshez képest egyáltalán nem lett rossz – erről majd később –, de azért még egy filmelemzés írása közben is kibukik belőlem a közélettel foglalkozó publicista, épp ezért jobb is, hogy vártam e kritika megírásával. Számomra ugyanis Hadik helyett egyértelműen elvitte a showt az a tény, hogy a „rendszerkritikus értelmiségi” Molnár Áron (aki ezt eddig nem tudta volna, és ezzel együtt boldogabb élete volt, most megfosztom ettől – a noÁr mozgalom alapító arcáról van szó) nemhogy nevét adta egy 2,4 milliárd forintos állami támogatásból készült filmhez, de konkrétan vállalta benne az egyik főszerepet is.
Persze nem én voltam az egyetlen, akinek ez feltűnt, és valószínűleg annyian felkérdezhették – jogosan, hogy Molnár kénytelen volt megírni egy fájdalmasan hosszú Facebook-bejegyzést, amelyet igazából magyarázatnak szánt, de inkább elég izzadságszagú magyarázkodás lett belőle. E szerint Molnár Áron „véletlenül” került a filmbe, mert „nem ment át”, ki is ő valójában. Egyrészt tetszik ez a magyarázat, mert elismeri a saját jelentéktelenségét, másrészt pedig szinte egészen biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Ezzel nem azt akarom cáfolni, hogy a nagypolitika szempontjából Molnár ne lenne jelentéktelen, hanem kizártnak tartom azt, hogy ne világítanának át mindenkit legalább ezerszer és szűrnék ki a legkisebb gikszert is egy ekkora projekt esetében. Magyarul hiába volt Molnár számára „izgalmas a forgatókönyv” és „valódi kihívás” a figurája (a filmben Gvadányi Józsefet, Hadik ifjú, hűséges, ám annál idegesítőbb tisztjét alakítja), egészen biztosan nem „véletlenül” került be, mint ahogy ő sem az „izgalmas felütés” miatt igyekezett szerepet kapni a filmben (bejegyzése végén azért még belerúg egyet Szikora János rendezőbe, csak úgy „hálából”, gondolom). Most viszont, hogy ezt így megtárgyaltuk, kanyarodjunk vissza a filmhez.
Aki látta már, azok jelentős része szerintem egyet fog velem érteni, aki meg még nem, azt felkészítem rá, hogy a Hadikkal kapcsolatban senkinek ne legyenek elvárásai, és akkor jól fog szórakozni. Tényleg. Tudom, ez sokszor túl nagy ár – legalábbis számomra – de ez a setting, amely Mária Terézia korába kalauzol minket, pont alkalmas erre, olyan – a magyar történelmet ismerve rendhagyó – korszakról beszélünk ugyanis, amikor az Udvar és Magyarország között – úgy nagyjából – jó volt a viszony. Persze a megrögzött Habsburg-ellenesek most feszítenének keresztre, de ez tényleg egy olyan korszak volt történelmünk során, amely nagyobb felháborodások nélkül is filmvászonra vihető, és nem áll fenn a lehetőség, hogy pont a lényeget hagyják ki – akár szándékosan, akár egy reflexszerű „öncenzúra miatt” – mint például a Blokád, vagy éppen a Béke – A nemzetek felett esetében. Magyarul elrontani „csak” úgy lehet, ha konkrétan a film maga rossz. Nos, véletlenül sem az év filmje, de rossznak sem mondanám.
Adva van Hadik András, híres történelmi személyiségünk, remek huszárunk és hadvezérünk, aki Mária Terézia zászlói alatt harcolt az osztrák örökösödési háborúban, majd a bécsi udvarhoz továbbra is hűségesen, harcolt a poroszok ellen a hétéves háborúban is (1756-1763). Hadik e háború elején egy kockázatos hadi vállalkozás keretében feldúlta a Porosz Birodalom szívét, Berlint. Mindezzel nem csak Hadik kalandos élettörténetének egy szeletét írtam le, de konkrétan a film teljes cselekményvázát is. Ebből pedig sejthetjük, hogy a dolog nincs túlgondolva.
A kalandfilm elején ütközet – például porosz elitegységek, a „halálfejes alakulat” ellen – majd Mária Terézia kiadja az ukázt Hadiknak, aki huszárjaival és az időközben feltűnt szász zsoldosokkal már indulhat is kalandos útjára Berlin irányába. Spoilerezni nehéz, mivel egy történelmi feldolgozásról beszélünk, így nyugodtan elmondhatom, hogy az akció végül sikeres lesz, Hadikék hazatérnek, Mária Terézia kitünteti, az intrikus udvari politikus-hadvezérek megkapják méltó „jussukat”, és mindenki boldog. Vége.
Aki tehát ennyit és nem többet, egy laza kalandfilmet akar látni nulla elvárással mondjuk egy könnyed hétvége délután (én is ilyen időzítéssel néztem meg, higgyék el, működik), ott nem lesz baj, aki azonban magasztos, szövevényes történetet, mélyen kidolgozott szereplőket, vagy véres csatajeleneteket szeretne, csalódni fog. Ugyanis a Hadik egy – nincs jobb szó rá – „lazán magyaros” kalandfilm, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Előbbire egyébként a film sokszor tesz is vicces utalásokat (mint például amikor a porosz gyerekek a „huszár-babát” püfölik), és a 12-es karika sem hiába virít a film mellett. Hadik történetét mindenkivel szerették volna megismertetni (nyilván oktatási célzattal), ami sajnos – az én elvárási szintemen – a csatajelenetek rovására ment. A potenciálisan véresebb történéseket – például egy-egy tőrdöfés, kardszúrás végeredményét – egyszerűen nem jelenítették meg, „elkapták a képet”, hogy a túl sok vér látványa ne sokkoljon senkit, az ágyúk sem tépnek szét egy katonát sem cafatokra, de azoknál a képkockáknál, ahol a helyzetből adódóan nem lehetett az ábrázolást teljesen megúszni is, igyekeztek úgy megoldani a dolgot, hogy a lehető legkevesebb „lehetséges sokk” érje a nézőt, ha értik, mire gondolok.
Nem meglepő, hogy a csatákon kívül maga a történet is a „nagy átlaghoz” lett igazítva, mondjuk a korszak- és témaválasztás e szempontból is szerencsés volt. Ami még zavart, az a kissé túl sok menetelős, lovaglós jelenet (itt sokszor el sem tudtam dönteni, mekkora létszámú a haderő, mert néha csak pár katona rohangált a susnyásban, Berlin előtt meg felállt egy egész hadtest), illetve az, hogy teljesen következetlen volt az, ki milyen nyelven beszél. Utóbbit igazából le sem tudtam követni, a poroszok egymás között németül beszéltek, de a porosz uralkodó hitvese (akit egyébként egyáltalán nem ábrázoltak negatívan, sőt…) Hadikkal magyarul kommunikált (vagy csak a film jelenítette meg így) és a bécsi udvarban is magyarul társalogtak (de az is lehet, hogy németül, csak az egyszerűség kedvéért magyar nyelven jelenítette meg a film, mert túl sok lett volna a német szöveg). Ez nem annyira zavaró hiba, de egy-egy félmondattal igazán fel lehetett volna oldani ezt a kérdést, nem lett volna olyan iszonyatosan nehéz.
Összességében tehát egy „oké” kalandfilmet kapunk a Hadikkal, ami igazából egy magyar imázsfilm is „bátorságról, lehetetlen küldetésről, önfeláldozásról”, ami igazából egyáltalán nem baj, de ennyi. Ebből következik, hogy nincsenek árnyalt karakterek, tényleges, a filmet végigkísérő, szereplők közötti feszültségek (ezt hivatott egy udvari intrika feloldani, félsikerrel), meg úgy egyáltalán semmi más, ami kívül esik Hadik megjelenítésén, a „huszáros lazaságon”, vagy a csetepatékon. Ez 2,4 milliárd forintból édeskevés, de állami pénz ide vagy oda, egy filmnél sosem az az elsődleges fokmérő – hiába terel ebbe az irányba az anyagias társadalom – hogy mekkora összegből készült, hanem, hogy jó-e, vagy sem. Ugyanez igaz arra is, hogy az alkotás hogyan teljesít a kasszáknál, az ugyanis nem egyértelmű lenyomata a film milyenségének – főleg ezzel a mai közönséggel. Attól függetlenül, hogy anyagiak tekintetében többet termel-e a film a ráfordított költségeknél vagy elhasal, lehet jó vagy rossz, nem ez az adat fogja megmondani (nem egyszer történt már meg, hogy e túlzottan materiális nézet miatt nem kapott folytatást egy-egy remek film – vagy éppen videójáték). A Hadik persze a közelében nincs annak, hogy visszatermelje ezt az összeget és az összképet látva azért összehúzhatjuk a szemöldökünket a 2,4 milliárdon, de ha valaki szerint ez a film pocsék, elfogadom a véleményét, csak ne az legyen az érv rá, hogy mekkora összegből készült.
A Hadik tehát nem váltja meg a világot, nem „marad veled” a film évekig, de ebben a mezőnyben végül is egynek elmegy, különösen, ha az Aranybullára gondolunk. Ha ezt így képesek vagyunk elfogadni, egész jól szórakozhatunk a film 108 perce alatt.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Ajánlom ezeket a kritikákat is:
– Mészárolnak az agojie-k – gondolatok a The Woman King – A harcos című filmről
– Sztereotípiák fogságában – Gondolatok a Becsúszó szerelem című filmről
– Alacsonyan repülnek a klisébombák? – Gondolatok a Midway című filmről
– Démoni vigyor – Gondolatok a Mosolyogj című lélektani horrorról
– Halott világ – Gondolatok a Ne nézz fel! című filmről
– A frontkatona sanyarú sorsa – gondolatok a Nyugaton a helyzet változatlan (2022) című filmről
– Jóval több mint gyilkolászás – Gondolatok a M3GAN című filmről
– Nincs kiút – gondolatok A platform című filmről
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
