MOSZKVA. 111 éve, 1906. december 19-én született Leonyid Iljics Brezsnyev, aki 1964 és 1982 között, 18 éven át volt a Szovjetunió első számú vezetője. A reformokkal szembeni makacs ellenállás miatt megújulni képtelen szovjetrendszer a Brezsnyev-éra utolsó éveiben a stagnálás jeleit mutatta – ez az úgynevezett pangás időszaka.
Ukrajnai munkáscsaládban született 1906. december 19-én (a régi orosz naptár szerint december 6-án) Kamenszkojéban (ma: Dnyiprodzerzsinszk), nemzetiségét a hivatalos dokumentumok ukránként, később oroszként tüntették fel. 1921-től a kurszki növényolajgyárban dolgozott, majd a technikum elvégzése után földmérő lett. 1931-től szülővárosában a kohászati főiskola esti tagozatára járt, miközben gyári fűtőként és lakatosként dolgozott. A kommunista pártba 1931-ben lépett be, 1935-től egy évig a hadseregben szolgált, és hadnagyi rangot szerzett.
Leszerelése után a dnyiprodzerzsinszki kohászati technikum igazgatója, az itteni kohászati vállalat mérnöke, majd a városi végrehajtó bizottság elnökhelyettese volt. 1937-ben pártmunkára vezényelték, 1939-ben már megyei párttitkár. A második világháborúban politikai tisztként szolgált, egy ideig a későbbi pártfőtitkár Nyikita Hruscsov mellett.
1946-ban vezérőrnagyként szerelt le. Hruscsov javaslatára megyei első titkár lett, négy év múlva a Moldavai Kommunista Párt KB élére került, 1952-ben az SZKP XIX. kongresszusán KB-titkárrá és a KB-elnökség póttagjává avanzsált. 1953-ban a szovjet hadsereg és a haditengerészet politikai főcsoportfőnökségének helyettes vezetője lett, egyike annak a tíz tábornoknak, akik Sztálin halála után 1953 júniusában letartóztatták Lavrentyij Pavlovics Beriját, Hruscsov javára döntve el a hatalmi harcot. 1954-ben Kazahsztánban lett köztársasági másod- majd első titkár, 1956-tól az SZKP KB titkáraként az űrkutatásért felelt, 1957-ben beválasztották a párt legfelsőbb vezetőségébe, az SZKP KB elnökségébe.
1960-ban Hruscsov bizalmi embereként ő lett a kollektív államfői testület, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének az elnöke. Négy év múlva csatlakozott a patrónusa eltávolítására szövetkezőkhöz, a puccs sikere után ő lett az SZKP KB első titkára. Jóllehet társai átmeneti figurának szánták, a hatalmi harcokban sikerült potenciális vetélytársait háttérbe szorítania, és a saját embereit ültetnie a kulcspozíciókba.
Első titkárként (1966-tól főtitkárként) Brezsnyev konzervatív fordulatot hajtott végre, véget vetett a hruscsovi szabadabb politikai szellemnek, a desztalinizációnak. Legfőbb támasza a pártbéli nómenklatúra volt, amely elvetett mindenfajta reformot, kizárólag hatalma és privilégiumai megtartására törekedett. Maga alá gyűrte az állami irányítást, amely a pártszervek döntéseinek engedelmes végrehajtójává vált. 1977-ben visszavette a Legfelsőbb Tanács Elnöksége elnöki tisztségét is.
A brezsnyevi csaknem két évtized ellentmondásos szakasza volt a hidegháborúnak és az azt felváltó enyhülés korának. Az 1960-as évek végére mélypontra jutottak a szovjet-kínai kapcsolatok, az igazi krízist azonban az 1968-as „prágai tavasz” jelentette. Brezsnyev az SZKP KB egyik 1965-ös ülésén leszögezte, hogy a Szovjetunió saját érdekövezetének tekinti a „baráti szocialista országokat”, és ha valamelyik „testvéri országban” veszély fenyegetné a szocializmust, az minden szocialista ország közös ügye. A Brezsnyev-doktrínaként ismertté vált elv alapozta meg a Varsói Szerződés intervencióját a „revizionista, szovjetellenes” dubceki vezetés letörésére, és a fegyveres beavatkozás kis híján megismétlődött az 1980-as lengyelországi krízis idején.
A hetvenes évek elején, amikor Washington kijátszotta a „kínai kártyát”, Brezsnyev lépéskényszerbe került, és Richard Nixon amerikai elnök 1972-es moszkvai látogatása alkalmával aláírta az enyhülés éráját felvezető, a hadászati fegyverzetkorlátozásokról szóló SALT-I szerződést, majd 1979-ben Bécsben a SALT-II egyezményt. Brezsnyev ellátogatott az NSZK-ba, majd az Egyesült Államokba is. 1975-ben aláírta a helsinki záróokmányt. Ugyanakkor Moszkva továbbra sem mondott le a szocialista eszme terjesztéséről: Afrikában igyekezett befolyásra szert tenni, majd 1979-ben a Vörös Hadsereg bevonult Afganisztánba.
A reformokkal szembeni makacs ellenállás miatt megújulni képtelen szovjetrendszer a Brezsnyev-éra utolsó éveiben a stagnálás jeleit mutatta – ez az úgynevezett pangás időszaka. Ekkorra tragikusan leromlott a pártfőtitkár-államfő egészségi állapota: 1976-ban a klinikai halál állapotába is került, ezután napi 2-3 órányi munkánál többre nem volt képes. Általános idegi-pszichikai gyengeségtől és agyi érelmeszesedéstől szenvedett, ráadásul a gyógyszerektől egyfajta narkotikus függése is kialakult.
1982. november 7-én még több órán keresztül üdvözölte a Lenin Mauzóleum mellvédjéről a díszszemle felvonulóit, ám három nap múlva meghalt egy Moszkva melletti dácsában; az orvosi jelentés szerint a szíve mondta fel a szolgálatot. Brezsnyevet Jurij Andropov, majd Konsztantyin Csernyenko után a reformszellemű Mihail Gorbacsov követte, ám az ő általa elindított peresztrojka és a glasznoszty sem volt képes megmenteni az összeomlástól a Szovjetuniót.
Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »
