Hősök nyomában - Forgách Simon

A török kiűzetésével és a Rákóczi-szabadságharc korszakával folytatjuk tovább Hősök nyomában rovatunkat, ahol a magyar történelem szempontjából fontos – az esetek többségében magyar – szereplők élettörténetét, életrajzát, főbb cselekedeteit mutatjuk be. Ezúttal egy ellentmondásosabb, ám annál érdekesebb személy, Forgách Simon kerül terítékre.

Forgách Simon – már csak a vezetéknevéből is kikövetkeztethetően – főúri család sarja. 1669. július 8-án született Rajkán, apja, Forgách Ádám országbíró volt, anyja Rechberg Mária Katalin grófnő.

Az ifjú Simon I. Lipót udvarában nevelkedett. A korszak követelményeinek megfelelően ő is katonai pályára lépett, ám főúri származása révén politikai feladatokat is ellátott. Utóbbi jegyében 1685 januárjában Borsod vármegye főispánja lett, katonai pályafutását pedig 1687-ben a francia hadszíntéren kezdte, de részt vett a török elleni harcokban is. Szolgált a bajor választófejedelem magyar huszárezredében, 1691 és 1695 között alezredes volt a császári és királyi Pálffy-ezredben, majd pedig a kanizsai végek, 1700-tól a győri végvidék vicegenerálisa (az adott vezető helyettese, jobbkeze). 1701-ben saját huszárezredet is kapott, ezekben az években harcolt Boszniában, de a Rajta mentén is. 1703-ban a kurucok ellen vezénylik, ez jelenti a legnagyobb fordulópontot Forgách Simon életében.

Ugyanez év novemberében még Rákócziék ellen harcolt Zólyomnál, ám 1704 márciusában átállt a kurucokhoz azzal a magyarázattal, hogy az udvar túlságosan mellőzi őt. A szabadságharc bukása után, Rákóczi törökországi száműzetése alatt mondta el a bujdosó fejedelemnek, hogy a későbbi I. József jóváhagyásával hagyta el az udvart, hogy a felkelők mondjanak le az új királyválasztásról, és csak azt támogassák, hogy József még Lipót éltében vegye át a trónt. I. Lipót 1705-ben bekövetkezett halála után a mesterterv értelemszerűen érvényét vesztette, azonban érdekes, Forgách mégis a kurucok kötelekében maradt, noha komoly harci tapasztalatai ellenére – vagy éppen azért – előfordult, hogy nem követte Rákóczi hadparancsait. Nem ez volt az egyetlen (dupla) ellentmondás Forgách Simon életében, de erről majd később.

A korábbi ellenfél karrierje gyorsan ívelt felfelé. Rákóczi tábornaggyá nevezte ki őt, majd még 1704-ben átvette Károlyi Sándortól a dunántúli főparancsnokságot. Eszterházy Antal bajtársával (aki szintén a bécsi udvar környezetéből állt át) szinte teljesen el is foglalták ezt az országrészt, azonban Heister császári tábornagytól kikapott a koroncói csatában 1704. június 13-án.

Szintén 1704-ben Forgách a Felvidéken (akkori nevén Felső-Magyarország) teljesített szolgálatot. 1704 októberében kapitulált ellene Kassa, Eperjes, karácsonykor pedig Szatmár. A szabadságharcos kötelezettség eztán Erdélybe vezényelte, itt az erdélyi csapatok főparancsnokaként Kolozsvárt hódoltatta 1705 elején. Ezt követően további hadisikereket könyvelhetett el, elfoglalta Szamosújvárt, vagy éppen Dévát, így az osztrákok Fogaras és Brassó környékére vonultak vissza.

A szécsényi országgyűlésen 1705 őszén szenátorrá választották, majd visszatért Erdélybe, ám 1705 novemberében a császáriak győzelmet arattak a zsibói csatában, így a hadiszerencse megfordult ezen a hadszíntéren. A kurucok kiszorultak Erdélyből, innentől Forgách a reguláris haderő megszervezését kapja feladatául, illetve 1706 nyarától felvidéki főparancsnok is lett. 1706 őszén Pozsony várának csellel való elfoglalása lett volna a feladata, melyre személyesen Rákóczi kérte, ám erre megfelelő eszközök és haderő nélkül nem vállalkozott, helyette Morvaországban portyázott. Ezzel az volt a probléma, hogy a fő célpontok a Pozsony körüli császári élelmiszerraktárak lettek volna, hogy elvágják az utánpótlástól az Esztergomot ostromló osztrákokat. Az udvar természetesen elfoglalta ez erősséget, Forgách katonai karrierje pedig kettétört.

A parancsot megszegő Forgách Simont Rákóczi 1706. november 22-én letartóztatta, s először Krasznahorkára, majd Szepes várába vitette. Innen sikertelen szökési kísérletet hajtott végre, majd átszállították Munkácsra, itt egészen 1710. november 16-áig raboskodott, szinte a szabadságharc végéig.

Forgách Simon ellentmondásos alakját tovább erősíti, hogy a megalázó büntetés ellenére követte Rákóczit az emigrációba, ezt a cselekedetét nyilván megkönnyítette az is, hogy sok más bajtársával ellentétben nem kapott amnesztiát. Járt Moldvában is, de főként Lengyelországban, majd 1716-tól Törökországban bujdosott, 1720-ban Rákóczihoz ment Rodostóba, majd ismét visszatért Lengyelországba, Mikes Kelemen szerint Bercsényi Miklóssal való személyes ellentétei miatt.

1729-ben hunyt el Lembergben (nála volt a féltve őrzött családi levéltára is, ez később Jávorka Ádám kuruc hadnagy közvetítésével kerül vissza a Forgách családhoz, megmentve ezzel a dokumentumokat az utókor számára), 1730-ban a wisniowiec-i (ma Visnyivec, Ukrajna) karmelita kolostorban temették el. 1906-ban létezett egy terv, miszerint őt is a "hazatért" Rákócziékkal és generálisaival együtt helyezik örök nyugalomra, azonban földi maradványai a fosztogatások miatt ekkor már nem voltak beazonosíthatók, erre pedig azóta, a technikai vívmányok fejlődésével sincs törekvés.

Noha Forgáchot politikai motivációk is vezérelték, túl sokat harcolt és cselekedett ahhoz a szabadságharc oldalán, hogy köpönyegforgató érdekemberként határozzuk meg. Életében – jellemzően a mérföldköveknél – gyakori volt az ellentmondás, de ezek jobbára nem számító jellegűek voltak, végképp nem rossz szándékúak. Rákóczi Pozsony várával kapcsolatos hadparancsa legnagyobb valószínűség szerint irreális volt, a végre nem hajtásáért kiszabott több éves börtönbüntetés (melyet politikai tényezők is motiválhattak) végképp, Forgách pedig ennek ellenére követte a fejedelmet a bujdosás keserű éveibe, igaz, az amnesztiából kimaradt, így nagyon választása sem volt, Rodostóba azonban önszántából ment.

Forgách egyike azoknak a szabadságharc oldalán álló magas rangú személyeknek, akiknek a háború elvesztése helyrehozhatatlanul tönkretette a karrierjüket politikai és hadászati értelemben egyaránt.

Emlékét, sikereit és kitartását megőrizzük!