Az ázsiai sztyeppe vándorló népeinek kultúráját és történelmét mindenekelőtt a lótartás formálta, alakította ki. Nem véletlen a szólás: „Lovas nemzet a magyar!” Valóban, őseink nélkülözhetetlen társa a ló volt, mely nélkül egész nomád életmódjuk fel nem virágozhatott volna. Egy nomád ember szemében a lova bajtársnak számított a harcokban, útitársa volt a vándorlások során, a honfoglaló magyarok számára végeláthatatlan méneseik jelentették társadalmi és gazdasági berendezkedésük alapjait. Lóháton érkeztünk a Kárpát-medencébe, lóháton vívtuk meg honvédő harcainkat, az akkoriban és legyőzhetetlen könnyűlovas harcmodorunkról csodálattal vegyes félelemmel beszélt egész Európa. Éppen ezért, legősibb bajtársunknak – hátasainknak – tisztelegve ajánljuk ezt a cikket lovas hagyományőrző testvéreinknek. Az írás mankóként szolgálhat azoknak, akik most kezdenek ismerkedni a lovas hagyományőrzéssel, valamint érdekességként kínálkozhat azon olvasók számára is, akiket őseink anyagi-tárgyi kultúrája érdekel.
Honfoglalás kori magyar lószerszám rekonstrukciója – a Magyar Természettudományi Múzeum és a Magyar Turán Alapítvány kiállításán
A korabeli magyarokat (nem csupán a harcosokat!) számos esetben lovaikkal együtt temették. Az elhunyt mellé tették lószerszámait, lova fejét és lábszárait; ezt részleges lovas temetkezésnek nevezzük. Egyes esetekben magát a lovat nem temették, de felszerelését az elhunyt sírjába tették. A nyergek és más lószerszámok mindig tükrözik használójuk nemét, korát, társadalmi rangját és anyagi helyzetét. A 10. századi magyar sírok egytizede lovas sír, a legékesebb lószerszámok pedig az előkelő, magas rangú nők végső nyughelyeiből kerültek elő. Ez a jelenség nem egyedülálló, más ázsiai nomád népeknél szintén gazdagabb díszítettség jellemzi a nők lószerszámait.
Nyereg, kengyel
A nyereg – akárcsak a kengyel – az ázsiai lovasnomád népek nagy találmánya. A favázak és egyéb szerves anyagok ugyan lebomlottak az évszázadok során, de a veretek, hevedercsatok és a kengyelek egyértelmű jelei annak, hogy a nyerget is a sírokba helyezték. A tehetősebb sírokból előkerült, csontból készült kápadíszek alapján honfoglaló őseink nyeregkápája lekerített formájú lehetett. Két nyeregtalpból, egy magasabb első és egy alacsonyabb hátsó nyeregkápából állt faváza. Ez azért volt célszerű, mert a harcok hevében egyrészt segített a lovasnak egyensúlya megtartásában, másrészt a csont, – agancs, – vagy nemesfém veretekkel kirakott első kápa nagyobb védelmet nyújtott a harcos alhasának, ágyékának és combtövének. A két kápa közötti áthidalást farbőrözéssel oldhatták meg. Ez egy vastagabb, tenyérnyi széles bőrcsík, amelyet valószínűleg nyersbőrrel fűztek a két nyeregtalphoz. Ez a megoldás szabadon hagyta a ló gerincét, a lovas súlyát pedig a bordákra terelte, ezáltal nagyobb és kényelmesebb mozgási lehetőséget hagyva a hátasnak. A 9-10. századi magyarok leginkább palmettás, indás, növényi motívumokkal díszitették nyergeiket, az avar leletekre jellemző állatábrázolás a magyar sírokban talált nyergeken már nem fordul elő.
A lovaglás technikáját forradalmasító kengyelek pontos kialakulásáról ugyan nincsenek kőbe vésett bizonyítékaink, de minden valószínűség szerint valamikor a szkíták után és a türkök előtt jelenhetett meg a belső-ázsiai lovas népeknél. A honfoglaló magyarság kengyelei leginkább homorú talpúak voltak. Több típusa is ismert, a csaknem kör alakútól kezdve a körte formájún át a lekerekített trapézra emlékeztető kengyelekig szinte minden variáció előfordult. Leginkább vasból kovácsolták, ezeket ezüst, arany, vörösréz berakásokkal gazdagították a tehetősebbek számára. Kivételes esetekben fakengyelekre utaló leleteket is találtak a sírokban, ami a Belső-Ázsiai párhuzamokat figyelembevéve nem meglepő, ott ugyanis előszeretettel használnak a hideg fém helyett fából készült kengyeleket télvíz idején.
Kovácsoltvas, aranyozott ezüstberakású kengyel Sárrétudvari-Poroshalom sírlelet /fotó: Sérréti Krónika
Mivel a Kárpát-medence éghajlatán a sírokba temetett szerves anyagok gyorsan lebomlanak, így csak sejtésünk lehet a korabeli nyeregalátétekről is. Ha ázsiai párhuzamokat veszünk alapul, valószínűsíthetjük, hogy őseink is díszes, nemezből készült pokrócokat és izzasztókat tehettek nyergeik alá. A honfoglaláskori nyereg típusa kisebb változtatásokkal egészen a huszadik századig élt tovább. (Lásd. tiszafüredi típusú nyereg, amelynek kevésbé merőleges kápái kanalas formában végződnek).
Szügyelő, farmatring
A nyereg illeszkedését, helyén maradását segítő szíjakat eleink is használtak. A rangosabbak ezeket is, – mint egyéb szíjaikat – csontból, valamint aranyozott és ezüstözött réz, – és bronzveretekkel díszítették. A nők úgynevezett rozettás, a férfiak csörgős levél alakú vereteket használtak szügyelőikhez és kantárjaikhoz. A szügyelők feltehetően két vállszíjból és egy hevederhez csatlakoztatható ugratószíjból állhattak, ezek megakadályozták a nyereg hátracsúszását. A farmatring egy, a ló farka alatt elvezetett bőrszíj, amely a nyereg előremozdulását hivatott megelőzni. Részei a két keresztszíj, melyet minden valószínűség szerint díszítettek. Feltételezhető, hogy a honfoglaló magyarság a vereteken kívül használt még bojtokat, úgynevezett boncsokokat is hátasa díszítéséhez.
Aranyozott ezüst lószerszámveretek, Benepuszta, Ladánybene / fotó: historia.hu
Kantár, zabla
Az előkelő magyar kantárak széles, varrott bőrszíjakból, nevezetesen pofaszíjból, orrszíjból, tarkószíjból és homlokszíjból állhattak. Az orrszíj csak a ló orrán feküdt, nem kerülte meg a ló teljes orrát. Előfordult, hogy a homlokszíjat és az orrszíjat két egymást keresztező szíjjal kapcsolták össze, ezek metszéspontjára pedig veretet, név szerint homlokrózsát tettek. A gazdagabb női sírokban aranyozott ezüst veretek, míg a férfi sírokban rendszerint csak a zabla utal a kantár egykori jelenlétére. Általánosságban viszont a köznép egyszerűbb, bőrből csomózott kantárakat használhatott.
Eleink leginkább egyszertört csikózablával lovagoltak, melyet rendszerint vasból kovácsoltak a korabeli mesterek. A leletek között azonban találkozhatunk négykarikás, – egy tagból álló, – láncos, – és pálcás zablákkal is. A zablapálcák faragott csontból vagy fémből készültek.
Lajkó Zsanett
Vas, ezüstberakással, tausírozott zabla és kengyelpár – Muszka / fotó: europeana.eu
Források
Bollók Ádám (2015) A magyar honfoglalás kora, In: A Kárpát-medence ősi kincsei a kőkortól a honfoglalásig, szerk. Vágó Ádám, Budapest, Kossuth Kiadó
Flesch Márton (2016) Honfoglalók lóháton. A 10. századi magyarok lovai és lószerszámai
Kun Péter (2003) Szelek szárnyán. Debrecen, Arkadas Könyvkiadó
Révész László (1993) Veretekkel díszített lószerszámok a honfoglalás kori női és férfi sírokból, In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/2., Miskolc
Forrás:kurultaj.hu
Tovább a cikkre »
