Megint a szeretetről tanulok. Mint korábban írtam, mostanában nehezemre esik figyelemmel kísérni a napi híreket. Nem azért, mintha több nehezen feldolgozható esemény vagy szörnyűség történne a világban, mint mondjuk pár hónappal ezelőtt, hanem inkább azért, mert taszít és elszomorít, amikor eltérő véleményen lévő emberek nyilvánosan savazzák egymást.
Az Egyesült Államokban a demokraták és republikánusok között zajlik a háború, itthon pedig a kormánypárti és ellenzéki képviselők és szimpatizánsok ontják egymásra a szemetet.
Mindegyik oldalnak kötelező bizonyos dolgokat utálni, másokat viszont támogatni, középútnak és megértésnek pedig nincs helye. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyszerre kellene elfogadnunk számunkra fontos és elfogadhatatlan nézeteket vagy egymást kölcsönösen kizáró véleményeket támogatni az elfogadás szent nevében, csupán annyit, hogy történt valami 2000 évvel ezelőtt, ami képessé tesz vagy tehet bennünket, hogy egy nézet elfogadásától vagy elvetésétől függetlenül szeressük a nézetet vallókat.
Mi tagadás, manapság elég sok beteg véleményről és elméletről hallani, ráadásul ezek megnyilvánulásait sajnos az utcán is láthatjuk, csakhogy Jézus éppen a betegekért jött. Nem tagadom, hogy belőlem is erős ellenérzést képesek kiváltani egyes megnyilvánulások és ilyenkor hajlamos vagyok vágyakozva gondolni arra a bizonyos utolsó ítéletre, mert más igazságtétel nem sejlik a láthatáron az adott pillanatban, ugyanakkor egyre gyakrabban próbálom észben tartani, hogy a világba, aminek megmentéséért Jézus eljött, az éppen utált személy is beletartozik. Ráadásul nemcsak beletartozik, hanem olyan nagy kincsnek számít, hogy ha rajta kívül egyetlen megmentendő ember se lett volt, Jézus akkor is az életét adta volna érte. Tudom, nem biztos, hogy az utált személy él ezzel a csodálatos lehetőséggel, de erről a döntésről a mennynek innenső oldalán nem mindig tudhatunk biztosat. Így jobb abból kiindulni, hogy utálatunk tárgya egy napon nemcsak szeretendő ellenség, de akár Krisztus testének része is lehet.
Ez egy olyan gondolat, amire nekem személy szerint rendszeresen emlékeztetnem kell magam, ha nem akarok csatlakozni az utálkozókhoz. A megosztásnak ez a formája ráadásul mintha fokozódna mostanában. Valószínűleg nem véletlenül. C. S. Lewis szerint a szavainkat folyamatosan csűrcsavaró ellenségünk arra számít, hogy az egyik nézetet „különösképpen nem kedveljük majd, s ezáltal fokozatosan belekerget minket a másikba.” Lewis arra bíztat, hogy „ne engedjük magunkat bolonddá tenni. Tartsuk a célt szemünk előtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük.”
Nem ártana, ha a csatáinkat is jobban megválogatnánk. Az élet rövid. Legalábbis az életnek ebben a romlandó testben töltött része. Ne fecséreljük olyan vitákra, amik az örökkévalóság szempontjából teljesen mellékesek. Inkább hirdessük az evangéliumot, és ha szükséges használjunk szavakat is hozzá.
Forrás:idokjelei.hu
Tovább a cikkre »
