Hollywood bölcsője gyászba’ van

Hollywood bölcsője gyászba’ van

Ötven éve lett rossz hírű Mátészalka a munkásokat Budapestre szállító fekete vonatok és a „Mátészalka gyászba’ van” kezdetű komor dal miatt. Fájt is ez az ittenieknek, mint egy szúnyogcsípés, ezért a kisváros értelmisége egy ideje „A fény városa, Hollywood bölcsője” szlogennel próbálja árnyalni ezt a sötét képet. Nem minden alap nélkül. A hollywoodi óriáscéget, a Paramount Picturest megalapító Zukor Adolf Mátészalkán töltötte a gyermekkorát, Tony Curtis pedig szülei lábnyomát keresve kétszer is járt itt.

A hírhedt mátészalkai fekete vonatról aligha van olyan ember, aki ne hallott volna. Így nevezték az ötvenes évektől kezdve a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből ingázó dolgozókat szállító munkásvonatokat, melyek vasárnap Budapestre, míg pénteken, illetve szombaton Szabolcsba szállították az út során többnyire lerészegedő, alacsony iskolázottságú fizikai munkásokat a Budapest–Szolnok–Debrecen–Nyíregyháza–Mátészalka-vonalon. A rendszeres balhékról elhíresült járatok a Kádár-korszak Magyarországának egyik hírhedt fogalmává váltak. Hűen adja vissza az ehhez kapcsolódó kiábrándító valóságot Tar Sándor néhány elbeszélése vagy Schiffer Pál 1970-ben forgatott, dokumentarista igényű filmje: a cigarettafüsttel átitatott vagonokban szól a hegedűszó, megy a danolászás és a kötözködés. Egyes kupékban szálfaként, keresztül-kasul hevernek az emberek, másutt verik a blattot.

Daloltunk, ittunk

A véletlen hozta, hogy mátészalkai utazásom kezdetén a vasútállomás közelében olyan emberbe botlok, aki egykor maga is gyakran utazott a fekete vonaton. Az 1947-ben született Király Gábor a Mátészalkától 16 kilométerre lévő Ököritófülpösön él. Mivel falujában a termelőszövetkezet alacsony bért fizetett, legényemberként inkább vállalta a vonatozást, és 1966 és 1970 között Budapesten, az Illatos úton, az Aszfaltútépítő Vállalatnál dolgozott segédmunkásként. A beosztása szerint taligás, azaz járműhajtó volt, útépítéseken hordta az aszfaltot. Huszonéves volt akkoriban.

– Öt irányból hozták Mátészalkáig az embereket a mellékvonalakon közlekedő vonatok. És itt, Mátészalkán, a vasútállomáson várt minket az ugyan sok kocsiból, de soha nem elég számúból álló hosszú fekete vonat. Két-három falunak volt egy-egy tömött kocsija, idegen ember már nem is mert oda felszállni. Arra emlékszem, hogy Ököritófülpösnek és Tyukodnak közös szerelvénye volt. Létezett a kocsibizalmi intézménye is: a hosszú út alatt próbálta kordában tartani a népet, de nem volt ritka, hogy pofonokat osztottak neki. Később állandó rendőri jelenlétet is kaptunk. Daloltunk, ittunk. Hiába indultunk innét vasárnap négykor, csak hajnalra értünk fel, hiszen minden falunál, városnál megállt a vonat. A cigányok is jöttek ugyanúgy velünk, mert akkor még nekik is volt munkájuk. Ők az építőiparban dolgoztak, míg a többségiek inkább a föld alatti munkáknál, gázgyárban, csőszerelőiparban, építőipari vállalatoknál helyezkedtek el.

Felmászunk a síneken átívelő gyalogos-felüljáróra.

– Akkoriban még csak a régi épület volt meg – mutatja. – Az autóbusz-pályaudvar helyén a Fényes nevű étterem működött, és ahogy pénteken, szombaton begördült a sínekre a fővárosból zötyögő fekete vonat, a szerelvényhez igyekezett a zenekar, úgy húzta a cigány. És az az igazság, hogy mi, a hazai ízekre vágyó, szatmári szilvapálinkára szomjazó emberek egyenesen megrohamoztuk az éttermet. És itt volt a sarkon a rendőrség is, hogy ne kelljen messziről vonulniuk a kiszálláshoz. Ej, de sok hőbörgő, bicskát nyitogató részeget bezsuppoltak a fogdájukba! Nagyon jól kerestem, mivel állandó éjszakásként dolgoztam. A nyolcadik kerületben, a Karácsony Sándor utcai munkásszállón laktam. 1970 szeptemberében jöttem haza megnősülni, majd igen vékony fizetésért a téeszben helyezkedtem el. De adtak háztájit, úgyhogy azzal volt egy kis mellékes jövedelem is – teszi hozzá.

A férfi fia sofőr a mátészalkai kenyérgyárnál, lánya Ököritófülpösön él. A vonaton közlekedő sorstársai többnyire tíz-tizenöt évvel idősebbek voltak nála. Nem is tudja, hogy él-e még közülük egyáltalán valaki.

Megszólal a hangosbemondó. Vonat érkezik Nagyecsedről a hatodik vágányra.

 

Grafikon: érdekességek Mátészalkáról

 

Tehát innen jött ez a rettenetes nép!

– Főiskolára Nyíregyházára jártam, aztán Debrecenben voltam egyetemista, s akkoriban vagy később, már muzeológusként, ha bárhová mentem, azt tapasztaltam, hogy a tizennyolcezer lakosú Mátészalkának nagyon rossz híre van. Akkor eltökéltem, hogy ezen az imázson, a fekete vonat legendáján, ezen a „Mátészalka gyászba’ van”-történeten valahogy változtatni kellene – jelenti ki találkozásunkkor Cservenyák László, a Szatmári Múzeum igazgatója. Irodájában süppedős perzsaszőnyegek, íróasztala lehet vagy százötven éves, a polcokon és a falon környékbeli művészek alkotásai, többek között Bíró Lajos Mátészalkán élő szobrász bronzbikája vagy a debreceni grafikus, László Ákos női aktja.

– Merthogy mit látott a fővárosi ember. Azt, hogy Mátészalkáról begördül a budapesti pályaudvarra egy olyan cigarettafüstben ázó vonat, amelyről danolászó, hegedűnyekergető részeg emberek százai szállnak le, akiknek többsége történetesen cigány. Sokan közülük hiába más vonalszakaszról, aprófalvas vidékről érkeztek a mátészalkai induláshoz, ráadásul zömük Nyíregyházán, Debrecenben, Szolnokon szállt fel a vonatra, a budapestiek csak annyit láttak, hogy az van felírva a kocsik oldalára, hogy Budapest–Mátészalka. Tehát Mátészalkáról jött ez a rettenetes nép!

– A „Mátészalka gyászba’ van”-t mindenki ismeri. Honnét is ered?

– Ez a sor egy gyönyörű népballada része. „Mátészalka gyászban van, Gacsaj Pesta halva van.” Szívhez szóló, összetett szerelmi történetnek balladában megfogalmazott formája. A ballada népszerűségéhez hozzátett a Ludas Matyi című film is, hiszen Döbrögi uraság ezt húzatja a cigányokkal, amikor a nagykállói megyegyűlésre indul. Nos, ez sem volt pozitív kicsengésű üzenet az ország lakosságának. Persze azt is helyre kellett tenni, hogy miért is voltunk mi gyászban. Gacsaj Pesta a város jó kiállású, stramm legénye volt, hatalmas férfierővel, és rajongtak érte a mátészalkai lányok és asszonyok. És ennek a történetnek a vége az, hogy meglesik és leszúrják, a lányok pedig siratják Pestát. Ezért vagyunk mi gyászban, amire büszkék is vagyunk, hiszen jó potenciállal bírt. És egyébként ennek a folytatása a mi drága jó Tony Curtisunk is, aki hasonló vérvonalat képvisel…

A múzeum igazgatója visszaemlékszik arra, hogy bizony tíz-húsz évvel ezelőtt az akkoriban divatos kabarétréfák cikizték a városkát, mint például: Mátészalka cigány város, ahová vízum szükséges.

– Rosszulesik az embernek, mint a szúnyogcsípés, de mi tudjuk, hogy igyekeztünk a tudományokban és a kultúrában olyan értékeket teremteni, amelyekkel ezt a megbélyegzést át tudjuk törni. Kezdtük azzal, hogy Gacsaj Pesta jó munkaerőnek bizonyult, aki nem hagyta el a marháit, s igazi bonviván volt. Az elmúlt tíz évben a múzeumba érkezők a csoportos látogatásokon megismerhették a város igaz történetét. Mikor a tárlatvezetéseket azzal kezdtem a csoportoknak, hogy üdvözlöm önöket a fény városában és Hollywood bölcsőjéből, mindig tágra nyílt szemmel és tátott szájjal néztek rám.

 

 

Fénybe borult

Mátészalka történelmében számos olyan pont van, amelyre alapozva vissza lehet adni a város egykori rangját. Magyarországon Temesvár után másodikként – 1888-ban, New Yorkkal egy időben – itt létesült elektromos közvilágítás, és az első villamosított lakóház is itt található. Ennek története adott okot a „fény városa” elnevezésre.

A Rákóczi-szabadságharc bukása után elnéptelenedett szatmári földekre Károlyi gróf román, sváb és zsidó telepeseket hozatott. Az askenázi zsidók egy része Mátészalkára költözött. Így alapította meg a település első gyárát Schwartz Mór. A szeszgyárat, gőzmalmot és olajütőt magában foglaló telep később hatalmasra duzzadt: szeszfinomító, vámszabad raktár, rum-, likőr- és pálinkaraktár is létesült, melyekhez külön iparvágányt is építettek. Később a család nevéhez iskola és kórház alapítása is fűződik. Állítólag a Szalkai nevet is felvett Schwartz Mór az 1880-as párizsi világkiállításon látta meg a kor egyik legjelentősebb vívmányát, az áramfejlesztő dinamót. 1882-ben Svédországban már meg is vásárolta az eszközt, mellyel a mátészalkai gyártelep belső céljaira villamos áramot fejlesztettek. Később a malomból kiindulva faoszlopokon a lakásáig kivezették a villamos energiát, és a vezetékeken néhány szénszálas izzót is felszereltek.

 Tony Curtis szülei: Emanuel Swartz és Helen Klein

Hírdetés

 

– Az, hogy Tony Curtis amerikai színész szülei Mátészalkáról vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba a nyolcvanas években, már köztudott volt. Mégis szenzációnak bizonyult, hogy 1985-ben, majd 1988-ban megjelent a városban. Érkezésekor hömpölygött a tömeg az utcákon – mondja Cservenyák László múzeumigazgató. Persze gyermekként ő is ott volt mind a két alkalomkor, és dedikáltatott is vele egy-egy fényképet. – Autóval, elegáns dzsekiben, westernkalapban érkezett – emlékezik vissza.

 

 

Tenyérnyi ország a nagy víz mögött

A hollywoodi sztár szülei, Emanuel Schwartz és Helen Klein magyar származású zsidók voltak, akik Mátészalkáról New Yorkba emigráltak. Tony Curtis Schwartz Bernard néven született, és hatéves koráig csak magyarul beszélt. Édesapja szabóként kereste a kenyerét a tengerentúlon, és a család a bolt hátuljában lakott. Tony Curtis 1943-ban, 18 éves korában bevonult a haditengerészethez, majd a háború után színészként folytatta pályafutását Kaliforniában, az Universal stúdiónál, ahol fantáziát láttak színészi tehetségében. Remek humora miatt főként vígjátékokban szerepelt, de a komolyabb hangvételű Spartacusban is remekül helytállt. A televízió aranykorában, az 1970-es évek elején Roger Moore társaként egy sorozatban nagystílű amerikai üzletembert alakított, aki nem félt verekedésekbe keveredni. A sorozat Magyarországon Minden lében két kanál címmel futott.

„Csak édesanyja meséiben, apja elbeszéléseiben ködlött fel néha a »nagy víz« mögötti tenyérnyi ország képe, s abban egy nehezen kimondható helységnév: Mátészalka” – olvasható a Kelet-Magyarország 1985-ös tudósításában.

„A tanácsházán Kövendy Lajos tanácselnök és Imre Fábián tanácselnök-helyettes várta, és tudott az érkezéséről Farkas József, a helyi múzeum igazgatója és Hegymegi István, az állami gazdaság igazgatója. Rövid fotózás után Kövendy Lajos irodájában beszélgetés következett, ezt követően Farkas Jóska bácsi szakszerű vezetése mellett a színész és kísérői végigsétáltak a főutcán, útközben megnézték a lápi emlékművet és az egykori bank épületét. A híres színész jelenléte futótűzként terjedt a városban, a menethez egyre többen csatlakoztak. Később Farkas Jóska bácsi birodalmába, a múzeumba mentek. Itt várta őket Marika néni, Jóska bácsi felesége, aki a háziasszonyi szerepet játszotta el. Régi papírok kerültek elő, és aminek nem lehetett ellenállni, a szatmári szilva. Eztán kimentek Jóska bácsi kedvenc szekereihez, ahol fotózkodtak” – olvasható a Facebookon a Tony Curtis tisztelői néven oldalt üzemeltető, Mátészalkáról származó Tempfli József visszaemlékezése.

 A hollywoodi világsztár a szülők emlékét kereste a kelet-magyarországi településen. Diadalmas visszatérés

 

„Világsztár. Arcát, mosolyát, egy-egy jellegzetes mozdulatát a földkerekségen száz- és százmilliók ismerik. Egy ember, aki most a televíziók korában időről időre bekopoghat hozzánk, elég a televíziók gombját megnyomnunk. Tony Curtis százhúsz film hőse, kicsit fogalom, kicsit bálvány, nem haragszik érte, hogy a csodálók számára már talán nem is húsból és vérből való ember. Több. Színész” – olvasható az 1988-as látogatás apropóján szintén a megyei napilapban.

„Szülei emlékét jött keresni és felidézni. Az akkori tanácsháza szinte valamennyi dolgozója felsorakozott a nagy vendég fogadására. Előállt a négylovas hintó, s az ujjongó tömeg ovációja közepette a kocsis mellől, a bakról integetett hódolóinak. Két hölgy is volt a társaságában, akik a hátsó ülésen foglaltak helyet. Az egyik a felesége, a másik a lánya, Jamie Lee Curtis, aki szintén színész volt. A fogat a Szatmári Múzeum udvarára fordult be, ahol aztán volt cigányzene, tánc, no meg ebédre jó nehéz sólet, amely azért nem fogyott el teljesen. De még csak nem is ezért a nagy felhajtásért érkezett ide a világhírű művész, hanem azért, amit aztán a Szatmári Múzeum vendégkönyvébe írt, miszerint keresi apja lábnyomát a mátészalkai utcán. Az apai ház ott volt a Kossuth utca végén. A zsinagógába Tony Curtis már csak egyedül akart belépni. Azt is kérte, hogy este, amikor már kihaltak az utcák, hadd bolyongjon kicsit a városban. Sokáig tartotta magát a hír, hogy egy zsák pénzt is hozott, s abból újítják majd fel a roskadozó zsinagógát. Ezután járt még néhányszor Magyarországon, de Mátészalkára többé már nem jutott el” – olvasható Pénzes Ottó tanár visszaemlékezésében.

 

 

Birodalom huszonöt dollárból

– Egy helyi értelmiségi, Nyéki Károly helytörténész kutatásaiban derült fény Zukor Adolf személyére, aki 1873-ban a Zemplén vármegyei Ricsén született, az USA-ban producer, majd a világhírű filmgyártó vállalat, a Paramount Pictures Corporation elnöke lett – tudom meg Cservenyák Lászlótól. – Szülei szatócsüzletet vezettek egy bodrogközi faluban, ahol az iskola mellett ő is segédkezett. A négy elemit Mátészalkán végezte, a városban sorkosztos volt, tehát mindennap egy másik zsidó családnál étkezett. Szüleit korán elveszítette, így az árvaságra jutott zsidó fiú tizenöt évesen elhatározta, hogy szerencsét próbál a nagyvilágban. Nyelvtudás nélkül, kabátujjába bevarrt huszonöt dollárral érkezett meg Amerikába. Mindenféle munkát elvállalt, majd New Yorkban és Chicagóban a szőrmeszakmában, prémkereskedők boltjában dolgozott, majd felhasználva ott szerzett tapasztalatait önálló szűcsműhelyt nyitott – ismerteti a múzeum igazgatója.

Zukor Adolf mozifilmet húszéves korában látott először, de azonnal felismerte benne a jó üzlet lehetőségét. 1904-ben betársult a későbbi filmszínház kezdetleges elődjének számító filléres bódéba, ahol néhány perces mozidarabokat vetítettek. Aztán a későbbi mozikirállyal, Marcus Loewvel szövetkezve mozihálózat-társaságot épített ki. Los Angeles külvárosában, Hollywoodban – egy narancsfarm gazdasági épületét kibérelve – rendezte be az első stúdiót, majd 1916-ban egyesült Jesse L. Lasky játékfilmgyártó vállalatával, és később bekebelezte a forgalmazással foglalkozó Paramount Picturest. Így jött létre Zukor Adolf elnökletével a Paramount Pictures Corporation. Olyan nagy sikerű alkotások kerültek ki innen, mint a Love Story, A keresztapa, a Travolta-filmek és a Star Trek.

Zukor Adolf 1949-ben életművéért Oscar-díjat kapott. Századik születésnapját világraszóló külsőségek között ünnepelték meg. 103 évesen, Hollywood örökös elnökeként hunyt el.

– Visszajött valaha ide?

– Nem, de ő sem felejtkezett meg Mátészalkáról. Amikor filmcézárként Budapesten járt, egykori tanítóját, Rosenberg tanító urat Budapestre vitette, és megkérdezte, hogy miben segíthet neki. A tanító a lánya házasításához kért segítséget, így Zukor nászajándékba adott egy nagyobb összeget, amelyből ház épült.

Fitneszárnyalat

Igazán szíven üt, amit a Szatmári Múzeumból kifordulva a történelmi főutcán, a Kossuthon látok. Merthogy különféle fejlesztési elképzelések és pályázatok alapján a mátészalkaiak itt – a „fény főutcájában” található, elsőként villanyvilágítással ellátott házban – fényinstallációs elektrotechnikai kiállítást szeretnének létrehozni, a Zukor Adolf-féle házban filmtörténeti múzeumot és romkocsmát, arrébb pedig Tony Curtis-emlékházat és kávézót.

Hisznek a pompás tervek megvalósításában, és valószínű, hogy mindez valóban csak idő és pénz kérdése. Ugyanakkor a ház, amelyben először valósult meg a villanyvilágítás, lakatlan állapotában egyelőre siralmas állapotban van. Belebotlok egy valaha moziként működő épületbe. Ajtaját lakat őrzi, bevert ablakain behajolva pedig a vélhetően utolsóként itt játszott film, az Eddie Murphy főszereplésével forgatott A szentfazék plakátját látom. Testvérek között is legalább tizenöt éve zárva az intézmény. A zsinagóga épülete ezzel szemben igencsak rendben van. Falán két emléktábla. Az egyik Zukor Adolfé, a másik Tony Curtisé. Előttük közmunkások sepregetnek, majd sietve szétrebbennek, ahogy a fényképezőmért nyúlok.

 A város egyik leghíresebb szülöttének emléktáblája

 

Az egyik közmunkás, Sebők Gusztáv elmondja, hogy az apja is a fekete vonattal közlekedve betont kevert fővárosi építkezéseken, ám ma már a „cigányság el van kényelmesedve, és sok a léhűtő közöttük”. Megvallja, hogy elege van a „zöldség eltakarításából”, azaz a falevelek söprögetéséből, ezért Hollandiába készül, ahol több pénzért szeretne rózsaültetvényben kertészkedni.

Mátészalka utcáin sok az eladó ingatlan, a belvárosi rész üzletei váltakozó küllemű kirakatokkal rendelkeznek. Több ételbár üzemel, van, ahol már 780 forintért is kínálnak menüt. A zálogház bejáratánál nagy a sürgés-forgás. Benézek egy panelházban működő vállalkozáshoz is; a turkáló mellett infraszaunát és fénymásolót is működtet a tulajdonos. Kicsi a forgalom, mert sok egykori kuncsaftjuk már Angliában, Németországban dolgozik, vagy éppen Győr és Sopron környékére költözött, s onnan jár át ausztriai munkába.

A hatszáz forintos nyakláncok és a télikabátok mellett az egyik asztalkán két body builder külsejű férfi fényképét látom. Mivel azt hiszem, hogy egyikük Jean-Claude Van Damme, viccből megkérdem: ők is ide járnak?

– Igen – hallom a választ a helyet üzemeltető Marikától. – Nagy a hasonlóság, de ezek nagyecsedi fiatalemberek. A versenyeik előtt én festem le őket fitneszárnyalatra, azaz végzem el rajtuk az uv-mentes barnítást. Nyolc-tíz napig áll rajtuk a szín, ha jól kezelik – árulja el az asszony. – A fiatalemberek egyébként biztonsági őrként dolgoznak, nyaranta pedig uborkaföldön keresik a pénzt, úgyhogy nem felfújtatott, erő nélküli izmokról van szó – teszi hozzá. – Azt tanácsoltam nekik, inkább hosszú ujjú, vékony ingben uborkázzanak a világversenyeik előtt. Béla legutóbb Franciaországban nyert, de úgy tudom, most nem egyezett meg a kiutazás anyagi finanszírozásáról klubjával, így itthon marad, és vissza is mondta a barnítást – utal az élet fény- és árnyoldalaira Marika, aki végzettsége szerint egyébként óvónő, és ahogy búcsúzólag leszögezi, továbbra is annak tartja magát.

Helyre tenni az önbecsülést

Fogadóóra után érkezem Hanusi Péter mátészalkai polgármesterhez (Fidesz–KDNP). Ez az első ciklusa, de a településvezetésben nagy a gyakorlata, hiszen előtte nyolc évig egy szomszédos falu elöljárója volt. Most járdafejlesztést kértek tőle, de egy befektető is érdeklődött ipari parki terület iránt. Persze amúgy is fogadta volna, de a vállalkozó úgy döntött, hogy a fogadóórára jelentkezik be.

– Kezébe adtam a támogatási rendszerünket tartalmazó rendeletet. Nálunk ez nem ránézésre megy, hanem mindenki ki tudja számolni, hogy adott értékek esetén mire számíthat. Nyílt lapokkal játszunk. Van egy városfejlesztési csoportunk, tudjuk, hogy mit akarunk. Jelenleg tizenhat uniós pályázatunk vár elbírálásra.

Mátészalka és a vonzáskörzetébe tartozó negyvenhárom település együtt lobbizik a közös célokért. Az országgyűlési képviselő irodája az önkormányzat épületében található.

– Fontos, hogy lesz-e közösség a városban. Igen, én is ugyanazt tapasztaltam Mátészalka megítéléséről, amit a múzeum igazgatója vagy bárki más. Ezért „…a fény városa, Hollywood bölcsője” szlogent hitvallássá emeltük. Azon vagyunk, hogy a bélyeget levegyük, az itt élők önbecsülését helyre tegyük.

Létrehozták a Mátészalka kiváló vállalkozója elismerést, bevezették a reggeli a polgármesterrel intézményét, emelték az önkormányzati rendezvények számát, és már évek óta megrendezik a Fényes napok elnevezésű programsorozatot, az idén, ennek apropóján, tízezren vonultak fel fáklyával a kézben. Az idén nyáron itt állomásozott a Hollywood-emléktúra stábja; meghívták Rofusz Ferencet is, akinek Oscar-díját bárki a kezébe vehette. A várost tehát belengi a remény, hogy jó itt élni.

A polgármester szerint Mátészalka újabb szerencséje, hogy a hajdúszoboszlói gyógyvízzel azonos tulajdonságú víz van alattuk. Ez sok reményre ad okot. Az idegenforgalmi fejlesztések alapja, hogy már nincs dohányfüstös fekete vonat; aki a városban járt, tudja, hogy Szatmár és Mátészalka különleges hely. Az itt élők pedig vendégszeretők, barátságosak és nyitottak.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »