Horváth Árpád SJ 2024 ősze óta a torontói magyar Szent Erzsébet-templom plébánosa. Az Isten tágas tereiben című kötete az első könyve, a Jezsuita Kiadónál jelent meg.
A kiadvány öt egységből áll. Az első egységben olvashatók azok a lelkiségi témájú jegyzetek, melyeket a szerző még A Szív című jezsuita magazin főszerkesztőjeként írt.
Horváth Árpád SJ Isten akaratával kapcsolatban fölteszi a kérdést: akarhat-e valamit Isten? Ha igen, akkor hogyan viszonyulhat egymáshoz Isten akarata és személyes, emberi szabadságom? „Talán még Isten is rendelkezni szeretne felettem, még neki is elvárásai lennének irántam, még neki is meg kell felelnem?!” A szerző hite szerint ha kellő tudatossággal élünk és figyelünk életünk útjain, Isten akarata előbb-utóbb kirajzolódik a mi lelki szemünk előtt is. „Újra és újra megcsillan: élményeinkben, elköteleződéseink során, környezetünk mindennapjaiban, talán még a történelem eseményein keresztül is. És a sokszor csodálatosnak, néha rettenetesnek megélt természet nagyszerűsége is sokatmondó lehet Isten akaratára nézve.”
Mindezek lényegének megértésénél a hívő ember számára rendkívül fontos referencia a Szentírás és a vallási hagyomány. „De nem minden. Semmi és senki sem helyettesítheti ugyanis a konkrét ember legmélyebb vágyait, megérzéseinket az élet fordulópontjain, a lelkiismeretet.” Teljesen a saját erőnkre azonban nem hagyatkozhatunk, mert önámítás lesz belőle. „Isten nem mi vagyunk, sohase feledjük!
És aki találkozott már Vele, tudja, hogy a Mindenható jóságos akarata túlszárnyal minden lelki és szellemi élményt, amelyre véges emberi lényként szert tehetünk.”
Horváth Árpád saját élettapasztalatából szűri le a következtetést: ha bevállalunk valamit, nem mindennapi dolgok történnek velünk. Az ikerpár, Tamáska és Zolika termetre magasabbak nála, de értelmileg egy másfél éves gyerek szintjén vannak. Szüleik bevállalása azonban, hogy súlyosan sérült gyermekeikkel együtt teljes életet éljenek, sok mindenről szól: odaadásról, kitartásról, bátorságról, bizalomról, hűségről és bizonyára áldozatról is. Mindezt együtt szeretetnek is nevezhetjük.
A második részben hosszabb cikkek szerepelnek, kapcsolódva az év ünnepeihez. Horváth Árpád figyelemre méltónak tartja: ha Jézus az imáról beszél, azt nem annyira mint rituálét hangoztatja, inkább két másik szempontot emel ki: az egyik az egyszerűség, merthogy akit az imában megszólítunk, még a rejtekben is lát. Isten ismeri még szívünk sóhaját is, felesleges tehát a szószaporítás. A másik jézusi szempont az imával kapcsolatban a megbocsátás szükségessége. E két alapvető mozzanat köszön vissza az általa tanított Miatyánk esetében is. Sokat elmond Jézus imaéletéről, ahogy becézgetve szólítja a mindenható Istent: „Mi Atyánk”. Mindezzel együtt Jézus az Atyának kijáró abszolút tisztelet megadására hív („szenteltessék meg a te neved”), és jelenvalóságának mindent átható eljövetelét hirdeti („jöjjön el a te országod”).
A kötet szerzője arra is kitér: az evangéliumok tanúsága alapján
A hívő ember számára Istenre hagyatkozni felszabadító erejű – írja Horváth Árpád.
A harmadik blokkban szintén A Szívben megjelent, de irodalmi témájú írások olvashatók. A kötet írója többek között Kodolányi János Pogány tüzek, F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényeit és Fekete István műveit elemzi. Az utóbbi szerzővel kapcsolatban kiemeli: Fekete István minden írásában azt állítja, hogy a reális tapasztalatok alapján évszázadok során kicsiszolódott népi bölcsességnek méltósága van. Az emberi lét perifériájáról ír, a hatalmi harcok nem érdeklik, és szövegei „talán segítenek az elnyomottaknak, a belefásultaknak, az eltaposottaknak megérteni azt, hogy a lét akkor is szép, akkor is méltósága van az életünknek, ha néha nem tehetünk mást, mint engedjük, hogy az élet egyszerűen csak legyen”.
Horváth Árpád részletesen foglalkozik az első kanadai keresztény mártírról, Brébeuf Szent Jánosról elnevezett, a torontói jezsuita gimnáziumban végzett Joseph Boydennel, akinek Orenda című regénye az ottani első jezsuita misszionáriusoknak állít emléket, és persze azoknak az őslakosoknak is, akik közé Krisztus nevében jöttek téríteni. „Nem volt az egy idilli világ, sőt!” Az itteni emberek kegyetlenek voltak. A jezsuita szerzetesek voltak az első európaiak ezen a vidéken, „és életüket adták azért, hogy itt gyökeret verhessen az irgalom, legyen tere a vágynak a békére, az egymás mellett élésre”.
A negyedik részben a Kanadában született és nyomtatásban még meg nem jelent, az ottani élményekből született jegyzetek szerepelnek. Az ottawai székesegyházat bemutató írásában a protestáns megújulás hatásának tulajdonítja, hogy a katolikus templomokban is a kereszt került a középpontba, és a szélsőséges ereklyetisztelet fénykora, amely a babona valóban sok jegyét viselte magán, voltaképpen leáldozott. Amikor belépett a katedrálisba, rászóltak, hogy „csak imádkozni!”. Mindennap dél és két óra között szentségimádást tartanak Ottawa székesegyházában. „És voltak vagy harmincan ebben a hatalmas templomban. Csend volt. És jelenlét. És szépség. És az érzés, hogy talán még van remény. Hogy a hit élni akar.”
Az ötödik részben családi novellákat, visszaemlékezéseket olvashatunk. Horváth Árpád felidézi, hogy édesanyja mindössze 55 éves volt, amikor visszaadta lelkét a Teremtőnek, az ő pappá szentelését sem érhette meg. Hatalmas élmény volt viszont számára nagyszüleinek az aranylakodalma. Idézi egyik nagybátyját is, aki gyalog jött vissza a Don-kanyarból: „Jó lesz, meglátod, végül minden jó lesz. Ki kell várni, mit is csinálhatnánk mást, mint hogy bízunk, hogy nemcsak rajtunk múlik, hanem a Gondviselés valahogy elrendezi a sorsunkat. Csak emeld fel a tekinteted, ne csüggedj el! Legfőképp pedig ne haragudj Istenre! Keserűségedben ne gondold, hogy ő akarja a rosszat. Éppen ellenkezőleg: Jézus mindenkin segített, akivel csak találkozott. A madarak éneke véget ér egyszer, a nyár is elmúlik, a sok szép virág felett lejár az idő. Mégis, milyen szépek! Mennyire hálásak lehetünk Istennek! Nagyvonalú a Gondviselés, örüljünk hát a napsütésnek, a többit pedig bízzuk a Jóistenre!” A nagybácsi tizenhét éves volt, amikor megjárta a Don-kanyart. Huszonnégy éves korában halt meg, itthon, tüdőbajban. „Nem volt hős, de ahogy a sorsát fogadta, szent volt. Egyszerű szavaira a családban mindenki csak könnyes szemmel emlékezett. A nagymamám ilyenkor összekulcsolta a kezét, és mintha imát mondott volna. Minden szava az volt, hogy bízzatok, nézzetek előre, és örüljetek.” Horváth Árpádot az élet nehéz helyzeteiben segíti a távolból az általa személyesen nem ismert nagybácsi. „Legfőképpen amikor valahogy besűrűsödik a sorsom, vagy tanácstalan vagyok, tehetetlen, mert vigasztalnom kellene, de csak ennyire futja: emeljétek fel a fejeteket, merjetek örülni mindennek ellenére, meglátjátok, jó lesz majd minden…”.
Horváth Árpád SJ: Isten tágas tereiben
Jezsuita Kiadó 2026
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
