Hatvanhat évvel ezelőtt, 1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor adta mindenki tudtára a moszkvai rádió, hogy „Lenin fegyvertársának, aki a zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének a szíve megszűnt dobogni”. A „Gazda” (ahogyan a bennfentesek hívták: a diktátort) halála óta folyik a találgatás: valóban ott, és akkor halt meg, mint ahogyan azt a hivatalos közleményben olvasni lehetett? Tényleg betegségben, agyvérzésben hunyt el – vagy meggyilkolták? Ha valaki elkezd keresgélni a világhálón, számos összeesküvés-elméletre bukkanhat a halálával kapcsolatban. (Egyébként attól, hogy vannak nevetséges összeesküvés-elméletek, valódi összeesküvések még léteznek…) A legkézenfekvőbb magyarázat a váratlan halálára az, hogy viszonylag magas kora (hivatalosan 73, valójában 74 éves volt) és „kicsapongó” életmódja miatt (szerette az asztal alá inni a vendégeit!) megbetegedett, majd tényleg végzetes szélütés érte. Persze ezt nagyon sokan nem hiszik el. Egyesek szerint Sztálint a Kremlben ölték meg 1953. február 28-án, majd megszervezték „hasonmásának” az orvosi ellátását a kuncevói dácsában, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre a hatalom felosztására. Amikor ez megtörtént, és az irányítást ténylegesen magához ragadta Berija, Malenkov és Hruscsov, kiutaztak Kuncevóba, ahol egy nővér a szemük láttára adta be a halálos injekciót a „hasonmásnak”, aki azonnal meghalt. Mások úgy hiszik, hogy Lavrentyij Berija, az NKVD korábbi rettegett főnöke ölette meg, sőt, vannak, akik esküsznek rá: ő maga fojtotta meg Sztálint. Az egyik legújabb elmélet szerint patkányméreggel (véralvadásgátlóval) tették el láb alól… Mielőtt belebonyolódnánk az újabb és újabb teóriákba, érdemes józanul végiggondolni: ki(k)nek állt érdekében a halála? A legegyszerűbb válasz persze az, hogy legalább kétszázmillió szovjet és kelet-közép-európai embernek. A kört azonban érdemes szűkíteni. Mint minden diktátort, Sztálint is előbb-utóbb hatalmába kerítette a paranoia. Közismert, hogy a harmincas években közeli „harcostársait” (Zinovjev, Kamenyev, Buharin stb.) is kivégeztette, majd a második világháború után újabb tisztogatásba kezdett, amely egy idő után ismét elérte a legfelsőbb hatalmi kört. 1949-ben Molotov helyett (akinek a feleségét 1949-ben letartóztatták és elítélték, 1952-ben már ő is attól félt, hogy ugyanez a sors vár rá) Visinszkij lett a külügyminiszter. Berija 1946-tól „csak” miniszterelnök-helyettes volt, és nem volt túl jó előjel, hogy pártfogoltját, Abakumov állambiztonsági minisztert 1951-ben letartóztatták. Tulajdonképpen Sztálin környezetében 1953 elején már senki sem volt biztonságban, senki sem tudhatta, hogy mikor kerül az „összeesküvők” listájára. Tehát joggal tarthatott tőle az a négy személy, aki utoljára látta még (látszólag) egészséges állapotában. Utólag úgy tűnik, hogy „a népek atyja” a legnagyobb hibát akkor követte el, amikor az őt addig gondozó és természetesen hozzá hű, de zsidó származású orvosokat is meggyanúsította azzal, hogy el akarják tenni láb alól. A „fehér köpenyes gyilkosoknak” aposztrofált Kreml-kórházi orvosok letartóztatása egy nagyszabású zsidóellenes hadjárat kezdetét jelentette. (Az egyik elmélet szerint a cionisták tették el láb alól Sztálint.) Ennek azonban az lett az egyik következménye, hogy amikor Sztálinnak valóban sürgős orvosi segítségre lett szüksége, a környezete habozott orvosokat hívni, elvégre azokban – mint „kiderült” január első napjaiban – nem lehet megbízni. Sztálin utolsó napjairól több – számos esetben egymásnak ellentmondó – visszaemlékezés is beszámol. Annyi bizonyos, hogy 1953. február 28-án, szombaton este Berija, Malenkov, Hruscsov és Bulganyin társaságában a Kremlben filmet nézett (ez volt az egyik kedvelt időtöltése), majd átmentek a fővárostól félórányira lévő kuncevói dácsába (a diktátor kedvenc nyaralójába), és ott hajnalig négyig „gyümölcslét” ittak. (Sztálin „gyümölcslének” vagy „szőlőlének” hívta a gyenge alkoholtartalmú újbort). Hruscsov szerint „az eléggé ittas Sztálin kiváló hangulatban volt.” Miután a társaság elment, a „Gazda”, aki betegesen ügyelt a biztonságára, életében először, különös módon azt a parancsot adta a belső őrségnek, hogy menjenek lefeküdni. Így a szobái gyakorlatilag őrizetlenül maradtak. És épp ezen az éjszakán érte szélütés… Március 1-jén, vasárnap délelőtt Sztálin szobájából még semmi nesz sem hallatszott ki, ami kissé különösnek tűnt, ugyanis a hajnalig tartó tivornyák után is legkésőbb dél körül életjelet adott magáról. Déltájban nyugtalankodni kezdett a személyzet, mivel semmilyen mozgás nem volt észlelhető a lakosztályában, de estefelé az egyik őrszem észlelte, hogy meggyulladt a villany a szobájában. Ettől a személyzet megnyugodott, és várták, hogy hívják őket, de Sztálin továbbra sem mutatkozott. Éjfél előtt már tetőpontjára hágott az izgalom, a feszültség, azonban senkinek nem volt mersze rátörni az ajtót. (Értelemszerűen hívás nélkül senki sem tehette be a lábát a szobájába.) Végül a helyzet úgy oldódott meg, hogy futár (más verzió szerint sürgős levél) érkezett a Kremlből, s ez adott ürügyet a dácsa helyettes biztosának, Lozgacsovnak, hogy hívás nélkül bemerészkedjék a szobába. Döbbenetes látvány fogadta: Sztálint az íróasztala mellett, a szőnyegen elnyúlva találta, maga alá vizelve. Beszélni nem tudott, de valamennyire még a tudatánál volt, mert a fejével intett, amikor a testőrök azt kérdezték tőle, átvihetik-e a díványra. Rögtön értesítették a „főnököket” – vagyis a legfontosabb elvtársakat: Malenkovot, Hruscsovot és Beriját. Amikor 2-án hajnalban kimentek a dácsába, úgy látták (vagy azt akarták látni), hogy nincs nagyobb baj, Sztálin épp alszik, nem kell pánikot kelteni. Elmentek hát haza, azonban reggel Malenkov hívta Hruscsovot, közölve vele, hogy a testőrök újból nagyon nyugtalanok. Visszamentek Kuncevóba, de most már orvosokat is kerítettek – csakhogy valószínűleg túl későn, ugyanis az agyvérzés feltételezett időpontja óta eltelt mintegy 15 óra. Ráadásul – az „orvosperek” után néhány héttel érthető módon – ezek az orvosok rendkívül idegesen, szinte remegve végezték a dolgukat, egyikük leejtette a generalisszimusz műfogsorát, és a szemtanúk szerint még a beteg ingének kigombolásához is engedélyt kértek a jelen lévő Berijától. A két napban vele volt leánya, Szvetlána, akinek utóbb meggyőződésévé vált, hogy apja halálához köze volt Berijának. Azt más forrásból is lehet tudni, hogy amikor bizonyossá vált, Sztálinnak már nincs sok hátra, a „Kaukázusi Hóhér” nem rejtette véka alá örömét. Mivel joggal tartott attól, hogy a „Gazda” hamarosan elődei sorsára juttatja, ez teljesen érthető… Ez azonban még nem elég bizonyíték arra, hogy ő gyilkoltatta meg. Bármilyen bizarr, de Sztálin nemcsak életében, hanem a halála után is pusztított embereket. Az ország minden részéből százezrek jöttek Moszkvába, hogy elbúcsúzzanak „Lenin hű harcostársától”, „a népek atyjától”, a (kommunista) „cár atyuskától” és ezenközben – állítólag – több száz embert tapostak halálra… Miközben Sztálin haldoklott, a feje fölött már eldőlt, hogy kik lesznek az örökösei. A temetése előtt bejelentették, hogy a minisztertanács elnöke (miniszterelnök) és az SZKP KB első titkára Malenkov lett, a külügyminiszter Molotov, a belügyminiszter pedig Berija. Hruscsov ekkor még megelégedett a KB-titkári tisztséggel, ám ő vette kezébe a pártapparátus irányítását (akárcsak Sztálin a 20-as évek elején), és hamarosan ő lett az első ember. A „szovjet dolgozók”, a „béketábor” (vagyis a szovjetek által uralt kelet-közép-európai országok) „dolgozói” és a nyugati „haladó értelmiség” (amelyet még Lenin minősített „hasznos idiótáknak”) számára Sztálin halála óriási csapást jelentett. Ma már nehéz megérteni, hogy miért hittek oly sokan abban, hogy a „földi megváltást” a Sztálin által képviselt kommunizmus hozza el. Persze nem feledkezhetünk el arról sem, hogy sokan egyszerűen az ismeretlen változástól féltek. Attól, hogy ha már nem él a „Gazda”, valaki számon fogja kérni tőlük a korábbi gazságaikat. Erről azonban szó sem lehetett, hiszen Sztálin bűntársai kerültek hatalomra, akiknek (egyelőre) nem állt érdekükben a mélyreható desztalinizáció. Sztálin halálhírét azonban sok-sok millió ember örömmel és megnyugvással fogadta. A „GULAG-szigetcsoport” rabjai vagy a szigorúan titkos recski kényszermunkatábor foglyai el kezdtek reménykedni, hátha egyszer véget érnek a szenvedéseik. Nem hiába reménykedtek. A magyarországi táborokat már 1953 nyarán-őszén bezárták, de a magyar GULAG-foglyok nagy része is hazatérhetett 1954-55-ben. A poszt-sztálini Szovjetunió az 50-es évek közepén igyekezett megszabadulni a „Gazda” terhes örökségétől. Normalizálni próbálták a kapcsolataikat a nyugati hatalmakkal (ennek volt látványos jele az osztrák államszerződés megkötése), valamint a korábban „kiátkozott” Jugoszláviával. A csatlós országok pártvezetőségét igyekeztek arra biztatni, hogy ők is végezzék el a saját „desztalinizálásukat” – ez azonban csak két országban kezdődött el: Lengyelországban és Magyarországon. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a csehszlovák vagy román sztálinista politikusok 1956-ban szentül meg voltak győződve arról, hogy a „magyar ellenforradalom” azért tört ki, mert Sztálin elvtárs örökségét a „revizionista pártvezetés” sutba dobta. Befejezésül azt lehet mondani Sztálin halálával kapcsolatban, bár számos gyanús körülmény azt sejteti, hogy az idegenkezűséget sem lehet kizárni, de egyértelmű bizonyíték arra, hogy valaki(k) előre megfontoltan meggyilkolták, egyelőre nincs.
De kár is további találgatásokba merülni.
Talán egyszerűen csak annyi történt, hogy Belzebub elvtárs megjelent Kuncevóban, és magával vitte Sztálin elvtársat a Pokol nevű dácsájába, hogy ott az idők végezetéig együtt mulassanak…
Vincze Gábor
Magyar Tudat Nemzeti Hírportál
The post Hogyan is halt meg Sztálin ? appeared first on Magyar Tudat Nemzeti Hírportál.
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
