Van úgy, hogy az ember kivár. Olyan is előfordul, hogy eltemeti a múltat. Ha azonban Hont András újságíróval és Gábor György filozófussal kell hadakoznia, mert nevezettek belekóstolgatnak, akkor az okos ember csak legyint, továbblép, mert rövid az élet, hogy nevezettekkel bármiről is hosszan diskuráljunk. Csakhogy. Az a fránya csakhogy.
Egy Parti-Nagy Lajosról szóló cikkem után nekem esett Facebookon a Gábor György Fan Club, elmondtak ott mindenféle bunkó parasztnak, senkinek, hiszen kétségbe mertem vonni a Körúton belüli világ felkent sztárjának költői kvalitásait. Ami rendben is van, szerintem olcsó és hatásvadász Parti-Nagy politizáló lírája, ők meg elélveznek a gyönyörtől. Mondom, ezzel nincs baj. Még azzal sincs, hogy ez a szegény, könyvtárszagú Gábor György, akit az első tavaszi szellő alighanem odavág a házfalhoz, onnan meg lecsorog, mint a vöröslő fájdalom, szintúgy kérdőre vont engem. Hogy miként érvel a jeles gondolkodó, azt most hagyjuk, tényleg nem éri meg a billentyűkopogást, legyen elég annyi, hogy Arisztotelész Poétikáját idézi, hogy az irodalom végcélja mégsem a szépség felmutatása, ahogyan én egy fél mondattal kitértem rá, hanem… és itt most tényleg fejezzük be. Gábor összehord hetet-havat, de ismétlem, semmi gond, ez a dolga, ebből él, fossa a szót, mások meg restelkedve olvasgatják lelki életének különös lenyomatait.
Ami azonban elgondolkodtatott, az ezeknek a módszertana. Hogy nem az állításaimmal, nem a véleményemmel vitatkoznak, hanem szavakra, odavetett jelzőkre, félmondatokra vadásznak. Aztán amikor valamit félremagyarázhatónak ítélnek, lecsapnak rá, mint szatócsgyerek a vevőre, beljebb tessékelik lelkük kisboltjába és kamatot szabnak ki rá. Gábor és Hont dekára ugyanezt teszi.
És most ünnepélyesen áttérek Hont Andrásra, akivel úgy két hónapja akadt egy kis virtuális üzengetésünk. Ennek tárgya, leírása jól rokonítható a Gábor-eset fő tanulságaival: ő sem válaszolt érdemben semmire, amit Mácsai Pálról írott cikkemben felvetettem, helyette talált egy hibát, azt üvöltve ég felé mutatta, odahívta falkatársait, és hetekig vonítottak a sárga, álmos Holdra.
Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy összetévesztettem Petőfi Sándor két költeményét, valahogy egy verssé állt össze az emlékezetemben. Na, bumm, van ilyen. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Hont felfedezése valóságos lavinát indított el ellenem, írt vagy száz hontista, hazudtak, gúnyolódtak, üzengettek. Hogy én vagyok a Kurca-parti bunkó paraszt (utalván ezzel szülővárosomra), hogy én genetikailag selejt vagyok (hmmm…), és a többi, a szokásos, a családomat, a származásomat, a személyemet érintő aljas fenyegetésekről nem is beszélve. Hont Facebook-csoportján is tartott egy darabig a folkdélután, az önszeretet egyre aggasztóbb jeleit mutató bandagazda írt vagy három bejegyzést szerény személyemről, újra és újra felhánytorgatva apró tévedésemet.
Nos, eddig ez magánügy. Mostantól viszont közügy lesz, előre szólok.
Hont Andriska ugyanis messze nem tökéletes. Önképének egyik legaggasztóbb tünete, hogy csalhatatlannak, tévedhetetlennek hiszi magát – aki mások tévesztésein rugózik az érdemi mondanivaló helyett, nem is lehet másmilyen. Csakhogy Hont András – történetesen az egyik engem ekéző bejegyzésében – elkövetett egy nem is jelentéktelen hibát. „Marianna-árok” – írta a Mariana-árok helyett, tanújelét adva ezzel műveletlenségének, tufaságának, tájékozatlanságának.
„Marianna-árok” – ha ez nem vágykép, ha nem egy létező Marianna árkát énekled meg, trubadúr barátom, akkor bizony, elég kínos.
Mert igen – a „Marianna-árok” csak látszólag lényegtelen. Akár az el nem különített Petőfi-versek. Valójában azonban leleplezése mindannak, amit ezek, Hont, Gábor meg a többiek elkövetnek mások ellen. Hont ugyanis nem verte a mellét, hogy mekkora tajt parasztság „Marianna-árkot” írni, és hogy az ilyesmi nem egyszerű tévesztés, hanem tudatlanság a javából, nem, nem. Amikor az egyik barátja figyelmeztette, serényen megköszönte, kijavította és továbblépett, mintha mi sem történt volna.
Hát, Hont, ez vagy te. Fellázítod a Facebook népét egy mellékes ostobaság miatt, hogy addig se kelljen a lényeggel, a Mácsai Pálról írott cikkem igazságaival foglalkozni. Aztán az első alkalommal megbotlasz, mit megbotlasz, pofára esel. „Marianna-árok”… Röhej. És az ember röhögne is teljes szívvel rajtatok, ha egyúttal nem undorodna mélységesen a módszereitektől. A kettős mércétektől, ahogyan mások hibáit felhánytorgatjátok, a sajátjaitokon pedig tovább lendültök.
Hogy miért most, két hónap múltán mesélem el mindezt? Mert én szerettem volna továbblépni azon, hogy Hont műveletlen, elég, ha én tudom, hogy egy földrajzi nevet nem tud jól leírni. Úriember voltam. Aztán jött Gábor, hozzá böfögött valamit Hont is, újra bőg a csordavokál. Picit tűnődtem, és arra jutottam, közügy annak felmutatása, hogy micsoda kétszínű senkiháziak vagytok. Hogy miközben művelt embereknek álcázzátok magatokat, hézagos és felszínes a tudásotok. Hogy az olvasottságotok, helyesírásotok messze nem tökéletes. Hogy a köreitekben kötelezően villogtatott jól értesültség fényévnyi távolságra van a valódi műveltségtől.
Mostantól pedig mi is vadászunk a ti hibáitokra. Még „Marianna árkában” is megemlegetitek, hogy nem tartottátok be az elemi játékszabályokat, műveletlen fajankók!
Szentesi Zöldi László – www.888.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
