A Nemzeti Emlékezet Bizottsága a napokban közzétette az 1956–1957-ben szolgálatot teljesítő karhatalmisták parancsnoki névsorát. A listán nyílegyenes pályafutásúak mellett meglepően kacskaringós életutat bejárt személyeket is találunk.
Kik voltak, mit akartak? – tette fel a kérdést könyvének címében az „ellenforradalmat leleplező” Hollós Ervin. A propagandakönyv szerzője a kádári pártállam egyik kedvenc újságírója volt Sólyom József és Szabó László mellett, és egyben a BM-elhárítás első vonalbeli harcosa is. A kérdésre – már az első felére: hogy kik voltak – most megérkezett a válasz. Igaz, nem egészen abban a formában, ahogyan Hollós elképzelte.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) közzétette az 1956–1957-ben szolgálatot teljesítő karhatalmisták parancsnoki névsorát.
Kádár rögös útja az együttműködéstől a megtorlásig Kínálkozott-e hatalma konszolidálására a megtorláson kívül más mód Kádár János számára? Történelmi távlatból azt mondhatnánk, hogy nem. Kádár ennek ellenére, mielőtt elvállalta volna a hóhér szerepét, megpróbálkozott vele. A forradalom részbeni megőrzésére alapozott kiegyezési terv azonban megbukott. A folytatás a gyávaság története.
Az előzmények fontos része, hogy a forradalom alatt a Magyar Néphadsereg „megbénult”. Alakulatainak nagy részét legalábbis nem lehetett bevetni a felkelőkkel szemben. Akik hajlandók voltak fegyverrel a kezükben a „néphatalom” védelmére kelni, a november 4-ét megelőző napokban azok többsége is vagy semlegesen viselkedett, vagy – mint számos későbbi jelentésben olvasható – „a lakásán tartózkodott”. A honvédség iránt ezért a bevonuló szovjet hadsereg erős bizalmatlansággal viseltetett. A Moszkvából, majd később egy leányfalui villából – szovjet felső vezetők által – irányított Kádár-kormány mozgástere helyzetéből adódóan rendkívül szűk volt. Ez is arra motiválta őket, hogy minél előbb életre hívjanak egy olyan fegyveres szervet, amely feltétel nélkül vállalja az új uralom szolgálatát, és részt vesz a rendteremtésben is. A szándékot a szovjetek is támogatták, akik a magyar kommunista hatalom megerősítését kívánták Kádáréktól. A karhatalmista alakulatok, amelyek közül néhány már a Nagy Imre-kormány idején elkezdett szervezkedni titokban, nagyrészt 1956. november 9. után jöttek létre. Tagjai hithű párttagok, korábbi illegális harcosok, volt partizánok, a feloszlatott ÁVH, a dezorganizálódott rendőrség, illetve a Magyar Néphadsereg hadra fogható tisztjei voltak. Ők vettek részt a fegyveres szolgálat mellett a letartóztatásokban, a forradalmárok felkutatásában, bántalmazásában.
A történelmi események bonyolultsága
Mindezt persze eddig is tudtuk. Azt viszont, hogy az összkép jóval bonyolultabb – naivság ide, naivság oda –, nem gondoltuk volna. Azzal tisztában lehettek a kutatók és a korszak iránt érdeklődő laikusok, hogy a karhatalmisták között számos „ellentmondásos” múltú ember szolgált. Ha felvetődött a kérdés, kapásból említették a példás párttag Monostori Gyula századost, aki repülőgépről lövetett ötvenhat októberében a tüntetők közé, sőt utóbb részt vett a pufajkások munkájában is, amiért megkapta a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemrendet. Egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a közvélemény megtudja: az eredetileg Michalik Gyulának nevezett férfi 16 évesen nyilas pártszolgálatosként aktívan részt vett a zuglói kegyetlenkedésekben. A hungarista mozgalomba veterán szélsőjobboldali édesapja szervezte be, akinek 1944. novemberi temetéséről a filmhíradó is beszámolt. (Monostori az 1967-es zuglói nyilasperben tíz év börtönbüntetést kapott.)
A NEB által közzétett életrajzi adatokat azért is érdemes részletesen megvizsgálni, mert ékes bizonyítékai a történelmi események bonyolultságának, és ettől nem függetlenül az abban részt vevők olykor egészen esetleges pályafutásának. Van persze, akinek a vattás pufajka felöltéséig egyenes az útja. Köztük említhető – a listát böngészve – a szegénysorból érkező, szinte a kezdetektől kommunista Borbás Máté és Bradács György. (Utóbbit az ötvenes évek törvénysértései miatt az 1962-es desztalinizációs időszakban félreállították. Eredeti szakmájához visszatérve egy sütőgyár igazgatója lett.)
Lóránt Imre karhatalmista ezredparancsnok a Horthy-rendszer idején zászlósságig vitte, később származása miatt behívták munkaszolgálatra, majd szovjet fogságba esett. A katonai ranglétrán elképzelhetetlen sebességgel emelkedett egyre magasabbra a háború után: 1945 márciusában hadnaggyá, augusztusban főhadnaggyá léptették elő, 1946 októberében őrnagy, 1947 júniusában alezredes volt. Pályafutása a Kádár-rendszerben sem tört meg, ellentétben karhatalmista parancsnok társáéval, akivel élete, legalábbis „történelmileg” (hogy Kádár János egyik kedvenc szavát vegyük kölcsön), különös módon ért össze. A Csongrád megyei pufajkás vezetőt, Bán László alezredest azért kellett a hatvanas évek közepén eltávolítani a katonai pályáról, mert kiderült, hogy a második világháború idején a keleti fronton keretlegényként munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedett, és egy tömeges kivégzésnél is jelen volt.
Találunk olyan parancsnokot is, akit utóbb a forradalom alatti „helytelen magatartása” miatt vontak felelősségre. Az 1947-ben a kisgazdapártból a kommunistákhoz átlépő Csulák Jánost, aki sokáig a miskolci alakulatokat vezette, majd 1963-ig Borsod megyei munkásőrparancsnok volt, azzal vádolták, hogy a forradalom idején nem csak lázított, lőni is akart, miután elkobozta a helyi szovjet tanácsadó Pobeda gépkocsiját. A vádakat azonban gyorsan megcáfolták – vagy legalábbis ad acta tették.
Nem volt ilyen szerencsés Dienes Ödön pufajkás századparancsnok-helyettes, akit 1957 márciusában „ellenforradalmi tevékenységéért” kitaszítottak a testületből. Kiderült, hogy bár a forradalom idején a Szabad Nép székházának a védelmét irányította, október 30-tól november 3-ig, amikor pacifikáló feladattal a Corvin közbe vezényelték, ott nemzetőr zászlóaljat szervezett, annak a parancsnoka lett. Dienes ellen szólhatott, hogy korábban Ludovikát végzett, 1931-ben avatták hadnaggyá, míg a háború a magyar királyi honvédség századosaként érte. Igaz, 1947-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, s attól kezdve katonai karrierje az új hadseregben is folytatódott. (Nota bene, három évvel idősebb kőszegi növendékként Ottlik Gézát is ismerhette akár.)
Királyi honvédtisztek az egyenruha vonzásában
Ne felejtsük, hogy Dieneshez hasonlóan a régi tisztek közül sok továbbszolgáló lett kommunista párttag, elegendő csupán Király Bélára vagy a forradalom után mártírhalált halt Maléter Pálra és Pálinkás-Pallavicini Antalra gondolni. A tény viszont, hogy a kádári megtorlás karhatalmista parancsnokai között is találhatunk nem egy korábbi magyar királyi honvédtisztet, hirtelenjében meglepő. A lelkes közreműködő Kereszty Béla például (1942-ben avatták hadnaggyá, 1944-től főhadnagy) a forradalom leverése után született értékelés szerint maga is részt vett az ellenforradalmi csoportok elleni akciókban. Így a Nyugati pályaudvarnál, a Moszkva tér környéke megtisztításában – beleértve a Ganz Villamossági Gyár nemzetőrségének leszerelését –, valamint a Móricz Zsigmond körtér tüntetőinek szétverésében. Sok hasznos javaslata volt. „Nagy szerepe van a budakörnyéki [sic!] területek megtisztításában és több százezer forint értékű honvédségi anyag begyűjtésében.” (Keresztyt feltétlen hűségében egyébként az sem rendítette meg, hogy szülei klerikális beállítottsága miatt korábban egy időre a párttagságától is megfosztották.)
Említhetnénk még Koncz Andor magyar királyi páncélos századost, aki 1957. májusáig az 1. karhatalmi ezred törzsparancsnokaként szolgált, vagy a rejtélyes hátterű Lövészy Andrást (1942-ben főhadnagy), akit 1951-ben osztályidegenként eltávolítottak ugyan a párt soraiból, de karhatalmistának szinte elsőként jelentkezett. Igaz, „a pártnak nem tagja, politikai kérdésekben kissé zárkózott, véleményt csak akkor nyilvánít, ha az elkerülhetetlen”.
A legmagasabb rangú, vezérkari tiszti képesítésű Horthy-korszakbeli katona, Derestey Sándor magyar királyi páncélos százados kacskaringós utat járt be a pufajkás parancsnokságig. Bár a honlapon nem szerepel, tudni lehet róla, hogy 1945-ben a nyilas adminisztrációval együtt távozott Nyugatra, majd onnan visszatérve éles szavakkal ítélte el az új, ahogy ő mondta, „szemét katonaságban” tovább szolgáló korábbi tiszttársait. Hamarosan azonban újból felöltötte az egyenruhát, és társaihoz képest kiemelt helyre, a katonai elhárításra, a hírhedt katpolra került. 1946-os őrnagyi előléptetését követően tagja lett a kommunista pártnak, és maradt is egy rövid intermezzót nem számítva – osztályidegenként egy időre őt is kizárták – pályafutása végéig. Karhatalmistaként, az elhárítás embereként rendkívül fontos bizalmi pozíciót kapott: ő lehetett a parlamenti őrség parancsnoka a legnehezebb időkben, amikor még Kádár János is az épületben lakott a feleségével együtt.
Ne higgyük azonban, hogy a pufajkáslét rejtelmei, a karhatalmistákhoz való csatlakozás miértjei csupán a rendszerváltozást követően okoztak fejtörést az országban és leginkább az értelmiségi körökben. Akik meg akarnak ismerkedni a korszak, a karhatalom jellegzetesen kádárista értékelésével, azoknak Herskó János egyébként színvonalas, Aczél György politikai vonalvezetését látványosan hordozó Párbeszéd című filmjét ajánlhatjuk, a főszerepben Sinkovits Imrével és Semjén Anitával.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 10.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
