Először is leszögezem, hogy tősgyökeres budapestiként, ETO-szurkoló vagyok. Innentől válik érdekessé a történet!
Vannak olyan Fradi-szurkoló kollégáim, barátaim, sőt családtagjaim is, akik szerint ez lehetetlen. Őket tovább szoktam bosszantani azzal, hogy vegyék elő a személyi igazolványaikat, melyik város, vagy melyik kerület van feltünteve a születési helynél? Mert az enyémen, bizony, az szerepel, mint kedvenc csapatuk címerében: Bpest, IX. ker.
Úgy esett, hogy engem a budapesti Bakáts térről – ahol születtem – Gyömörére (egy Győr-Moson-Sopron vármegyében található kis faluba) vittek „haza”, az anyai nagyszüleimhez. Szüleimnek akkor indult be a karrierjük, jól jött a nagyszülői segítség! Innentől kezdve a gimnázium második osztályának végéig az iskolai szünetek nagy részét Gyömörén töltöttem. Itt leginkább a helyi gyerekekkel játszottam. Anyai nagyapámról tudni kell, hogy a győri vagongyárban dolgozott (előtte csendőr volt – el is vitték a szovjetek a II. világháború után egy „kis munkára” Kijev mellé), és mondhatni, természetes módon a gyári csapatnak, a környék akkori legjobb csapatának, a Rába ETO-nak szurkolt. És mit csinál egy unoka, ha imádott nagyapja rádión hallgatja a foci körkapcsolásokat hétvégén, odaül az ölébe és figyel. Sajnos, ötéves koromban elment, nekem csak annyi maradt, pár másik emléken kívül, hogy: Hajrá ETO! Ő már nem élhette meg, de biztos boldog lett volna, ha tudja, hogy kedvenc csapatunk – halála után nem sokkal – kétszer is az első helyen végzett az NB1-ben, így háromszoros magyar bajnok lett.
Elsőként többszörös bajnokságot nyerve, mint vidéki csapat. Gyömöréről tudni kell, hogy lakosságának fociszerető népe így oszlik meg: ETO-szurkoló – 80 százalék, FTC-szurkoló – 20 százalék. Az egész falu zöld-fehér. Nem beszélve arról, hogy hányszor javítottuk át a helyi Fradisták FTC feliratait a villanyoszlopok betontalapzatain ETO-ra! Ha jobban megnézik, csak egy alsó vonás és egy kis görbe, máris ETO lesz az FTC-ből, visszafelé sokkal nehezebb ezt megcsinálni!
Gyerekkoromban, amikor a mezőn fociztunk a falu határában, mert voltak apukák, akik kialakítottak kapukat (az egyik kisebb volt, mint a másik, de mindegy!), mindenki ETÓ-s akart lenni: Hannich, Póczik, Hajszán. Gombfociban is örök probléma volt, hogy az ETO játszik az ETO ellen? Hálistennek, voltak FTC-szurkoló kisgyerekek is, akik hozták Martosékat, így néha lehetett derbiket rendezni.
Kis családi adalék: két hónapja a kislányom mondta, hogy a kedvenc színe mostantól nem a rózsaszín. Ki nem találják, hogy melyik lett? De bizony, a zöld! Nos, így lettem én ETO-drukker! Nem tudtam más lenni! Kollégáim, barátaim, családtagjaim mindig provokálnak ezzel, hogy született budapestiként, hogy lehetek ETO-drukker?! Most leírtam.
Utóirat: Van egy barátom, aki még ennél is tovább ment: „aki fővárosi, annak döntenie kell, hogy melyik budapesti csapatnak szurkol!” Most felveszem a kesztyűt, mert ő is tudja, hogy a szívem az ETO-ért dobog, ezért csak két szín jöhet számításba: a zöld és a fehér.
Csókol benneteket:
Eleméry T. Olivér
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
