„Jól meggondoltad, kisfiam?”, kérdezte az anyja, amikor a zeneiskolába indultak a képességi vizsgára.
Ültek a díszterem ajtaja elé helyezett padokon, ahol kuporogtak a felvételizők és szüleik. Volt, akit teljes családja elkísért, mást csupán az apja vagy az anyja. Őket általában irigykedve nézték, úgy gondolták, elintézték a bejutást (sokszor nem is tévedtek). Démenotar családjának semmiféle ismerőse nem volt a művészetek, de még az iskolai adminisztrációk területén sem, hát csöndesen üldögéltek a padon. Mikor sorra kerültek, anyja is bement a terembe, minden romántudását összeszedve magyarázta a magyaráznivalót, a vizsgáztatóbizottság egyetlen tagja sem tudott magyarul, más városból jöttek, a rendszer magyarázata szerint így próbálták legyőzni a korrupciót, holott csak azért jöttek a nagy többségében magyarok lakta városba, mert tudták, itt könnyebben forr a pálinka, kerül a zsák krumpli a csomagtartóba, melléje a vágott csirke, az elmaradhatatlan Kent, netán babkávé. A bizottság egyik tagja a zongorához ült, Démenotar énekelt, majd visszadobolta a ritmust, amelyet kikopogtak a zongora tetején, válaszolt néhány kérdésre, amit anyja kézzel-lábbal lefordított. A vizsgáztatóbizottság ott helyben közölte is a jegyet: 7,15. Ezzel az eredménnyel átment a vizsgán. „La pian vă rog, mulțumesc frumos” (Zongorára, kérem szépen), könnyebbült meg az anya, mire a bizottság vezetője megrázta a fejét. „Cu nota asta numai la vioară”, mondta, „oricum, nu mai sunt locuri la pian.” (Ezzel a jeggyel csak hegedűre, amúgy sincs már hely zongorára.) Felnevetett, harsogó hangja betöltötte a termet: „Ce e cu voi, ungurii? Toți la pian vreți, dar vioara e un instrument maghiar. Asta nu vă interesează pe voi? Adică e tradiția voastră. Și a țiganilor.” (Mi van veletek, magyarokkal? Mindenki a zongorát akarja, pedig a hegedű a magyarok hangszere. És a cigányoké.) Kacagott. Az anya elvörösödött, nem hagyta magát. Démenotar meghúzódott a koncertzongora mellett, szólni sem mert. Mit sem értett a beszédből, de pontosan tudta, mire megy ki az alkudozás, nem először volt része benne. Senki sem tagadta a korrupciót a gyermekek előtt, hogy „deszkurkörec” (ügyeskedő, önmagát feltaláló; jellegzetes román szó, melyet olykor az erdélyi magyarok is használnak) legyen valaki, ezt is meg kellett tanulnia. Olyan természetes volt ez, mint a verekedés a pincér- és szakácsiskolák előtt, ahová azért volt nehéz bejutni, mert a későbbiekben biztos lesz az étel (és az alkoholizmus). Türelmesen várt tehát, aztán amikor az anyja letörölte a műkönnyeit, kézen fogva kimentek a teremből. „Csak a hegedű maradt, gyermekem, s örüljünk annak is, mert nyíltan kimondta, ha nem fizetek legalább háromezer lejt, szóba sem jöhet a zongora, ezeknek a tetveknek pedig én pénzt nem adok, semmit sem adok”, villogott az anya szeme. Démenotar hallgatott, örült, hogy vége volt a felhajtásnak, aztán Bolond Rudi jutott az eszébe, vajon ő is így íratja iskolába az árváit, az árváit, akikre jobban vigyáz, mint tigris a kölykeire. S meg is kérdezte az anyját, s az mosolygott, s azt mondta, Rudi nem íratja iskolába a gyermekeket, mennek azok maguktól is, mert egy falusi iskola sokkal könnyebb, barátságosabb, mint egy városi, mire Démenotar azt kérdezte, hogy miért nem mennek ők is falusi iskolába, mire az anyja – ma már számtalanadikszor – elkomorodott, és kissé türelmetlenül megrángatta a gyermek kezét, hogy siessenek, mert az ebéd még nem készült el, mindjárt jön az apja a gyárból, mit szól, ha nem lesz meleg étel, holott azért lett türelmetlen, mert a nyolc osztály elvégzése után hiába könyörgött a tanító az anyjáéknak, küldjék a városi iskolába, mert nagyon jó eszű a leányka, kár lenne, ha gyárban dolgozná ki a belét; „siess már”, rángatta a gyereket, és Démenotar megérezhetett valamit ebből a rángatásból, valami végigkúszhatott érzékeny idegszálain, mert szigorú nagyanyja képe jelent meg előtte, aki végül a moslékos fával kergette el a tanítót a háztól, és ősztől a tizenöt éves leányka ment a textilgyárba dolgozni, gyalog, mert akkor még nem voltak buszjáratok, gyalog tette meg a város és falu közötti kilenc kilométeres távolságot éveken át, hogy aztán cigánynak nevezzék és pénzt követeljenek tőle az esélyegyenlőség nevében. Valamivel később megnyugodott, hiszen olyat ért el, amiről az anyja álmodni sem tudott: gyermeke a művészeti iskolába fog járni. Ez ellen hevesen tiltakozott az öregasszony, a nagyapja pedig, aki a csizmáját mindig lehúzta és az ajtó előtt hagyta, amikor belépett a tömbházlakás ajtaján, dolgát végezni pedig a szemeteskuka mellé ment le, mert mérgesen szólt lányára, hogy ő nem szarik be senki házába, az apja pedig hümmögött, nagyot szippantott a szűrő nélküli, erős cigarettájából, s ahogy kifújta a füstöt, elégedetten megsodorta a bajszát. „Te csak adod a lovat alájuk, Pityu”, mérgelődött a felesége, de férje válaszra sem méltatta, hanem kezét a gyermek fejére tette, bátorítóan meglapogatta. „Bárhogy is nézzük, megbuktál az oviban”, dübörgött benne, amikor második osztály első zeneelméleti óráján a tanár csodálkozva nézte, miért van a teremben, hiszen hazamehet, elvágták az éves vizsgán, micsoda kavarodás van itt, hogy nem is szólnak a szülőknek, ő kell kirakja a szerencsétlen gyermeket. „De várj, maradhatsz, ha akarsz”, tette hozzá váratlanul, mert annyira megsajnálta az elvörösödött, kapkodva pakolászó, megszégyenült gyermeket, hogy az érzés a székre nyomta. Démenotar harmincöt szempár kereszttüzében dobálta tanszereit a táskába, majd vette a hátára, elköszönt, kilépett az osztályteremből. Nem ez volt az első alkalom, amikor egyedül ment haza, nem félt, most különösképpen nem, inkább egyfajta dac öntötte el, amikor a több száz órán át tartó éktelen kakofóniákra gondolt, amit elkövetett a szerencsétlen hegedűn. „Játssz”, tette a kottatartóra a kottát a pipafüsttől bűzlő szakállas, tömzsi hegedűtanár, és Démenotarnak fogalma sem volt, miként játszhatna. Ekkor a tanár megtömte a pipát, majd mutatta, miként tartják helyesen a hangszert, a vonót, miként szorítják az áll alá, miként gyantázzák a lószőrt, miként hangolnak. „Játssz”, röffentette ezek után, és rágyújtott a pipára. Démenotar hiába járt zeneelméleti órákra, fogalma sem volt, hol keresse a hangszeren a hangjegyeket, mi több, összekösse azokat. A tanár türelmetlenül vette ki szájából a pipát, és megjegyezte, neki azt mondták, már rendelkezik zenei tudással, némi gyakorlattal, ezért vállalta el, különben szóba sem kerülhetett volna, nem vesztegeti idejét a teljesen kezdőkre. Ismét kivette a gyerek kezéből a hangszert, néhány percig ismételte a kotta első sorait. „Játssz”, röffentette ismét, és hátradőlt a nyikorgó karosszéken. Démenotar némán állt a vonóval a kezében, mire a tanár szólt, hogy ne álljon ott, mint Bálám szamara (a gyermeknek fogalma sem volt ennek jelentéséről, de a szamár szó elég volt), tegye a tokba a hangszert, vegye a kabátját, hazaviszi. Benzintől büdös, fehér Dacia hátsó ülésére ültette, melléje dobta a hegedűt és a táskát, türelmetlen hangon kérte útközben az utasításokat. „Nem tud játszani”, mondta az ajtóban, miközben Démenotar besurrant az anyja mellett. „Azért ment iskolába, hogy megtanuljon”, hallotta az anyja hangját. „Bárcsak ilyen egyszerűen működnének a dolgok, elvtársnő”, válaszolt a tömzsi. „Miért, hogyan működnek?”, élesedett a nő hangja. Hümmögés volt rá a válasz. „Nézze, tőlünk cigarettát, kávét, ételt, mit tudom én, miket nem kap. Legyen elég, amit az iskolában keres. Világos?”, emelte fel a hangját az anya. Szembevágta a tanárral az ajtót. „Játssz”, tette fel a következő órán a kottaállványra a kottát a tömzsi. Démenotar úgy-ahogy eljátszotta az első oldalt. A tömzsi fordított. „Tovább.” A gyermek megrázta bal kezét, ujjbegyein kiszakadt vízhólyagok voltak a napi több óra gyakorlástól. Egyik-másik vérzett. A tanár megvonta a vállát. „Vele jár”, mondta, amikor Démenotar megmutatta. „Elvágtak”, mondta az anyjának, amikor hazaért. Az éppen krumplit hámozott, a kagylóba dobta a nehéz kést, úgy nézett a fiára. „Olvasni tudsz?”, kérdezte. „Igen”, válaszolt az félve, ugyanakkor csodálkozva. „Írni?”, szólt a következő kérdés. „Azt is.” „Számolni?”, mosolyodott el az anyja. „Úgy-ahogy”, könnyebbült meg Démenotar, és elsírta magát. „Akkor valahogy megleszünk, kisfiam”, ölelte magához a gyermeket. „Mosakodj meg, öltözz át, ebéd egy óra múlva lesz.” Szobájába ment, olvasni kezdte a Szikra Ferkót, néhány perc múltán felszívódott a könyvben. Sokkal jobban érdekelte Toportyán, Kalapándi, Szikra Ferkó, a föld alatti nép, a világverő kard története, mint a tömzsi valaha is. Igaz, örökre megmaradt benne osztálytársa mondatának lüktetése: „bárhogy is nézzük, megbuktál az oviban”.
(folytatjuk)
Részlet a szerző frissen megjelent regényéből.
Miklóssi Szabó István
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
