„Oroszország egy rejtvénybe csomagolt találós kérdés egy titok belsejébe rejtve.” – hangzik, némileg leegyszerűsítve, Winston Churchill legendássá vált szállóigéje. Az elmúlt hónapokban nyugatos, ellenzéki szupersztárrá avanzsált Alekszej Navalnij is tipikusan ilyen figura. Egy titokba és rejtvénybe csomagolt találós kérdés, melyről épp itt az ideje lehámozni a papirost.
Előrebocsátom, teljes mértékben, az utolsó celluxig és papírdarabkáig szinte biztosan nem fog sikerülni. Egész egyszerűen képtelenség objektíven szemlélni a Navalnij-jelenséget, ugyanis vagy a nyugati Putyin-ellenes mainstream, vagy az orosz kormányközeli sajtó szemüvegén keresztül látjuk őt.
A baj az, mindkettő torzít. Nem kicsit!
Az íráshoz épp egy az RT-n megjelent, hasonló témájú cikk adott ihletet, amely igyekszik a szokásosnál árnyaltabban bemutatni az orosz ellenzék(?) fogadatlan(?) vezérét(?). Ezzel csak az a probléma, hogy az RT, bár időnként egészen kiváló írások jelennek meg ott, tulajdonképpen az orosz kormány nyugat felé fordított szócsöveként szolgál. Nyugati stílusban írnak, nyugati témákról (is), nyugati embereknek, de a narratíva az orosz kormányé.
Az euroatlanti mainstream viszont legalább ennyire egyoldalú és elfogult, csak a másik irányba. Ha a New York Timesból, a Guardianból vagy a Washington Postból akarunk többet megtudni Navalnijról, akkor egy liberális, européer politikus képe rajzolódik ki előttünk, aki sarkig tárja Oroszország ablakait, hogy nyugatos szelek járják át a tájat Kalinyingrádtól Vlagyivosztokig.
Teljesen mindegy nekik,
miben hisz, mit képvisel, milyen Oroszországot képzel el Navalnij. Pedig néhány órányi kutatómunkát rászánva egészen érdekes válaszokat találunk ezekre kérdésekre, olyan válaszokat, amelyek, ha nem Putyin ellenfele mondaná, minimum közönyt, de inkább megvetést váltanának ki ezekben a sajtótermékekben.
Navalnij az orosz demokráciáért folytatott harcát lehet és kell is becsülni, a vele szemben lezajlott, minden jel szerint koncepciós jellegű eljárásokat, sőt, az ellene irányuló gyilkossági kísérletet el lehet és el is kell ítélni (érdekes apróság, hogy a tavalyi mérgezés előtt egy nappal Navalnij követői előtt arról beszélt, a Kreml nem akarhatja őt holtan látni), ugyanakkor bedőlni annak a narratívának, hogy Navalnij egy liberális figura, nem lehet és nem is szabad! Lássuk, miért!
A 44 éves jogász, aktivista egy aprócska településen, Butynban született, nem messze Moszkvától. Jogászként végzett egy moszkvai egyetemen, majd 2000-ben csatlakozott a Jabloko (Alma) nevű szociálliberális párthoz. Róluk később azt mondta, nézeteik egyáltalán nem álltak összhangban az övével, de mivel a választási törvények a párt ellen dolgoztak, úgy érezte, segítenie kell a munkájukat. 2006-ban Navalnij volt az egyik moszkvai főszervezője a nagyorosz soviniszta Orosz felvonulás nevű rendezvénynek, amelyen bevándorlásellenes, xenofób csoportok is felvonultak.
A moszkvai polgármester, Jurij Luzskov be is tiltotta a rendezvényt. Navalnij persze igyekezett elhatárolódni a xenofób figuráktól, ugyanakkor, a szabad gyülekezés jogával érvelve, támogatta a felvonulást. 2007-re, többek között a felvonulás támogatása miatt, annyira elmérgesedett a viszonya a Jablokóval, hogy kizárták őt, arra hivatkozva, nacionalista nézetei nem állnak összhangban a párttal. Engelina Tarejeva, Navalnij közeli munkatársa a pártban, évekkel később a The Atlanticnak adott nyilatkozatában „Oroszország legveszélyesebb emberének” nevezte Navalnijt,
Navalnij szerint csupán hatalmi harcról volt szó. Ezt a kijelentést némileg árnyalja, ez a 2007-ben megjelent videó, amelyben a fegyverliberalizáció mellett érvelve
csúszómászókhoz hasonlítja az általa terroristának tartott kaukázusi bevándorlókat, akiket cipőtalppal, légycsapóval, vagy, ha ezek nem működnek, fegyverrel kell elpusztítani.
A New York Times 2011-ben Navalnijról írt portrécikke még foglalkozik ezzel a mára elfeledett videóval, sőt, azt írták:
Ugyanerről írt a BBC is egy szintén 2011-ben megjelent cikkében, megemlítve, hogy Navalnij szerint ezek a rasszista kijelentések pusztán a kormánnyal szembeni elégedetlenség megnyilvánulásai. Mára ezek a hangok alig hallhatóak a nyugati sajtóban.
Navalnij kacérkodása a nyílt rasszizmussal nem volt egyszeri eset. 2013-ban Moszkva egyik kerületében bevándorlók barátnője szeme láttára halálra késeltek egy orosz fiatalembert. A gyilkosságot követő tiltakozások tömegverekedéssé fajultak, a tüntetők „fehér erő” felkiáltások mellett vonultak, bevándorlókat támadtak meg a nyílt utcán. Navalnij blogján megvédte a tüntetőket, „legális és illegális bevándorlók hordáiról” beszélt. Oroszország-szakértők szerint éppen Navalnij nacionalista, soviniszta nézeteinek köszönhető, hogy neki sikerült az, ami a liberális pártoknak nem. Valódi tömegtámogatást szerzett Oroszországban. Navalnij apologétái évekkel később tapasztalatlanságával magyarázták ezeket a támadható kijelentéseket, bár, mint látni fogjuk, az orosz politikus azóta sem vonta vissza ezeket.
Navalnij életében 2013 hozta el a fordulópontot, amikor második lett a moszkvai főpolgármester-választáson. 2013 után nem nagyon találni tőle hasonló, nagyorosz, soviniszta kijelentéseket. Megszólalásai látványosan kulturáltabbak lettek, egyre inkább a fiatalok megszólítására koncentrált, korábbi nézeteit azonban nem vetkőzte le.
Egy 2017-es Guardian-interjúban például szóba kerül a „csótányos videó” is. Ezzel kapcsolatban csak annyit mond, alkotói szabadságával élt és kijelenti, egyetlen korábbi videóját sem bánta meg. Ennek köszönhető, mondja, hogy liberálisokhoz és nacionalistákhoz egyaránt tud szólni. A balos, korábban kifejezetten kommunista társutas Guardian riportere még megkérdezi, van bármi, amit megbánt akkori kijelentéseivel kapcsolatban? Nincs – hangzik a határozott felelet.
Vagy itt egy másik példa, 2020-ból, már a mérgezés után. A Der Spiegel újságírójának kérdésére, hogy megbánta-e a kétezres években tett nyilatkozatait, Navalnij azt mondja, nem, ugyanazokat a nézeteket képviseli, amiket politikusi pályája kezdetén. Ez a következetesség, valljuk be, legalább szimpatikus lehet. Ha jelen írásnak van bármi tanulsága az az, tulajdonképpen nem is (vagy nem csak) Navalnij nézeteivel van probléma, hanem azzal a kettős mércével, amellyel a nyugati sajtó méri őt, meg mondjuk bármelyik európai jobbos politikus.
Ez a képmutatás az, ami igazán dühítő.
A szépelgő médiumok újságírói mellett vannak azért pragmatikusabb figurák is. Sokan, akik támogatják Navalnij küzdelmét, azt mondják, teljesen mindegy, hogy mit képvisel, lényeg, hogy harcol Putyin ellen. Ha majd az orosz elnököt sikerült elmozdítani a helyéről, az orosz választók úgy is eldöntik, kérnek-e Navalnij furcsa, egyszerre soviniszta és nyugatos politikájából. Addig pedig minden eszközzel támogatni kell őt.
A kép tehát sokkal árnyaltabb annál, mint ahogy azt az RT, vagy akár a New York Times cikkei mutatják.
Navalnij tehát nem szabadságharcos, de nem is korrupt politikusbűnöző. Nézetek és érdekek változnak úgy a Nyugaton, mint Oroszországban. Csak a képmutatás, az örök!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
