A pincérangyal el sem tudta képzelni mi folyhat és mi ez a nagy és szokatlan jókedv, az amúgy is mindig jókedvű és gondtalan Mennyországban.
Odalibbent hát az asztalhoz és mosolyogva kérdezte: – Min vihogtok úgy, mint a földi emberek?
Az asztaltársaság még mindig nem volt képes arra, hogy válaszoljon, de ujjal mutogattak a hatalmas kivetítőre, amely a földi eseményeket mutatta be a kávéházban.
A pincérangyal odanézett és még mindig nem értette miről lehet szó… hiszen a monitoron egy igen hülye arcú bábfigura volt, alatta koszorú…
– Mi történik most éppen? – kérdezte a pincérangyal. –
Szobrot avatnak valami elmebetegek odalenn. A Jancsi szobrát… mutatott Horthy Milkós, későbbi kormányzó elődjére, aki csendben kortyolta reggeli kávéját és csak most nézett fel a monitorra.
– Ez volnék én ma a magyarok szemében? – de dühroham helyett ő is nagyot kacagott a látványon. – Addig jó, amíg nem engedik, hogy nekem is szobrom legyen… azt képzeljétek el, mivé válnék egy ilyen szoboralakban. Hálás is vagyok azoknak, akik ellenzik. Szegény János! Hol egy ostoba filmmel, hogy egy ilyen förmedvénnyel akar tisztelegni neked a hálás utókor… – ült vissza a székére Horthy.
– Foky Ottó is megérkezett közben, s rácsodálkozott a képernyőre… – én nem emlékszem, hogy ilyet csináltam volna… biztosan nem. Mi ez? – kérdezte a többieket.
– A Hunyadi Jancsira emlékeznek a mostani magyarok meg a rácok Nándorfehérváron… és ez a szobra… – nevette el magát megint Kapisztrán János… – ha ilyenek lettek volna, hát én bizony a röhögő görcstől egy imát sem tudtam volna elmondani. De el sem indultam volna Itáliából toborozni.
Mátyás király nem is nevetett, nem is volt haragos. Inkább szomorúan nézte a koszorúzást. – Szegény magyarok. Ennyi maradt nekik belőlünk. Pedig mi jót akartunk. Azt, hogy a világ végezetéig keresztény Magyarország legyen, s keresztény magyarok lakják. Olyanok, akik tisztelik az elődöket, akik nem gúnyolják a hősöket, és akik nem mennek el állami vezetőként egy ilyen gúnyfigura-avatásra azon a napon, amikor a magyar történelem egyik legnagyobb csatájáról emlékezik a világ… ha még emlékezik, ha még szólhatnak a harangok… – majd legyintett egyet és töltött egy kupa bort…
Lassan a jókedv elszállt. A mókázás és a kacagás alábbhagyott, mert megértették Mátyás szavait. Egy nevetséges figura komoly szoboravatásával gúnyolták ki – művészi módon – Európa megmentőjét azok, akik Európa megmentőinek gondolják magukat, miközben arra sem képesek, hogy saját magyar elődeiket alázattal tiszteljék, s méltó emléket állítsanak neki.
Szomorú lett a mennyei kávéház, hiszen nemrégiben egy hősi temetőt gyalázott meg a Magyarországot megszálló egyik hatalom, majd a római pápa látogatásával alázták meg a székelyeket, most meg Hunyadi Jánost gúnyolták ki a legmagasabb állami szinten.
Egyedül Szent László mosolygott a bajsza alatt. Hangosan, de magának mondta csak, amit mondott: – Ha a magyar a sok ostobaságával és önmaga ellen való támadásával szemben ezer éve itt lehet a Kárpátok gyűrűjében, és még él, létezik, akkor ez a karikatúra-avatás sem árthat neki sokat. Túléli ezt is a magyar. A pápát meg helyre kell tenni, ahogy én tettem annak idején… Igaz, ma se király, se kormányzó, se főpap… de lesz, ha kell… – zárta a meditálást László király.
A nemrég felvett kávéházi takarítónő filozófikusan, de a társaságot lenéző mosollyal csak annyit mondott, két söprés közben: – „Ez egy tündérmese, de ha ismétled a tündérmesét minden nap minden újságban, és minden rádióállomáson, végre az emberek elhiszik, hogy ez igaz.”
Stoffán György
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
