A sorrend es fontos, met mióta másodszor es kézhez vettek münköt a románok, azóta megtanultuk, hogy először ők, s aztán münk. Bár ők nagyon azt akarták, hogy először es, másodszor es, harmadszor es ők, s mü sehol, de azétt az nem úgy megy.
Na, de mondjam el a lényeget. Az úgy vót, hogy a zasszonynak lepattant a köröm a lábáról. Az egész ezzel kezdődött. S nem es akármelyik lábujjáról, hanem a bal lábának a legnagyobbikáról. Met az áll legelébb, az utcán es feszt beléakad mindenféle dudorba. Szóval rendezgettünk a házba, odabé, a tisztaszobába, a zasszony mondta, hogy húzzam arrébb a fotejt, met ki akarja törölni a port alóla. Mondtam, ne báncsa a port, met én alapjába véve jó ember vagyok, nem bántom a legyet se, mikor a zasszony a konyhába le akarja ütni, akkor es azt szoktam neki mondani, haggyad, asszony, hogy éljen, met az es Isten teremtménye. A por, az nem Isten teremtménye, az azok miatt a feneettevolnameg munkások miatt van, akik mán évek óta kénlódnak, hogy megcsinálják a zuccát, de az úristennek se tudnak egyről a kettőre haladni, s osztán ahány autó elmegy künn az uccán, annyi réteg por száll bé az ablakon. Pedig a tavasszal cseréltettük ki termopányra, met a koma azt mondta, azon osztán semmi bé nem megy, hát bé nem es, de ki se. Azóta olyan jó egészséges naftalinszag van odabé, hogy nagyanyámnál se vót jobb. Szóval hiába mondtam a zasszonynak, hogy haggya békibe a port, de nem lehetett beszélni a fejivel, met az olyan makacs, hogy erősen, s akkor nagy mérgesen megemeltem a fotejt, s azzal a zasszonynak a körme repült es, mint a macska, mikor kidobtam a zajtón. Csak az talpra esett, a zasszony meg a hátsó felire, s üvöltött es, met fájt neki erősen.
Hát nem mondom, egy cseppet megijedtem, gyorsan húztam es a butykosból egy korty fájin szilvapálinkát, s azzal bé a zautóba, s irány a sürgősség. Na, ott békötözték a zasssonynak a lábát, jó nagy bubát csináltak rea, s azt mondták, tarcsa magason. Hát a zasszony hazafelé nem felrakta a lábát a bordra? Pedig mondtam neki, frissen van békenve szilikonnyal, de inkább hallgattam vóna, met a zasszonynak a fájdalomtól erősd megnyílott a szája, éppen csak bé nem kapott, míg hazaértünk. S otthon a kölyök, met az es mindenbe kotnyeleskedik belé, hát aszongya: na, ez az ünnep es jól sikeredett. Met elfelejtém mondani, hogy ez tavaly vót, december elsején.
Osztán a zasszonynak meggyógyult a lába, a köröm es visszanőtt, kicsit kasziba lett, de nem ez a zasszonynak a legnagyobb szépséghibája. S telt s múlt az idő, a zasszony már nem es sántikált, s akkor megint reajött a heppáré. Hogy aszongya, hogy meszeljük ki a házat. Mondom neki, az már rég nem úgy megy, hé, manapság mán nem hadonászunk a meszelővel, hanem hengerelünk. S a műveletnek es nem úgy mongyák, hogy meszelés, hanem úgy, hogy hérázás. A zasszony aszongya erre, ő nem szereti a rongyrázást, s neki mindegy, hogy hadonászok vagy hengerelek, csak a konyha s a kamra s a fürdő tiszták legyenek, met mán unja számolni a légyszart a falon. Szó, mi szó, ebbe igaza vót, én es utálom a mocskosságot, s osztán nem es akartam vitatkozni vele, met akkor megint előveszi, hogy évek óta könyörög, hogy csináljak szúnyoghálós ajtót a béjárathoz. Inkább húztam egy korty fájin szilvapálinkát a butykosból, s azzal béültem a zautóba, s elmentem megvenni a festéket. A zajtóból még visszaszóltam a zasszonynak, hogy mire hazaérek, a konyhában minden szekrény legyen letakarva, met estig le akarom hengerelni a falakot, s a grésziát es terítse le újságpapírral, met nem akarok egész éjjel festéket kaparászni a fődről.
Hát a zasszony belevaló fejérnép, mire hazaértem (pedig csak egy sört ittam meg a kocsmába), már teregette az újságot a fődre, s a szekrények es le vótak takarva. Na, én sebtibe le es hengereltem a falakot, de az a fránya héra hogy higított vót-e, vagy mi a tetü, há nem takart eléggé, a zasszony aszondta, másnap kenjem le még egyszer, s most vacsorázzunk. Azzal bément a kamrába, s amikor jött vissza egyik keziben a pityókával, másikban a vereshagymával, há megbotlott a küszöbben, s úgy kiterült, mint a kecskebéka. Jajgatott erősen, kérdeztem, mid fáj, te asszony, erre aszongya, hogy semmije, csak a lábujja, s nézi a jobb lábán a legnagyobbikot, s há mán kötés nélkül es akkora volt, mint egy buba, s erősen kezdett veresedni. Nyújtottam a butykost, hogy húzzon egy korty fájin szilvapálinkát, hátha addig legalább abbahaggya a jajgatást, de neki nem kellett az ital, aszondta, mennyünk gyorsan bé a kórházba, met a lábát meg kell röggenyezni, biztos eltörött a lábujja.
Há bémentünk a sürgősségre, meg es röggenyezték a zasszonyt, osztán megnyugtatták, hogy nem törött el, s a köröm es megmarad rajta, s kenegesse valamiféle kenőccsel, attól egy hét alatt elmúlik, ha magason tarcsa. Há most nem szóltam, hogy ne tegye fel a lábát a bordra, met tavaly óta nem vót békenve szilikonnyal, csak nagy csendbe hazavezettem. S otthon a kölyök most es belekotnyeleskedett, s aszondta: na, ez az ünnep es jól sikeredett. Met elfelejtém mondani, hogy ez minap vót, augusztus huszadikán.
Váry O. Péter / Háromszék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
