Kantó Ferenccel, a fiatal, feltörekvő íróval tavaly télen készítettem interjút A halál színe vörös című regénye kapcsán, amely egyébként pont aktuális is volt, hiszen Budapest ostromáról olvashatunk benne. Kantó Ferenc formabontó, ám mégis fogyasztható és izgalmas formában tárta elénk ezt a vérzivataros korszakot, az interjúnk végén pedig úgy "váltunk el", hogy hallunk még a következő regényéről is. Így is lett. S valóban, ahogy anno ígérte, a hatvanas évek legelejére ugrunk, hogy egy nem mindennapi bűntény lassú felgöngyölítésének legyünk tanúi.
Az ördög evangéliuma valóban teljesen más élményt nyújt, mint az ostromról szóló regény. Ez törvényszerű, hiszen a hatvanas évek elején már teljesen más volt az atmoszféra, a kádári Magyarország pedig szépen lassan szó szerint beleszürkült a mindennapokba, amelyeket dohánnyal és itallal próbáltak elviselhetőbbé tenni, miközben a háttérben még végre-végrehajtják az utolsó akasztásokat, a forradalmi megtorlásokat. A rendszer még nem az érett Kádár-korszak, hanem egyértelműen a korai, ám már a Rákosi-korszakot idéző kilátástalan frász és zűrzavar is tovatűnt. Ez az időszak valóban egy bűnügyi regényért kiált, Kantó pedig erre nagyon helyesen rá is érzett. Mondanám, hogy a korszakválasztás nem mindennapi, ami igaz is, de a témaválasztás végképp nem. Ha tetszik valakinek, ha nem, az egészen biztos, hogy a magyar könyvpiacon még csak hasonlóval sem találkozhatott, amelyért már önmagában jár egy piros pont. Az író kiválóan vegyíti a történelmi korszak reményvesztett atmoszféráját a bűnügyi regények stílusjegyeivel, ám ami igazán izgalmassá és egyedivé teszi az egészet, azok a beleépített horrorelemek. Ez személy szerint nálam telitalálat, hiszen kevés izgalmasabb van egy jól eltalált horrorfilmnél, vagy könyvnél, ám itt az egyértelmű pluszt a korszakválasztás és a magyar vonatkozás adja.
A későbbiekben még jómagam is szólok néhány szót a könyvről, ám most vágjunk is bele az interjúba, amelyet ismét Kantó Ferenccel készítettem az Ördög evangéliuma című könyve kapcsán.
Ábrahám Barnabás: Szervusz, Ferenc, köszöntelek ismét köreinkben! Kicsivel több mint másfél év telt el, mióta utoljára "nálunk jártál", s a nekem küldött visszajelzések alapján sok olvasónknak tetszett az ostromról írott könyved. Tartottad az ígéreted, új regényed a kora Kádár-korba repít minket. Akkor – ha nem is kérdeztem rá egyértelműen – meglengetted, miért éppen ebbe a korszakba csöppenünk, de most úgy érzem, ezzel a kérdéssel kell homlokegyenest kezdenünk. Miért 1963?
Kantó Ferenc: Üdvözlöm az olvasókat és téged is, Barnabás! Szeretném megköszönni mindenekelőtt, hogy ismét itt lehetek, megtisztelő. Valóban egy kicsit több idő telt el a legutolsó beszélgetésünk óta, mint szerettem volna, talán mondanom sem kell, hogy mindannyiunk számára eseménydús másfél év volt, nem a legjobb értelemben. De talán lassan túl leszünk ezen is. Örülök, hogy sokaknak tetszett A halál színe vörös, a beszélgetésünk után én magam is sok üzenetet kaptam és valóban, ezúttal egy másik korszakba kerültünk át. Komoly fejtörést okozott nekem az időszak kiválasztása, ugyanis tényleg egyedit szerettem volna alkotni, olyat, ami vagy nincs, vagy nagyon ritka. 1963-ra eltelt 18 esztendő az előző könyvhöz képest, így a karakterek elbeszélésein keresztül rengeteget tudtam mesélni a háború utáni állapotokról, a Rákosi-féle terrorról, a forradalomról, majd annak leveréséről. Továbbá felnőtt egy új generáció, akik már nem tudhatták, milyen volt a kommunizmus előtt. Az ő szemszögükből is szerettem volna láttatni egy kicsit azt az időszakot.
Nem csak az időpont megválasztása egyedi, hanem az a módszer is, ahogy az egyes stílusokat összekevered a könyvedben. Önmagában ez egy kockázatos módszer, de egyértelműen működik. A legszokatlanabbak nyilvánvalóan a horrorelemek, az embernek nem ez jut eszébe a Kádár-rendszerről. Mesélsz erről egy kicsit? Honnan jött az ötlet, milyen módszerrel keverted őket, tartottál-e attól, hogy esetleg rosszul sülhet el?
Igen, már a legelején tartottam tőle, ugyanis iszonyatos baromság is kisülhetett volna belőle. Sajnos erre láttam is példát, egyúttal válaszolnék is arra, honnan jött az ötlet. Kifejezetten horrorrajongónak tartom magamat, keresem a kortárs irodalmat és belefutottam egy jónak ígérkező történetbe, ami sajnos elég nagy csalódást okozott, ugyanis érzésem szerint a szerző nem maradandót szeretett volna alkotni, hanem gyors ismertséget akart szerezni, a kutatómunka pedig kimerült egy pár perces Google-keresésben. Felvettem a kapcsolatot a szerzővel és felajánlottam a segítségemet, hogy akár olvasószerkesztőként nagyon szívesen segítek neki, mert az alapkoncepció remek volt, viszont a műfaj kedvelői ezt nem fogják szeretni (amiben igazam is lett). Az illető elég csúnyán elküldött engem a fenébe és közölte, hogy akkor írjak jobbat. Én pedig az a fajta ember vagyok, aki nem csak beszél a levegőbe, hanem cselekszik is. A műfaj közel áll hozzám, továbbá tudtam, hogy egy sötét hangulatú krimit szeretnék írni, szóval nem volt kérdés, írtam egyet. Ebből következik az, amit fontosnak tartok leszögezni: ez nem egy vegytiszta horror mű, és nem is szerettem volna, hogy az legyen. Mivel egy bűnügyi regényről van szó, a megfelelő atmoszféra megteremtésével könnyen el lehetett érni a horror érzést. Nehezen állt össze először a fejemben, de úgy érzem, sikerült egy nagyon egységes történetet írni.
Akkor magának a könyv születésének is külön története van, ez valóban erős motiváció. A horrortól kissé eltávolodva, több fontos karaktered is "megfordult" az előző részben, ezzel kapcsolatban pedig rögtön kettő kérdésem is lenne. Az egyik, hogy mindenképpen ajánlod-e, hogy az előző könyv elolvasását követően álljanak csak neki Az ördög evangéliumának az olvasók? A magam részéről mindenképpen ezt javaslom, de elsősorban a te véleményedre vagyok kíváncsi. A másik kérdésem pedig a karakterábrázolásra fókuszál. Milyen érzés volt "másnak" ábrázolni a korábban megismert szereplőket? Kérdezem ezt annak fényében, hogy sok esetben egyáltalán nem pozitív változásokról beszélünk… sőt. Ennél konkrétabban sajnos nem tudok fogalmazni, mert minél kevesebb információt szeretnék elárulni magáról a történetről a kedves olvasóknak.
A történetben kettő olyan karakter van, aki az első könyvben is szerepelt, a harmadik csupán említés szintjén jelent meg egy visszaemlékezésben, így nem kell előismeret a könyvhöz és nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett folytatásról sem. Úgy írtam meg, hogy bárki számára érthető és élvezhető legyen, hogy önmagában véve is egy kerek egészet alkosson. A karakterábrázolás pedig egy nagyon tudatos építkezés volt, ezért nem volt rossz érzésem ezzel kapcsolatban. Az első könyv írása idején tudtam, hogy kik fognak legközelebb is felbukkanni és nekik milyen sorsuk lesz. Ha figyelmesen olvasod „A halál színe vöröst” akkor vannak árulkodó jelek már a jövőre vonatkozóan és egyértelmű döntések születtek a könyv végén. Egy vesztes világháború és egy vérbe fojtott forradalom után sokakban megtörhetett az ellenállás, ami bizony kétségekhez és gyötrődéshez vezetett. 1963-ra teljesen világossá vált, hogy a szovjetek nem mennek sehová, az országot pedig a kommunisták fogják uralni továbbra is. Senki sem tudhatta, hogy a megszállás meddig fog tartani, de az talán sejthető volt, hogy évtizedekig biztosan. Szervezett, jelentős ellenállás hiányában sokan úgy dönthettek, hogy beolvadnak a rendszer hétköznapjaiba. Tudunk olyan egykori hungaristákról, akik alkalmazkodtak az új rendszerhez, ahol komoly karriert futottak be a hadseregen belül, ilyen volt például Monostori Gyula százados, aki ’56-ban a forradalmárok ellen harcolt. Nem ő volt az egyetlen. Viszont az érem mindkét oldalát be szerettem volna mutatni. Azt is, aki beolvadt és kiszolgálta a rendszert, és azt is, aki minden gyötrelem ellenére kitartott az elvei mellett.
Úgy gondolom, hogy az alapos ábrázolás fogalmát ki is merítetted, ehhez semmi kétség. Ha már a karakterekről szó esett, most jöjjön két jelenet, amelyeket személyes kedvencemként tartok számon. Az egyik Neumann és a zsidó begyűjtők jelenete, a másik pedig igazából egy jelenetsorozat, a Vörös Csillag kocsmában játszódóakra gondolok. Utóbbi nekem egyenlő volt magával az egész kiábrándító rendszerrel, az elkeseredettséggel, a kilátástalansággal. Persze felmerül a kérdés, hogy akkor miért tetszettek? Pontosan azért, mert nagyon jól visszaadtad velük a rendszer lényegét, még akkor is, ha igyekezted kissé humorosan, könnyedebben megtenni. Mesélsz kicsit arról, hogyan álmodtad meg ezeket a jeleneteket? Neked mint írónak mi a kedvenced?
Kifejezetten kedvenc jelenetem nincs, viszont hozzátartozik az igazsághoz az, hogy ez a kocsma bizony létezett és jártam pár alkalommal az utódjában. Talán 2008-2009 táján utoljára. Pontosan ugyanolyan lehetett, mint évtizedekkel korábban, még a Kádár-címer is ott volt a falra festve. Elég látványosan két részre szakadt a kocsma, hiszen voltunk mi, fiatalok az egyik oldalon, a másikon pedig öreg alkoholisták sztoriztak a „régi szép időkről”. Emlékszem, volt két zenegép egymás mellett, mi csak úgy hívtuk, hogy „az ördög jobb és bal keze” ugyanis az egyikben rengeteg Kárpátia, Hungarica, Titkolt Ellenállás, Magozott Cseresznye volt, a másikban pedig többnyire régi kommunista indulók és olyan balos/anarchista punk bandák amiknek igazából a nevükre sem emlékszem. Persze, mikor ilyesmit hallgattunk akkor az ottani idősek mindig „reakciósoknak” és „műanyag ellenforradalmároknak” minősítettek minket. Akkoriban még lehetett dohányozni a kocsmákban, így mikor az egész füstben úszott és hallottuk ezeket a kommunista indulókat, eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen lehetett az a bizonyos „régi szép idő”. Komoly hatással volt rám az az időszak, mert pontosan láttam, hogy milyen nem akarok lenni! Tudtam, hogy nem akarok egy elmebeteg ideológia által mentálisan kizsigerelt, kiégett öregemberré válni, hanem egy önállóan gondolkodni képes, szorgalmas embert akarok faragni önmagamból, aki képes valódi értéket alkotni. Hogy ez sikerül-e? Fogalmam sincs, de törekszem rá.
A másik jelenettel kapcsolatban nem tudok igazán mit mondani. Pont egy olyan jelenetről van szó, ami szerkesztési fázisban rengetegszer fennakadt, többször is át kellett írni, javítani, bővíteni, aztán mégis vágni belőle. Én pont nem szeretem, de valóban erős lett végül.
Régi szép (?) emlékek… A hasonló kocsmák látogatása már csak azért is volt nagy kaland anno, mert tényleg betekintést nyerhettünk egy teljesen másik világba úgymond. Nekem is számos hasonló történetem van, és valóban hiba lett volna kihagyni. De térjünk át kicsit egy gyakorlatiasabb témára. A könyved borítója is formabontó lett, véleményem szerint nagyon jó munkát végzett a grafikus. Megtudhatunk valamit az alkotóról?
Valóban, én magam is maximálisan elégedett vagyok, sőt jobb is lett, mint amit eredetileg elképzeltem. Schiszler Ádám munkája, aki minden elismerést és „tapsot” megérdemel, hiszen nagyon rövid idő alatt kellett látványos munkát csinálnia. Pár szavas leíráson kívül nem tudtam neki mit mutatni, ennek ellenére engem azonnal lenyűgözött már az első korai verziója is a borítónak. Ha minden rendben halad, akkor a továbbiakban is lesz szerencsém vele együtt dolgozni.
Ha már szó esett a jövőről, a regénnyel kapcsolatban akkor fel is tenném az utolsó kérdésemet, illetve inkább kérdéseimet. Az ördög evangéliuma széles körű lezárást kapott, ugyanakkor van egyetlenegy mellékszál, amit nyitva hagytál. Tervezed, hogy ezen a mellékszálon elindulva úgymond trilógiává bővíted a sorozatot, vagy "hagyod elmenni a vonatot"? Illetőleg, azt meg sem kérdezem, hogy dolgozol-e regényen jelenleg, mert biztos vagyok benne, de ha nem ezen, akkor hová kalauzolsz minket legközelebb?
Valóban nyitva maradt egy mellékszál, ami akár folytatást is jelenthet, viszont ez a közeljövőben nem fog megvalósulni, sőt abban sem vagyok biztos, hogy megírom. Egyrészről szeretnék egy időre eltávolodni ettől a történettől, és jelenleg nem érzem azt, hogy a nyitott szál önmagában elég erős ahhoz, hogy önálló történetté váljon. Erőltetett fércmunkát pedig nem szeretnék kiadatni. Ha idővel kialakul valami releváns körítés hozzá, akkor persze nem lesz akadálya! Talán elárulhatom azt, hogy most két külön történetfolyamon kezdtem dolgozni. A legfontosabb, ami számomra prioritás, az a magyar honvédség története a második világháborúban. A hadba lépéstől kezdve egészen a kapitulációig. Ez egy hosszabb, több köteten átívelő sorozat lesz, amihez nagyon komoly előkészületek kellenek, történészek segítsége, továbbá irodalmi szerkesztővel vagyok napi kapcsolatban és dolgozunk a történet ívén, hogy ne csak egy dátumokkal és eseményekkel teletömött steril váz legyen jellegtelen karakterekkel, hanem egy olyan történet, ami kerek egészet alkot, hogy valóban közel érezhessük magunkhoz azt, amit nagyszüleink és dédszüleink átéltek. Ehhez viszont minimum 1 év felkészülési idő kell még, az első rész megjelenésére pedig jó esetben is még 2 évet mondanék. Itt pedig rátérnék a másik projektre, ami a jelenlegi tervek szerint már jövőre boltokba kerül. Mivel a tervezett háborús sorozat rengeteg időt (éveket) fog felemészteni, és az előző kettő regényem is e köré épült, szeretnék eltávolodni időről időre a korszaktól, ezzel is megelőzve azt, hogy a könyveim önismétlőek legyenek. A legközelebb megjelenő regényemben eltávolodunk a huszadik századtól, és egy évszázadot visszalépünk, 1867-be. Részben fog csak a magyar történelem köré épülni, viszont a gondolatiságtól, amit képviselek, semmilyen esetben sem szeretnék eltávolodni, csupán más oldalról közelítem meg azt.
Ígéretesnek hangzanak az itt felsorolt tervek, reméljük mindegyik megvalósul majd belátható időn belül. A magam részéről ehhez sok sikert kívánok és ezúton is szeretném megköszönni, hogy rendelkezésemre álltál. Végül pedig egy olyan kérdést tennék fel, amellyel legutóbb is lezártuk az interjút. Üzennél valamit ismét a Kuruc.info olvasóinak?
Én köszönöm a lehetőséget, megtisztelő, hogy beszélhettünk. Üzenni pedig csak annyit tudok, hogy haladjunk tovább a helyes úton! Itt pedig kihasználnám az alkalmat és nem csak a Kuruc.info olvasóinak, hanem szerzőtársaimnak és az olyan embereknek is üzennék, akik könyvmegjelentetésen gondolkodnak. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azt mondanám, hogy tartsatok ki, soha semmilyen körülmények között se kössetek elvtelen alkut sem pedig szégyenteljes kompromisszumot. Egyszerűen nem éri meg, ugyanis biztosak lehettek abban, hogy lesz olyan kiadó, aki megjelenteti a műveiteket. Az idejétmúlt magyar könyvpiac működése, a Covid-helyzet különösen nehézzé teszi a kortárs irodalom jelenét, viszont ne féljetek megkeresni más szerzőket, ne féljetek irodalommal foglalkozó magazinokat megkeresni, ha segítségre van szükségetek. Az irodalom nem baloldali és nem jobboldali, hanem mindenkié! Sikert pedig kizárólag közösségben lehet elérni. Ami még fontosabb és nem győzöm hangsúlyozni: ha nemzeti irodalommal szeretnétek foglalkozni, akkor soha, de soha ne alkudjatok meg!
Kantó Ferenc új kötetét mindenkinek ajánlom, aki szereti a formabontó, izgalmas történeteket és nem riad vissza az egyes stíluselemek forradalmi, ugyanakkor nagyon is működő vegyítésétől. Támogassuk a magyar kultúrát, a feltörekvő magyar írókat is!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
