Manapság úton-útfélen azt hallani az ellenségeinktől, hogy ők filantrópok, emberbarátok, humanisták, és amit tesznek, pusztán azért teszik, hogy a világon jobbítsanak. Nagy valószínűséggel ezt ők sem hiszik el magukról, ha meg mégis, az eredmény a részünkről ugyanaz.
Amikor alanyt kerestem a Lapszemle-rovat következő részéhez, és elolvastam a szóban forgó publicisztikát, ismét és sokadszorra az jutott eszembe, mennyit nem változott a világ a múlt évszázad első feléhez képest. Ugyanazok a háttérhatalmi erők, ugyanazok a bábfigurák igyekezték aláásni az európai rendet, és mindez olyan mértékben jogfolytonos a mostani káosszal, hogy több esetben a sátáni tettek végrehajtói ugyanazokból a családokból kerülnek ki, mint korábban – természetesen több generációval később.
Ugyanazok a humanista lózungok, ugyanazok a hazugságok a világ „demokratizálásáról”. Ugyanazok az ördögi gondolatok, melyek annak idején a bolsevistákat és az angolszászokat is vezérelték.
Ma azt az eredményt éljük át, melynek magvait a második világháború vérzivataros éveiben vetették el, így Gerencsér Istvánnak, Zalaegerszeg város helyettes propagandavezetőjének 1945. március 7-én, a végső harc órájában megjelent gondolatai az álszent humanizmusokról – kicserélve a történelmi szereplők neveit és a történelmi helyzetet – akár tegnap is napvilágot láthattak volna.
Ahogy a valódi háborús bűnösök, Churchill, Sztálin és a többi világpolgár is mindig a világjobbító, demokratizáló gondolatok mögé bújtak, úgy teszik ma ugyanezt a gázai zsidó mészárosok, a kiteljesedett globalizmus háttéremberei, az istentelen liberalizmust és a multikultit képviselő, szürke, szellemileg, emberileg jelentéktelen tucatpolitikusok, az "LMBTQ-aktivisták", vagy még sokan mások, akiket talán húsz oldal is kevés lenne ahhoz, hogy felsoroljunk.
Ezeknek az évszázadokon átívelő aknamunkát végző személyeknek és ideológiáknak a valódi célja a destrukció, az európai civilizáció elpusztítása, fajunk megrontása, majd totális megsemmisítése. A világ szabad népei az ő igájukat kívánták lerázni a második világháború évei alatt (és az azt megelőző bő húsz évben), s mi is ugyanezt szeretnék itt, 2024-ben, még akkor is, ha jóval szerényebb eszközökkel, nehezebb helyzetből tehetjük ezt.
Addig is – és nem utolsósorban – örömmel hoztam el a történelem egy újabb, apró darabkáját a Lapszemle-rovatba, ahol a Zalai Összetartás nyilaskeresztes napilap szövegén természetesen csak most is abban az esetben változtattam, ha nyilvánvaló helyesírási hibákat, elgépeléseket észleltem.
Jó olvasást és kellemes hétvégét kívánok olvasóinknak!
Humanisták vagyunk?…
Második elemista koromban találkoztam először a »humanista« szóval. A templommal szemben lakó zsidó Büchler bőrkereskedő fia kiverte kezemből az ebédnek szánt darab kenyeret, mondván, hogy: minek eszem azt a fekete »vacakot«. Két felnőttnek méretezett pofont adtam neki, egyet a kiveréséért, egyet meg a vacak szóért. Akkor mondta tanítóm, hogy nem tettem helyesen: mert az ember legyen humánus, még az ellenségeivel szemben is.
A tanítót is és a zsidó csemetét is elsodorta már azóta az élet, de én itt maradtam és egészen szoros barátságot kötöttem a humanizmussal.
Persze, az iskolai eset óta már sokszor találkoztam a humanizmussal, sőt, az utóbbi időben naponta hallom a rádióból, amikor ellenségeink humanista érzelmüket nyafogják el. Hogy mi, nemzetiszocialisták jelenleg milyen humanista elvnek is vagyunk a követői, azt talán az alábbi kis értekezésben lehetne nagyjából összefoglalni.
Mielőtt megállapítanám, hogy milyen és mennyi humanizmus van bennünk, kell, hogy ismertessem a mai humanizmus elődeinek mibenlétét. Mert a mi felfogásunk nem lehet azonos a renaissance humanizmusával, amely az antik szépség újraélesztésének mámoros próbálkozásaiban az imitációt tette meg vezető elvnek. De nem azonos a neo-humanizmussal sem, amely az antik kultúr-jelenségek örök érvényességének elvét vallotta. Goethe a maga idejében talán híve lehetett ennek a humanizmusnak, de ma már mi más szemmel nézzük a dolgok lényegét.
A historizmus humanizmusa, amely sokkal inkább a humanizmusnak nevezhető, már mit sem tekint örökérvényűnek. Bár meg kell vallanunk, hogy irodalmának, tudományának, művészetének, filozófiájának, vallásának, jogi rendszerének, gazdasági életének egész különleges értéke volt, mégsem maradhatott fenn, élete mégsem lehetett időtlen, mert jött a harmadik megmozdulás, amely a neo-humanizmus szemléletét a historizmustól nyert eredmények alapján korrigálta, s bár előkészítői között ott volt már Nietzsche, a határozottabb formák azonban mégis csak a múlt háború után kezdtek kialakulni.
Így, az idők távlatából szemlélve, talán nem is tudjuk teljesen megérteni, hogy milyen óriási harcot folytatott mind a három megmozdulás a maga érvényesüléséért. Ha ezt kellőképpen felfogtuk, csak akkor tudjuk igazában megérteni és értékelni Hitler Adolfnak, a Német-Birodalom vezérének nemzetiszocializmusát, illetve a nemzetiszocializmus heroikus humanizmusát, amely a német és magyar területen érkezett el csúcspontjához. Elve: a vitális erőknek minden idegen fertőzéstől való tisztán tartása, a totális állam kialakulásának és a nemzeti vágyak megvalósulásának az elősegítése és a faji öneszmélés tudatossá tétele. Legjellemzőbb vonása az egyetemesség: – természetesen imperialista törekvések nélkül – magába öleli mindazt, ami emberi érték, legyen az akár a jelen, akár a múlt megnyilvánulása, vagy akár a szellemtudomány és a természetismeret.
Utószóként még szeretném megjegyezni, hogy vajon Roosevelt, amikor a katonák tízezreit küldi európai hadszíntérre lemészároltatni, Churchill, amikor pilótáit küldi a halálba és London népét állítja a V 1, a V 2 elé, Sztálin, amikor a félrevezetett bolsik millióit öleti le Közép-Európában, hogy és mint értelmezik a humanizmust, amelynek követőiként vallják magukat? És majd a háború végén, amikor mint háborús bűnösök felelősségre lesznek vonva, mivel védekeznek? Vajon milyen új humanista elvet fognak hangoztatni, amely mögé megbújhatnak?
Érdekes lenne ezt most tudni!…
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
