2021. március 19-ével kezdődően Amoris laetitia néven Ferenc pápa meghirdette a családok évét. Örömmel nyugtáztam, milyen jó az időzítés. Irakból hazatérve joggal feltételezhetné az ember, megpihen a pápa – de nem. Előzményeként meg kell említeni március 15-ét. Ezen a napon a Vatikán egyértelmű álláspontját fejezte ki az egyneműek kapcsolatának megáldását illetően. Ezt nem is kell magyaráznom, hisz másnap a magyar média is kivette részét abból, hogy mindezt kellően kommentálja.
Én első kézből kaptam a sajtóhírt (15-én délben), csatolva a hivatalos dokumentumot – megjegyzem, hét nyelven megírva.
A „kényes” dokumentumhoz magyarázatot is csatolt a Szentszék – szintén hét nyelven. Figyelmesen átolvastam, nem volt könnyű megérteni. Csodálkoztam is, hogy ennek ellenére a Facebook népe azonnal hozzá tudott szólni…
Másnap, 16-án kezdtek dőlni a sajtóhírek, kommentek. Elsőként a 444.hu jutott el hozzám – akkor már 555 kommenttel. Hát, kell hozzá jó adag hit, hogy el is higgyem – pont 555? Beleolvasva megdöbbentett, mennyire tájékozatlanok az olvasók – nem számolva a kimondottan rosszindulatúakkal. Anélkül, hogy állást foglalnék, amihez Szlovákiában püspöki engedély kellene, engedjenek meg pár személyes megjegyzést, tapasztalatot.
Március 20-a a boldogság világnapja. A Teremtő boldogságra teremtette az embert, nekünk nincs más dolgunk, mint követni az elképzelését. Aki okoskodik, aki azt hiszi, jobban tudja, előbb utóbb pórul jár.
Kezdeném egy egyszerűbb példával: a plébániára betelefonált egy anyuka, hogy a lányát kellene esketni. Mikor lehetne? Mikor szeretnék, kérdeztem. Hát tudja, most a járvány idején… Megértettem. Majd megpróbáltam elmagyarázni, hogy az esküvő voltaképpen két részből áll: a házassági szándék kinyilvánítása, majd maga az eskü – amit későbbre is lehetne tenni.
Magyarul az esküvő, a lagzi, az a házasságkötés második felvonása. Az első, a két tanú jelenlétében való nyilatkozat – az mindössze 5 perc. Bevallom őszintén, kicsit neheztelek az illetékes hatóságokra, hogy csak keresztelni és temetni lehet a járvány legszigorúbb ideje alatt. Számtalan esküvő lett elhalasztva, pedig a házasságkötéshez is csak öt személyre van szükség (amit másutt engedélyeztek).
Az esküvő, a lagzi, az meg majdcsak meglesz. Amikor próbáltam ezt az aggódó anyukának elmagyarázni, a válasza nagyon prózai volt: jó, de tudja atya, fényképezés, videó, a sok virág…
Hát igen, amikor a lényegtelen dolgok fontosabbak a lényegesnél.
Történetesen, nem gyónástitok, az illetékes jegyespár voltaképpen már házaspár. Ahogy a magyar nyelv zseniálisan nevezi: összeházasodtak – egy háztartásban élnek. Ők már házaspár.
Amikor a plébános az oltár előtt kimondja a varázsszót: a most megkötött házasságotokat érvényesnek nyilvánítom. Vagyis azok esetében, akik már eddig is egy háztartásban éltek, azok házassága eddig érvénytelen volt – de volt. A második rész, a templomi „eskü” bevezetése pedig így kezdődik: most pedig ősi magyar szokás szerint esküvel is erősítsétek meg, amit imént fogadtatok – s ez az „imént” miért ne lehetne a kijárási tilalom ideje alatt is? Sok probléma azzal is megoldódik, hogy alapos fogalomtisztázást hajtunk végre.
Így lehetne ez a jelenlegi legkényesebb problémával is. Engedjenek meg pár keresetlen szót az egyneműek „házasságáról”, az idézőjel szándékos, a házasság fogalma a latin nyelvben, az ősi egyházi nyelvezetben nem függ össze a házzal, közös háztartással. Számunkra, magyarok számára talán ezért is körülményesebb megítélni, mi a házasság lényege.
Azt a jelen világban már nem nagyon tilthatjuk, hogy egyneműek együtt éljenek, csak legyenek szívesek, ne mondják, hogy „házasok”, már csak azon gyermekek végett sem, akik még élvezik „kétnemű” szüleik boldog házasságát.
Találjanak ki valami más fogalmat, ne sajátítsák ki a házasságot a keresztény kultúrkörből. Nincs kizárva, hogy ők is a boldogságra vágynak. De mi a boldogság? Hol van, amit mindenki keres? Közismert a tinik nyelvbotlása, amikor a „nagy szerelem” egyoldalúvá válik. „Maradjunk barátok” – hangzik el ilyenkor a mentegetőzés. Nem illik ilyenkor sem a „barátság” fogalmával visszaélni – az szent dolog, az nem játék.
Azt mondják, az életben többször is lehetsz szerelmes, de az igazi barátság egész életre szól. Ha tehát se házasság, se barátság, akkor mi az, ami az egyneműek közt fennáll(hat)?
A kérdés nehéz, viszont nem a teológusok dolga megfogalmazni, és még azt sem kérhetjük, hogy „nevezzék nevén a gyereket”. Annyit viszont joggal várhatunk el, hogy ez az új fogalom legyen mindenki számára egyértelmű…
Ezen a napon, március 20-án ünneprontó lennék, ha meg akarnám válaszolni azt a NAGY kérdést, mi a boldogság? Ami jobban izgat az, hogyan lehetséges, hogy gyakran a nélkülözők sokkal boldogabbak, vidámabbak (harmadik világ), mint mi európaiak. Egy alkalommal, még diákéveim alatt feltettük ezt a kérdést Szentmártoni Mihály professzornak. Válasza döbbenetes volt.
Tanár úr, maga boldog? Nem mondhatom. De vannak boldog pillanatok az életemben, s nekem ez elég. Tudni kell, hogy Mihály atya egyike azon teológusoknak, akiknek meg kell ítélniük, kit avasson a pápa szentté és kit ne? Magyarul egy számomra hiteles teológus, ember, akinek válasza azóta is fülemben cseng. Azóta, ha talán néha nem is érzem a boldogságot, azzal vígasztalom magam: olyan sok körülöttem a boldogtalan ember, akik gondjaival próbálok valahogy boldogulni…
Nem nagyon ér rá ilyenkor egy keresztény ember boldognak lenni. És ha lelkileg elfáradok, ha jobban belegondolok, nekem is vannak boldog pillanatok az életemben, hát akkor fel a fejjel…
Végezetül még két megfontolandó bölcsesség: a boldogság csupán melléktermék, ezért nem arra kell összpontosítani. Régi korok szerzetesei azt tanítják, azért érdemes élni, amiért meghalni is érdemes lenne. Valahol itt bujkálhat az igazi boldogság…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
