A nagy várakozásokkal teli Európai Uniós tagfelvételünk után járunk, ahol az EU tagság reményébe vetett bizalmon kívül egy végletekig megosztott társadalom szemlélte végig az MSZP-SZDSZ kormányválságát, melyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége rendezett, a ciklus közepén. Medgyessy öröksége nagyon terhes volt a magyar gazdaság számára olyannyira, melynek kaotikus állapotáról csak a legbeavatottabbak tudhattak. Mindenki más cicomázott adatokat kapott, nehogy a ciklus felénél a kivételesen jól szereplő szocialista-liberális koalíció rossz esélyekkel induljon a következő választásokon. Ez a politikai mismásolás és hozzáállás, bármilyen akár nemes szándék vezérelte is, már rég egy pusztuló demokratikus közélet árnyait vetítette előre. Kialakult az ország kettészakadása, megszilárdult a két ellentétes érzelmi tábor. A Fidesz vezette jobboldal és az MSZP fémjelezte baloldal szellemi térbe helyezett feszültsége állandósult a mindennapokban és sajnálatos módon társult ehhez a narratívához a nemzet kontra liberális demokrácia felfogás is. A demokráciát a balliberálisok jelentették a maguk felfogásában. Az ellensége az autoriter nacionalista fenyegetettség volt, mely Orbán Viktort és pártjának szinonimája volt. Eközben Orbán Viktorék felfogásában ők maguk jelentették a nagybetűs nemzetet, míg a balliberális oldal a nemzetvesztő, hazaárulókat. A legszomorúbb az egészben, hogy részben mindkét oldalnak igaza volt. Az ellenségképük igaz volt, de a magukra húzott jelző nem állt meg. A balliberálisok messzemenően több problémával küszködtek, hogy a liberális demokrácia ékköveként tüntessék fel magukat, Orbán Viktorék pedig egyértelműen nem fedték le az egész magyar nemzetet. A balliberális narratívában Orbánék mint autoriter-nacionalista veszélyHior azonban már sokkal inkább megállta a helyét. 2003-tól „Fidesz- Magyar Polgári Szövetség” néven futott a párt, mely azt jelentette, hogy rengeteg jobboldali, konzervatív szervezetet maga alá gyűrt és egyeduralkodóvá kívánt válni a jobboldalon. Masszívan megszerveződtek már a „polgári körök”, melyek Orbánnak a civil társadalomban elhintett kiskatonái voltak és mindezek centrumában egy végletekig elnöki központosítás alá hajtott Fidesz állt, élén az egyre inkább hívei körében messianisztikus vonásokkal felruházott Orbán Viktorral. Azzal az Orbán Viktorral, aki a 2002-es törés óta már nem hitt az akkor meglévő demokratikus keretekben. Ugyanakkor igaz tudott lenni a hazaáruló jelző is a balliberális kurzusra, hiszen az szándékosan határolódott el minden olyan szimbolikus és nem szimbolikus dologtól, amelyet a Fidesz egyszer mér a szájára vett. Erre ékes példa volt a 2004 decemberében tartott határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás. Világos, hogy egy normális országban a baloldal ugyanúgy, minden saját nemzetéhez tartozó, de történelmi okokból másik országban ragadt polgárok ügyét szívén viselje. Az MSZP-SZDSZ által a hazai cigányság ügyében sűrűn hangoztatott kisebbségvédelem teljesen logikusan érvényesülhetett volna a határon túli magyarok esetében is. A Gyurcsány-kormány mégis úgy döntött, hogy ellenséget farag belőlük és az Orbán-szektával vívott szellemi harc egyik frontvonalává teszi a kérdést. Erőteljes demagóg, piti anyagi érdekeltségekkel összefüggésbe hozható riogatás és kampány kezdődött el a balliberális kormány részéről, annak érdekében, hogy ne szavazzák meg az itthoniak, a határon túli magyarok állampolgárságát. A határon túli magyarok az állampolgárság utáni tömegesen meginduló, az itthoniak munkáját elvevő ellenségképpé váltak. Természetesen, ha akkor és ott a baloldali pártok nem így reagálnak a kérdésre, a határon túli szavazók 95% biztosan nem Fidesz szimpatizáns lenne és nem érzelmi alapon utasítanák el a baloldali pártokat a történelmi sérelem miatt, hanem bizonyosan nagy számban szimpatizálnának határon túl is velük. Ezt a szimbolikus harcot azonban a baloldal nyerte és gyalázatos módon egy anyaország lakossága egyrészt érdektelenség miatt érvénytelenné tette a népszavazást a határon túliak állampolgárságáról, másrészt hatalmas volt az elutasítók aránya a voksoláson. A nemzet versus demokrácia hibás szembenállás bebetonozottá vált a társadalomban.
Ebben a közhangulatban indult el a 2006-os választásokra való készülés, mely minden addigi kampánytól elütött abban, hogy a Gyurcsány vezette MSZP a népszavazáson megismert agresszív, demagóg kampányát folytatta, míg a veresége óta meghasonlott Orbán is Habony Árpád segítségével a demagóg, prolilózungok kampányához fordult a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogennel. Érezzük, hogy a korábbi „polgári Magyarország” szlogenhez képest mennyivel alávalóbb intellektuális színvonalon szólt, alávalóbb intellektuális színvonalon álló szavazókhoz ez az új stílus. A politikai programok ütköztetése és szakmai víziók és viták igénye mindkét oldalon lekerült a napirendről. Ezek ellenére még 2006-ban sor került, az utolsó miniszerelnök-jelölti vitára, amely sokkal inkább kettő, marketingesen által összerakott báb színjátéka volt, mintsem valódi vita. Orbán Viktor itt még vagy nem épült föl a 2002 utáni összeomlásából és/vagy nem helyezkedett el a marketingesek által szabott új stílusában, de látványosan alulmaradt a tv-nézők előtt ebben a vitában. Ebben a két fanatizált oldal közötti hangulatban még kis reményforrásnak látszódhatott az MDF mely igyekezett kiszállni ebből a két szekta közötti állásfoglalásból. Ennek eredményeként egy mindkét oldaltól elhatárolódó, magát függetlenítő politikai erőnek tüntette fel magát, melyhez a Political Capitaltól jött tanácsadó képében jött segítség. Ez pedig jó volt arra, hogy az egykori legnagyobb rendszerváltó párt hosszú idő óta először tudott önállóan bejutni az Országgyűlésbe. A választást egyébiránt az MSZP szintén a 2002-eshez hasonlóan épphogy csak megnyerte a Fidesszel szemben. Utóbbi ismét próbált közeledni az MDF-hez koalíciókötés érdekében, de az MDF új, független jobboldali imidzse ezt nem engedte. Így kétségtelenül az MSZP-SZDSZ újrázhatott a rendszerváltás történetében először és megalakulhatott a második-Gyurcsány-kormány. Gyurcsány hangzatos ígéretekkel nyert választást és annál látványosabban nem tartott be belőle semmit. Az ország lakossága igen hamar megindult a csalódás lejtőjén és az új Gyurcsány-kormány hivatalának megkezdése után nem egész egy hónappal, már a Fidesz volt a legnépszerűbb párt, mely egyre nagyobb népszerűséggel, de évtizeden átívelő időintervallumban így is maradt. Gyurcsánnyal szemben az elégedetlenség igen hamar nagy lett és 2006 nyarán már több demonstráció indult a lakosságot negatívan érintő reformok ellen. Gyurcsány Ferenc víziója egyfajta magyar „Tony Blairség” volt, miközben erre a becsontosodott mentalitással és korrupciókkal teli pártja alkalmatlan volt. Legfőképp egy olyan végletekig feszült, gyakorlatilag mindenki számára hazugságokkal megnyert választás utáni környezetben, ahol az emberek 1990 óta folyamatosan minden kormánynál csak egyre jobban vesztették el a demokráciába vetett hitüket. Arról pedig még szót sem ejtettünk, hogy ha nem is így lett volna, a lassan de biztosan fúvódó globális piaci lufi nem sokára úgy szúrt szíven minden „tonyblairséget”, mint vámpírt a karó. De ez még semmi volt, ahhoz képest, ami a Harmadik Magyar Köztársaság közéletére nem sokára várt és a globális gazdasági világválság előtt 2 évvel Magyarországon sokkal több vetületű válság állt be.
2006. szeptember 17.-én este minden nagy internetes hírportál és televízió beszámolt Gyurcsány Ferenc májusban zárt ajtók között elmondott beszédéről, a hírhedtté vált „öszödi beszédről”. A felvételen, melyben Gyurcsány beismeri nem csak azt a mindenki által érezhető tény, hogy a választásokon szándékosan hazudtak, hogy megnyerjék a választást, de az elmúlt évek gazdasági adatait is meghamisították, az egyébként romokban lévő gazdasági állapot eltitkolásáért. Az öszödi beszéd a magyar közhangulatban olyan volt, mint egy kipattanó szikra egy lyukacsos benzineshordó mellett. Budapest utcáit azonnal tömeg lepte el és az Országház előtti Kossuth téren több tízezrek követelték Gyurcsány Ferenc lemondását. Azt a lemondást, melyet egy egészséges demokráciában minden további nélkül megtett volna az aktuális miniszterelnök. De ebben a beteg, világnézeti pszichózisban kettéosztott országban ez nem történt meg. Az Magyar Televízióhoz beolvasás miatt vitt tüntetői követelések át nem vétele miatt a frusztrált, főként a jobboldali ideológiai fanatizálás alatt több éve álló, egész rendszerben csalódott, dühös tömegnél elpattant a húr és megkezdődött a Magyar Televízió székházának ostroma. Az rendőrökkel, vízágyukkal, (hálisten) emberéletet nem követelő éleslőszer bevetéséig jutott rohamosztagosokkal vívott több órás kialakult ostrom végül sikerrel járt és hajnalban a követelések beolvasásra kerültek. A felgyújtott rendőrautók, macskakővel kidobott ablakok, kibelezett vízágyúk árnyékában megszületett a Harmadik Magyar Köztársaság egész szellemiségével és rendszerével szembeni jobboldali radikális ellenállás. A Kossuth téren a jobboldal széles palettájáról érkeztek szervezetek és személyek, ahol még Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására is kísérletet tettek. A Fidesztől, a radikális jobboldali Jobbikon, ultrajobboldali Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom keresztül, az újnyilas Ekrem Kemál Györgyig az egész jobboldal felvonultatta magát és az elkövetkező napokban, hetekben az utcai összecsapások rendszeressé váltak Budapesten és vidéken is számtalan demonstráció vette kezdetét. 16 év fájdalma és csalódottsága csapott fel ott és akkor a magyar társadalom egy jelentős részében. Gyurcsány ettől a pillanattól kezdve senki volt. Senki, csak a hazugság, a csalódás, a hamis remények, egyszóval a Harmadik Magyar Köztársaság szimbóluma.
Ha ott 2006 őszén Gyurcsány lemond talán még megmenthette volna a magyar baloldalba, a liberalizmusba vetett maréknyi hitet és a Harmadik Magyar Köztársaságot. Bizonyosan sokan látták a Csernobil sorozatot, melyben bemutatják, hogy a hibása, szabályokat átszegve működtetett és egyre katasztrofális állapotban lévő reaktor robbanását még egy utolsó ponton meglehetett volna állítani, mikor a teljesítménye hirtelen lezuhant és leállt. Ha ekkor nem erőltetik tovább a teljesítményt a katasztrófa még elkerülhető lett volna, de e pont után nem volt, ami megakadályozza. Ugyanez volt a helyzet a magyar demokráciával is, melyet hibásan, szabályokat átszegve működtettek és egyre katasztrofálisabb állapotba került, de egy utolsó ponton menthető lett volna, mikor a belé vetett bizalom hirtelen a 0-ra csökkent. Ez a pont, ahol Gyurcsány még lemondhatott volna. De onnantól kezdve, hogy ezt nem tette a társadalomban végleg eltört valami és a Harmadik Magyar Köztársaság kérlelhetetlenül menetelt végzete felé. A 2006. október 23.-ikai – szimbolikusan az 1956-os forradalom 50. évfordulóján- az összecsapások a tetőfokukra hágtak, ahol a tüntetők feléről egy beüzemelt ’56-os T-34-es tank állt szemben a hatalmas számban kivezényelt karhatalommal. Ebbe a Fidesz demonstráció békés résztvevőinek is áldozatul esett és a rendőri rohamokban megtaposott, megvert, kilőtt szemű emberek a Gyurcsány-éra és az egész balliberális politikai korszak szinonimájává váltak. Gyurcsány és a liberális demokráciát magával azonosító baloldal a társadalom zömének szemében hasonlatossá vált a rendszerváltás előtti kommunista megtorlókhoz. Mondani sem kell az, hogy a liberális demokráciát magukkal azonosították a balliberálisok, így a társadalom nagy része számára is a liberális demokrácia szintén a sötét kommunista időszakhoz hasonlítható megvetendő rendszerré vált. Azzal, hogy Orbán Viktor és szektája valójában évek óta letett a liberális demokráciáról, így az védtelenné vált ettől a hibás azonosítástól a társadalom szemében. Az alternatívája a rendszerváltás utáni évtizedeknek így az emberek számára nem a liberális demokrácia keretei között rajzolódott ki.
2007-től rendszeressé váltak minden nemzeti ünnepnapon a radikális jobboldaliak és a karhatalom közötti összecsapások. Még a reformok bevezetésétől sem tett le Gyurcsány, aki mögött a forró 2006-os ősz után is összezárt az MSZP-SZDSZ. Morálisan a szocialista-liberális koalíció a béka valaha alá került, de a megszorítások bevezetésével semmiféle más tekintetben nem örvendezhetett népszerűségnek. A folytonos tüntetést megakadályozandó kordonnal körülvett Kossuth teret Orbán Viktorék performansz szerűen kezdték bontani, de az egész Fidesz frakció meghekkelte a parlamenti ülést is rendszeresen, ha Gyurcsány szólalt fel. A rothadó demokrácia keretei között ugyanez a frakció még elérte, hogy a legújabb gyurcsányi reformokról népszavazást tartsanak. Ezt 2008 tavaszán meg is tartották, ahol meglepetés nem történt. Hatalmas részvétel mellett a voksok közel 80%-ával utasították el a Gyurcsány-kormány intézkedéseit. Mivel a népszavazás kötelezte a kormányt, hogy eleget tegyen annak eredményének így a helyzetet tetézve kormányválság állt elő az SZDSZ és az MSZP között. Utóbbiak fölmondták a koalíciót mivel körömszakadtáig ragaszkodtak a neoliberális, leszavazott programjukhoz. Mindeközben élre tört a Jobbik, mely először 2007-ben került igazán rivaldafénybe a Magyar Gárda megalakításával és a cigánybűnözés kifejezés használatával. A kifejezetten szélsőjobboldali formáció drasztikus előretörése népszerűségszinten jelezte a liberális demokrácia halálát egyértelműen. Egy brutálisan erősödő, autoriter jobboldali Fidesz és egy középpárt szintjére semmiből feltörő szélsőjobboldali Jobbik jelentette és mutatta Magyarország jövőjét. Ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor 2008 őszén rárúgta az országra az ajtót a gazdasági világválság. Ha nem eleve egy morális, bizalmi, gazdasági válságban lévő országról beszéltünk volna, akkor is hatalmas sokk egy globális gazdasági válság, azonban az akkori omladozó Magyar Köztársaság számára az utolsó koporsószöget jelentette. Az addig is totális válságban lévő, senki által nem kívánt kormány a magyar miniszterelnökök között a valaha volt leggyűlöltebb kormányfőjével az élén, kénytelen volt még népszerűtlenebb, fájó intézkedéseket tenni a lakosság számára a válság kezelése érdekében. Orbán folyamatosan előrehozott választásokat követelt, miközben biztosra vehette brutális győzelmét egy választáson. Mind a Fidesz tájáról, a Jobbikból pedig egyértelműen lebbentek fel hírek egy új, konzervatívabb, nacionalistább alkotmány tervéről. Az ekkortájt a háztartásokban mindennapivá vált internetes világ társadalomra gyakorolt hatása is kihagyhatatlan. A videómegosztókat elöntötték a nacionalista üzenetű videók, illetve nacionalista zenei együttesek és dalok. A kuruc.info szinte a maga abszolút szélsőjobboldali retorikájával a kor fiatal generációjára óriási hatást gyakorolt. A fideszes kötődésű televíziókban és sajtóorgánumokban is elmosódott végleg a határ a szélsőjobb és a jobbközép között, mely utóbbi lassan kisebbségbe is szorult, csak mutatóba maradt. Az Echo tv rendszeres vendégei lettek a Betyársereggel tüntető, akciózó Budaházy György és társai. Az ősmagyar, ezo-ultanaciolaista nézeteket propagáló Szaniszló Ferenc külön műsort kapott. Az árpádsávos zászlók és a nacionalista pszichózis kitakart minden más perspektívát az egész magyar jobboldalon. Erre erősített rá, hogy ellenreakcióként a haldokló balliberális oldal a korszak legprovokatívabb melegfelvonulásaihoz asszisztált, melyek szintén folytonos fizikai csatákhoz vezettek az utcán. A kultúrában igyekeztek minél provokatívabbak lenni, amely biztosan kicsapja a biztosítékot minden jobboldalinál. Ilyen volt Alföldi Róbert Nemzeti Színház élére való kinevezése, vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényessé tétele azonos neműek számára. Közben pedig törvényileg tiltották a Magyar Gárda nevű formációt, amelyet 2009-ben látványosan oszlattak szét a Deák téren, és produkálták a Rákosi kor óta megtörtént legnagyobb számú letartozást egyszerre. A szocialista-liberális koalíció minden egyes perccel, amit még hatalomban töltött egyre több embert terelt a jobboldali ellentáborba és minden egyes perccel egyre inkább a jobboldal szélére radikalizálta a már ott lévőket.
2009 tavaszán Gyurcsány Ferenc, mikor már senki nem kérte, lemondott. A miniszterelnök a párton kívül érkezett Bajnai Gordon lett, akinek válságkezelése még unszimpatikusabb és a társadalmat negatívan érintő volt. A 2009-es EP-választásokra az országot ellepték Habony Árpád narancssárga plakátjai, melyek az egész fennálló Harmadik Magyar Köztársaságnak üzentek valójában, s rajtuk ennyi állt: Elég! Az EP-választás eredménye a Fidesz brutális fölényét jelezte, a szocialisták drasztikus visszaesését és a Jobbik markáns előre törését. Az SZDSZ a hajdani nagy rendszerváltó párt eltűnt a politikai térképről, és az időközben rengeteg botrányba keveredett, irányváltáson átment MDF még életjelet produkált. De neki sem volt sok hátra. A 2010-es választásokra Habony Árpád új táblái lepték el a tereket. Az új plakát jelet adott a Harmadik Magyar Köztársaság kivéreztetésére. Ezt jelentette a Fideszes kétharmadot hozó plakát az „ Itt az idő!”. Orbán Viktor és a Fidesz óriási mértékű, egymagában kétharmados, alkotmányozó többséget hozott. Az MSZP és a Jobbik mellett még az új, zöld politikával kampányoló LMP tuszkolta be magát a parlamentbe. Az MDF és az SZDSZ lekerült a politikai térképről, majd meg is szűntek. Jelezvén a nyomorúságos Harmadik Magyar Köztársaság végét. Ezt Orbán Viktor sem habozott tisztázni, mikor választási beszédében kijelentette, hogy nem új kormány, hanem új rendszer született, mely a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata hamar ellepett minden közintézmény falat. Orbán Viktor és a magyar társadalom is erőteljesen jobbra tolódott, csalódva a liberális demokráciában, le is mondva arról. Ami a Kádár-rendszerből jó volt a társadalom számára az annak autoriter jellege. Ebből a magyar társadalom sosem nőtt ki. De ezt az autoritást nem a ’89 előtti baloldali formájában óhajtották, hanem jobboldali, nacionalista verziójában. Orbán Viktor és a nép vágya itt találkozott és ezt meg is adta a népnek. Az 1990-es első szabad választások után kereken 20 évvel a kör bezárult, a liberális demokrácia, a Harmadik Magyar Köztársaság szakasza véget ért. Helyét a NER vette át. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-ben elfogadott alkotmánya egy ideiglenes alkotmány volt. Mire az Orbán-rendszer megalkotta több, mint 20 évre rá az újat, az már a NER-t alapozta meg. Nem csak a Harmadik Magyar Köztársaság alkotmánya, de maga a Harmadik Magyar Köztársaság is ideiglenesnek bizonyult. Úgy született meg, hogy igazán senki sem akarta, de nagyon várta, és úgy halt el, hogy mindenki a pusztulását kívánta, de szinte senki sem vette észre mikor véget ért. Horváth Martin
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
